Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-05 / 31. szám
IV. ÉVFOLYAM. 31. SZÁM.________MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. AUGUSZTUS 5. " ^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK Ék JKBBk ^ÍBm B íí. M BBlk |H gjl fm ;;4| j8f| ÉÉ |M ájlj&Btk SZERKESZTŐSED : HELYBEN : IHt [S |M|^^B h öS Égj BE SL« bB Losonc, Kisbég-utca 21 Egész évre 8 kor. fii. ^K (■ ■■ Mffif &i§ HR 99 HM H HR BEI ra£ H H3 HH (KB EH ÜS hová a laP szellemi Felévre • 4 kor fii |M Bl HM 'if,!; MgSl HM| n IM BH KB HH M lSjs| ft,'.? Big Kai HH laaffl swj HH részét illető minden Negyedévre 2 kor. Sg! Mg M k W~s Mi HM IM H HH IM Hl B |i£S KB BH ^H H » H közlemény intézendő. Egész évre 10 kor. jBI M '*!&., Bi Bi ISBßiB M [B 1Ü lü B| 111118 ||f KIADÓHIVATAL. Félévre 5 kor. fii. H |M MK Bl BS» IS-BBSH M H RR El* Sfl SHffiB H Losonc, Knbmyi-ter 11. Negyedévre 2 kor. 50 fii. H Ml HH Tj$§. BH *M IHHH BBI KB HSf M MB KHMi BB_______ hova az. előfizetések, rfBjjf nfiB toKA HH jfcMjg BMP Bgföí gSSg |b59 HA M mfflr hirdetések, mmdená|BH H MSB ||gg laiHHI HB Hfl rafj jß»S Kv^j HM Hfl nemű pénzküldemé-Közsé^ek, egyesületek, taS HB ^ ||Sfö BH M H H H UH BSh BéM KgÖ&j MH HH tej»* mBb KB EÖS nyék és a lap szétkiiltovábbá nó^rádmegyei jBB HH PH ^H HU H|H HB ^H HU Rt?! BH He gjb H Hg HU BH désére vonatkozó feltanítók és körjegyzők ^H HB UjH gjggg UH MH| HB UH H HU H| maél ragfe «H fogg HB H ttSSSzEa KB |Bg szólalások intézendők. egyesülete tagjai részére ^H «I« HB| H h S&á* UH BH Iffl H rH H HU BH BU m» |H SMH BBI ^H flIHHBI I évi előfizetési dij 5 kor. ^H HB BH HH IjgÉ H BH BH HH HB Hl H |f«gi §H HH H HB jfll »9 BH Pmi ... , . . . i?&y 'fáx&L ptpa UH HB ff. H HH ^H HB tEíl SB Hi ^H Hl «SB H Hl joga Hirdetések iutanyos áron U^^HI j&í-SH^H 9\ Uj H ,» SW;L,íP?t! j&M jmaLjUaB BH BKLj^p vétetnek fel a kiadóhiva-Egyes 20 fii WÉIm* HH9HF H H H H Hu jngw HHalU Km H HyfP-rjmf tatban. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Spanyolok és magyarok. Néhány nap óta puskaropogás, ágyúdörgés, halottak hörgése, otthonmaradottak fájdalmas siralma rettegteti a spanyol földet. Lázadás tört ki a mórok között s ezt a lázadást akarják fegyveres erővel elnyomni, letörni, megsemmisíteni. Szinte azt képzelnők, hogy a heves vérű spanyolok a háború kitörését örömujjongással fogadják, hogy harci kedvtől, fegyverlármától hangos országuk, ime épen ellenkezőleg, a háború kitörését az általános sztrájk s a lakosok fellázadása a felsőbbség iránt követte. Hogyan, a nemzetgazdasági érdekből megindult katonai rendszabályozás lázadást teremtett ? A ’ spanyolok, a büszke, hevesvérű spanyolok között ?! Hát lehetséges az, hogy a mikor nemzeti büszkeségről, önérzetről esik szó, mikor az oly annyira gyűlölt mórok fészkelődéseinek akarnak egyszer s mindenkorra véget vetni, akkor a spanyol lakosság sztrájkkal, a katonai engedelmesség megtagadásával, forradalommal válaszol?! Szinte hihetetlenül hangzik s mégis igy történt. S hogyan is volt minálunk?! Emlékezzünk csak vissza a közelmúlt eseményeire ?! Külügyminiszterünk, valószínűleg német biztatásra — hiszen az ő érdekükben állott — úgy találta, hógy Boszniát és Hercegovinát harminc esztendős okkupálás után annektálni kell. Vagyis, hogy a helyzet egyáltalában nem fog változni, épen csak a diplomáciai műszók szótárából előkapart annexiót teszik az okkupálás helyébe s ezért a kis változásért majd hogy háborúba nem sodorta a monarchiát, talán egész Európát. S vájjon a háborús izgalmak idején, mikor már minden úgy látszott, hogy azt elkerülni egyenlő a lehetetlenséggel, vájjon hallottunk csak egyetlen egy olyan hangot, mely a katonákat a háború ellen biztatta volna, vagy történt egyetlen olyan elhatározó lépés, mely a nékünk teljesen érdektelen hadjárat kárára eshetett volna. Pedig nékünk semmi közünk sem volt s nincs manapság sem a bosnyákokhoz. Hacsak az nem, hogy magyar vér árán történt az okkupálás. A mi nemzeti önérzetünket egyetlen bosnyák nemzetiségű állampolgár sem sértette meg. Államérdekeink sem szólották az annexió mellett, anyagi érdekről meg épen szó sem eshetett. S mégis. A vitéz magyarok szinte tűz lángot fújtak a nagy harci készségtől, melylyel a szerbek ellen vonulni szándékoztak s még csak a szocialisták sem emelték fel tiltakozó szavukat a hiába ontandó munkásvér érdekében, noha azok sokkalta jobban szervezettek nálunk, mint Spanyolországban. Egyetlen egy napi általános sztrájkot sem mondottak ki, habár sokkal kisebb dolgokban már megpróbálkoztak vele. S mégis a spanyolokat nevezik tüzes vérüeknek. Könnyen izgathatóknak s nem a magyart. Mi magyarok büszkék vagyunk kultúránkra, mely természetszerűleg magában invoválja a lehiggadtságot is. S mi lehiggadt, kultur nép vakon rohantunk volna a véres mezőkre, százával, ezrével áldoztuk volna fel a jó magyar polgárokat valamely ügyetlen külügyminiszter baklövéséért. Nem igy a spanyolok, a spanyolok, kiket szeretünk az »őrült« gúnynévvel illetni. Azok őrületükben nem rohannak a mórok ellen, noha még érdekük is mellette szól. Ok gondolkoznak s azt mondják, hogy az amerikai háború épen elegendő volt részükre s most nem háborúra, hanem békés pihenésre s békében való munkálkodásra van szükségük. A spanyolok tehát józanul gondolkoznak még akkor is, mikor már a béke sorsát Mars hadisten régen eldöntötte, mikor a puskaropogás, az ágyúdörgés s a halottak szörnyű hörgése félemliti s fertőzi meg a levegőt. A mi öreg póttartalékosaink, mint áldozati báránykák, minden gondolkodás nélkül mentek a vágóhidra s nem kértek segítséget sem a polgároktól, sem a szocialistáktól, noha talán épen megérdemelték volna. Á spanyolok bezzeg máskép csinálják. Sztrájk, forradalom a válasz egy nékük nem tetsző háború visszhangjaképen. S a kormány bukik, az alkotmányt felfüggesztik s a zsandárok hadiállapotot hirdetnek a felfordult állapotok láttára. Vájjon melyik ország lakossága a józanabb, vájjon melyik pártjára álljunk, kinek adjunk igazat ? ! Ki őrültebb, a spanyol, vagy a magyar?! Avagy talán mindakettő?! Magyar Ikarusok. Irta; Molnár Ödön szabadalmi mérnök. A francia genialitás ismét hatalmas lépéssel vitte előbbre az emberiség fejlődésének ügyét. TÁRCA. Rabszolgasors. Apró vágyak nem kisértik a lelkem. Apró vágyak, ami örök, mi nagy. Én nem keresek apró fényeket. Sóvárgója vagyok a szent Nap lánginak A szürkeséget gyűlölöm, utálom. Álmos, tunya csönd megöl engemet. Nagy, forró tűzbe akarok elégni, Imádom a Napot, Fényt, Meleget. Homályos minden. Hideg, sötét, néma. Az én Napom nem süt soha. Tudom. S megyek sápadtan, fásult, fáradt szívvel A sáros, csatakos Úton. Nagy, szent vágyaktól csak hiában égek, Hiába minden, minden álmom. Bután reámröhög az Élet, S én húzom, cipelem a jármom. Piszokba, szennybe hal a vágyam, Hótiszta álmom sárba fúl. Hideg, bús, lomha csendbe élek. De mégis vágyok lázasan, vadúl. Sötétbe, várva, csendbe, várva, Vágyok, só várgok és remélek, — Ostobán, durván rámröhög az Élet, Megcsúfol, kikacag az Élet. Dobi Andor. Premiere után. Irta: Radó Imre. A darab már a közepén tartott. Az asszony fetrengett a férfi, az ura előtt. Természetesen e jelenet előtt, sőt jóval előbb, az első felvonásban megcsalta. A második felvonásban még az egyéni becsületét is bemocskoita, megrágalmazta. És mindezeket a férj a második felvonásban tudja meg, hogy a harmadikban boszut álljon. A szerző megjelent a lámpák előtt. Hatalmas férfi. Szakála is van. Különös előnye, hogy semmi szépség nincs rajta. Megjelenésében semmi póz. Tapsoltak neki és a taps nem csupán az Írónak szólt, hanem annak a férfinak, aki a darab tartalma, ereje volt. Őt látták benne. Kárpáti Sándor, a darab szerzője hazafelé tartott. A tapsok még a fülébe csengtek. Az ilyesmit az ember sokáig meg szokta hallani. Nagyon meg volt elégedve. Nemcsak magával, hanem az egész világgal. Összevásárolta az esti lapokat. Biztosan elfogja olvasni, mert jót Írnak. Olyan biztosan tudja ezt és oly jó érzéssel tekint a lapokra, mint a tömött erszény birtokosa néz a becsukott erszényére. Kárpáti igenis boldognak érezte magát. És nem állapodott meg a boldogsága megállapításánál, hanem analizálta is. — Negyvenöt éves vagyok. Tizenhárom éves koromban odaadtak szabóinasnak. Két hétre rá. megszöktem és elmentem a keresztapámhoz. Neki elmondtam, hogy mit akarok. Tanulni. Ő összeráncolta homlokát és azt mondta, hogy az igyekezet olyan, mint a kenetlen tengelyű kocsi igyekvése felfelé a meredeken. Ezt mondta, adni pedig adott egy ebédet és egy fényes huszonöt krajcárost . .. — Huszonegy éves voltam. Akkor hallgattam először a filozófiát. Egy darab kenyér volt a reggelim, töpörtyű volt az ebédem, a vacsorám sárga répa ... Jó fogaim voltak ... Lakásom5 Hej, de sokat hurcolkodtam ! Egyszer aztán fényes lakáshoz jutottam. Az unokabátyámhoz költözködtem. Valóságos külön bejáratú szobája volt. Hát ingyen nem fogadom el. Tulajdonképen azért nem fogadtam el, mert nem szerettem az unokabátyám. Lenéztem. Ambiciótlan lélek, a kinek csak az lebegett szemei előtt, a mikor pályát választott, hogy pályája olyan legyen, a miből minél hamarabb lehessen pénzt csinálni. Célját el is érte. Huszonhat éves korában már a legutolsó divat szerint öltözködött és szeretőt tartott. És ő akart engem nevelni. Ki akart ruházni. Etetni akart. Látták volna, hogy ő adta a ruhát, észrevették volna, hogy az ebédet ő fizeti. Mindenképen ki akarta mutatni, hogy ő a hatalmasabb. Nem kellett semmisem. Unokabátyám csak egyre zaklatott és adni akart. Végre megmagyaráztam neki, hogy az ócska ruhám és a többi nyomorúságom az egyetlen út az én jövendő nagyságomhoz. A finom ruha és a jó koszt számomra méreg ha nem én keresem. Nem kell engem megsajnálni. A hogy van, úgy van .... Mindegy. Hiszen inkognitóban járok. Ő csodálkozott és nem értett meg. De kezdett irigykedni rám. Ezentúl hazajárt esténként és csodálkozva nézte, hogy tanulok éjfélig,
