Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-03 / 22. szám

r áfti A A A A A A m i niivnaiii ii ifi B rí 1 ~Eij npiiiiiH II ív II* »» I iiiiiiniii síi iái im ■ iiiigiiiiii aiiinn1 1.. ■ — mBLäHe ialif BB B imB Bä ifcffll H AK vétetnek fel kinrióliiva­ára BSBjBF H «1 ^mpF H BHF KB wKj A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. »V. ÉVFOLYAM. 22. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. JUNIUS 3. Életpályák. Az iskolákból kiözönlő ifjúság, mint éhes farkascsorda nekiront az egyetemeknek s ott akarja boldogulását keresni. Túl­zsúfoltság mindenütt, hol a magasabb tudo­mányokat mérik, semmi kereset, koplalás, egy céltalan élet hosszú, kinos kálváriája a végpont. Korunk prognostikonja ilyen. Senki sincs, ki bölcs tanításaival elterítené ifjainkat e félszeg felfogástól, hogy csupán a diploma nyújt tisztességes kenyeret. Senki sem vilá­gosítja fel a tudatlanokat, s mit sem sejtő­­ket, hogy messze elkerüljék az egyetemek kapuit, mert onnan nem. mosolyog feléjük sem a siker tündöklő virága, sem a kényel­mes biztató sugára. A küzdelem, a szenvedés, a nélkülözés útját nyitja meg az csupán előttünk s a sok tanulás, a sok költség, az elfecsérelt ifjúság elienszolgáltatásaképen, csupán egy csillogó, lidércfényként fénylő címet ad, de semmi egyebet hozzá, ami az élet küzdelmeiben segítené, ami megélhetését tovább biztosítaná. A budapesti egyetem ezidei orvos­dékánja felhívást bocsájtott ki a szülőkhöz címezve, melyben óva inti őket, nehogy fiaikat az orvos pályára engedjék. Meg­mondja, hogy ez a pálya, mint egyáltalában minden diplomás pálya, olyannyira túl van zsúfolva, hogy az egyebet száraz kenyérnél, nem nyújthat. Aki tehát szereti gyermekét, ne küldje gyermekét olyan pályára, hol semmi kilátása nincs boldogulhatni, hanem keressen számára olyan foglalkozást, mely a reá fordított szorgalmat és munkát legalább puha kenyérrel viszonozza. Az orvosdékán felhívása nyilván szeget üthetett sok szülő fejébe. Mert az csak nem lehet humbug, üres szófia, amit egy ilyen kiváló férfiú nem csak mond, hanem Írással is megerősít. Viszont azok, akik a statisztikát szeretik bújni, nem fogják megérteni tudni, hogy az esetben ha az orvosi pálya annyira túlzsúfolt, hogy magának a dékának felszó­lítására van szükség, a fiatalságnak e pályá­ról való visszatartására, miképen lehetséges mégis, hogy Magyarországon az elhalt emberek oly nagy százaléka nélkülözte az orvosi kezelést! Tehát noha sok emberre nem jut nálunk orvos, az orvosi pálya mégsem biztos kenyér. Egy probléma, melynek meg­­oldhatása nehéznek tűnik. Ha azonban el­gondoljuk, hogy a mi országunk milyen szegény, ha utána nézünk s látjuk, hogy azért hal meg oly sok ember orvosi keze­lés nélkül, mert épen szegénységénél nem bírja el az orvosi kezeléssel járó költsége­ket, akkor rögtön tisztában lehetünk azzal, hogy hol a bibi s miért nem ajánlatos ifja­inkat az orvosi pályára terelni. De hát az orvosdékán felhívását nyomon fogja követné a jogi dékán felhívása, ezt pedig rögvest a műegyetemié s igy tovább. Mert nincs az a diplomás pálya ma Magyarországon, hol óriási tulprodukció ne jellemezné a közállapotokat. Minden téren több a termelés, mint amennyit országunk anyagi viszonyai elbír­nak. A befogadóképesség már rég megszűnt s a diplomás pályákra tóduló ifjúságnak csupán keserű tapasztalatokkal szolgálhat majd jövőjük. De hát mit csináljunk ?! Ez most a kérdés. Az érettségit tett ifjú megvan, az kenyeret, existenciát követel a társadalomtól. A munkásnép, ha nem tud itthon megélni kivándorol. Uj hazát keres, melynek viszo­nyai reá nézve kedvezőbbek. S rendszerint talál is. Mert a munkáskéz mindenütt olyan tőke, mely kamatait feltétlenül meg is hozza. A tanult, kulturifjuság nem vándorol­hat ki. Legnagyobb csapás volna hazánkra, ha a viszonyok odáig fajulnának, hogy még ezek a nemzetfentartó elemek is kivándorolni kényszerülnének. Épen ezért az okos tanács most sokat ér. A diplomás pályák, a hivatalnoki kereset­források bőven ellátvák, hová küldjük fiai nkat ?! S ilyenkor azután a külföldi példa a mérvadó. A külföldi gazdag államok példái. Ott a diplomás pályára csakis vagyonos szülők gyermekei mennek, akiknél biztosítva van a kezdet nehézségei elleni küzdelem. Akik nem bukhatnak el életük virágában, mert anyagi függetlenségük épen vagyoni viszanyaiknál fogva már eleve biztosítva van. Aki kevésbbé jómódú, aki szegény az iparos, kereskedői pályára lép. S ott meg­állja szépen a helyét. Az inteliegencia, a tanultság minden lépten-nyomon segítségére siet s ő felvirágzik, vagyonban tisztességben egyre gyarapszik. Ami iparosaink és kereskedőink 99?»-a nem került ki a tanultakból s mégis jobban boldogulnak, mint a diplomások. Minő más lenne a viszony, ha a tanult fiatalok lép­nének erre a kenyérkereső pályára, mely egyedül hivatott nem csak az ő, hanem az országunk jólétét, kedvezőbb vagyoni viszo­nyait előmozdítani. Immár bizonyos tehát, hogy az egyet-TÁRCA. Hazavárás. A zegzugos park majd mindegyik pavillonját már bejártuk az igazgató főorvossal. A férfi bete­gek osztályát már véges végig szemléltük, még csupán a női osztály egy kisded villaszerű házacs­kája maradt hátra. Ezt szándékosan hagyta hátra részemre az intézet szeretetreméltó vezetője, mert itt szerinte akadunk a legérdekesebb esetekre. Itt tartják a csendes lelki betegeket, akik egész napon keresz­tül senkinek sem munkát, sem gondot nem adnak, hanem egykedvűen, nagyrészt a semmibe bámulva töltik lemorzsolandó életüket. Az igazgató azt is hozzáfűzte megjegyzésé­hez, hogy ép e betegek között találhatni a leg­komplikáltabb lelki küzdelmeken keresztül hajszol­­takat. S az élet egy-egy tragédiája ezekben a lelkekben talál örökös temetkező helyet. A régi barokstylben épült pavillonhoz köze­ledve, szinte megkövesedett a lábam. Az egyik ablakából egy gyönyörű fej tekintett ábrándosán felénk, a nyitott ablakon keresztül valami régi skót ballada elmosódó hanghullámait sodorta felénk a virágzó tavasz enyhe fuvalma. Az arc, a dal . . . Oly ismerősnek tűnt fei előttem, hogy agysejteim azonnal működni kezdtek a titok megfejtésén. — Ki az a gyönyörű nő, ki az ablakon kihajolva oly bűbájosán énekel, — fordultam az igazgatóhoz. — Nelly Perkins, egy dúsgazdag angol öz­vegye. — Nelly Perkins! Nelly Perkins! Ez a név. Mintha már hallottam volna, mintha már érdekelt volna. Majd segíteni fogok kissé memóriájának, — szólt mosolyogva vezetőm. Emlékezni fog talán, még a múlt esztendőben, hiszen ön is ott volt Saint-Moriceban. — Topp megvan ! Hiszen ez az a gyönyörű angol nő, kibe az egész fürdőközönség egy szálig belé volt bomolva. Persze, persze! Éjszakánként ez a dal őrjítette meg Saint-Morice férfiközönsé­gét, ettől nem tudott aludni sem férfi, sem nő. S ezért siettem én sátorfámat elhordani onnan, ne­hogy szivemet örökre zálogba felejtsem a szép Perkinsnénál. De hogyan került e helyre, micsoda rettenetes tragédia sodorta az élve eltemettek e szörnyű kriptájába, a lelki betegek azilumába. — Ha érdekli, elmondhatom, hogy mi szük­séges ahhoz, egy-egy törékeny emberi lélek miké­pen kerülhet zátonyra, miképen veszíti el egyen­súlyát az emberi öntudat s hogyan kerül valaki Saint-Morice gyönyörű hótakart bérceiről ebbe a kies, de mégis barátságtalan lelki gyógyintézetbe. — Feltétlenül érdekel, hiszen mindaz, mi a szép Perkinsnére vonatkozik, elsősorban s melegen érint, mert ha alapos takarítást végeznék belső világomban, nem egy olyan jelet találnék, mely a szép angol nőre még most, oly fájóan emlékeztet. — Nos tehát hallja. Egy jóbarátom, ki ép olyan mód belé volt háborodva a gyönyörű Perkinsnéba, mint ön, avagy akármelyikük a Saint-Moricei üdülők közül, mesélte el nekem e szegény asszony egyszerű tragikumát. A fiatal, milliomos Perkins egetverő szerelem­mel imádta feleségét, akit a színpadról ismert meg, ahol csak egyszerű Schow girl volt, vagy ahogy nálunk nevezik, kóristaleány. Nelly Norfolk tüne­ményes szépség volt s noha színpadi érzéke egy­általában nem volt, a színházi direktorok egymás kezéből kapkodták ki őt, mert vonzóereje óriási méreteket öltött. Egész London előkelő világa verekedett kegyeiért. De hiába volt minden eről­ködés, Nelly Norfolk minden csábításnak, minden kincsnek, rimánkodásnak ellent tudott állani, senki sem vallhatta magáénak, senkit sem tünteti ki kegyével. A londoni aranyifjuság, vetélkedve az arany öregséggel, szinte belébetegedett a küzdelembe, de a kis Nellyt nem bírták eltántorítani, sziklaszi­­lárdan állott az erény, a tisztesség bástyáján, még csak megközelíteni sem tudták. Pedig senkije sem volt, ki erényeire vigyázott volna, jómagánál, meg az őrzőangyalánál, aki ilyen szegény elhagyott lányokra ügyelni szokott. S mégis letudta küzdeni a varázst. London legnagyobb szenzációja volt azután, midőn egy szép napon mint óriási botrányt emle­gették, hogy Sir Edward Perkins, a Peerek házá­nak tagja, se szó, se beszéd, feleségül vette a kis Schow girlt, az ellenállhatatlanul bájos, szőke Nelly Norfolkot. Ők azonban nem hagyták, hogy egész Lon­don beletekintsen az ő nagy boldogságukba s nászútra elmenekültek Svájc egekbe nyúló bércei közzé és ott szerették, ott imádták egymást vég­telen forró szerelemmel, örökösnek látszó érze­lemmel. S mászták a hegyeket. Olyan vakmerő kirán­dulókat még a legrégibb hegyi vezető sem 'látott,

Next

/
Thumbnails
Contents