Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-21 / 3. szám
2. oldal.___________________________________LOSONCI ÚJSÁG______________________________________1909. január 21. Ha bennünk csak félannyi lelkesedés és összetartás lenne, mint a mindig korruptnak és leromboltnak hirdetett török nemzetben, akkor már rég meglenne mindaz, amiért most nemzeti követelmény címén véres csatákat kell vívnunk. Önálló hadsereg, nemzeti bank és sok minden egyéb meglenne egy pár hónap alatt, ha a törökhöz hasonló bojkott mozgalom nálunk is utat törhetne. Ahhoz ugyanis talán még jogunk van, hogy ott vásároljunk, ahol kedvünk tartja. És ha beszerzési forrásunk nem Bécs, Teschen, Brünn, hanem véletlenül Berlin vagy Manschester lesz, abba aligha lehet akárkinek is beleszólása. Még a fenségjogok sem terjednek annyira, hogy beszerzési források megválogatásánál befolyásukat érvényesítsék. És még a legtúlzottabb lojalitás sem találhat korholni valót azon, ha olcsóbbat és jobbat veszünk ezentúl küldöldön, mint eddig Bécsben. Igaz, hogy Bécs szolgáinak most is akadna kifogásuk, nevezetesen az, hogy Ausztria velünk hasonló eljárást tanúsítana. Látjuk már előre is, hogy ezek a derék hazafiak nemzetünk során aggódva, miként vonultatják fel a statisztika mázsás foliánsait, bizonyítván, hogy ennyi és ennyi millió értékű nyersterményt viszünk ki évenkint Ausztriába. És ez mind a nyakunkon maradna, sopánkodnának tovább a nemzet derék őrei . . . Ez azonban csöppet sem aggaszt bennünket. Annyi búza még sohasem termett ebben az országban, hogy a külföld kapva ne kapott volna rajta, és gombház, ha leszakad, lesz más, akad még vevő a mi portékánkra nem egy. Mert nem szabad elfelednünk, hogy ami kivitelünk van, ez egytől egyig elsőrangú is. Ausztria csak azért kapaszkodik oly görcsösen belénk, mert senki más nem akad, aki Ízléstelen szemetjét megvásárolná. Egyszer, netn is olyan régen, már megkisérlettük a gazdasági harcot, és nem tagadhatjuk, hogy a gyorsan fellendült tulipánkultusz csakhamar rendet teremtett politikai helyzetünkben is. Nos, ha van összetartás és tisztesség a magyarban, akkor a most függőben levő politikai kérdések megoldását is olyképen fogja siettetni, hogy ehhez az egyszer már bevált gazdasági mozgalomhoz fordul. ' Ha ez az újabb tulipánmozgalom nem lesz szalmaláng, hanem kitartó és erőteljes bojkottá alakul, akkor nekünk is nyert csatánk van az osztrákkal szemben, akárcsak a töröknek volt. Az adóreform.* Irta: Dr. Balkányi Kálmán, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés titkára. Egy-két hét telik el és az adóreform sorsa eldől. Elmúlt a nagy tiltakozó gyűlés is a fővárosban, amelyen az ország legnagyobb kereskedelmi és ipari érdekképviseletei még egyszer utoljára felzudulnak a nyomasztó adóemelés ellen. Elmúlnak majd a vidéki tiltakozások is és aztán „átveszi a tücsök csöndes birodalmát » A képviselőház, ez az áldott szabályszerűséggel működő malom pontosan meg fogja őrölni a javaslatokat, melyeket az ország derült arcú molnárja oly jókedvűen önt fel a garatra. A mai parlamenttől, annak mostani összeállítása, hangulata és hajlamai mellett bizony aligha lehet várni, hogy ezen a javaslaton lényegbe vágó nevezetes változtatás történjék. * Közöljük a cikket azzal a megjegyzéssel, hogy nézetünk szerint az abban foglaltak indokolatlanul sötét színben látják a jövőt. Nem tételezhetjük fel, hogy ez a kormány és törvényhozás, mely a városok terheinek apasztása érdekében az annyi idő óta hasztalanul sürgetett segélyt végre megadja és ezzel a városi lakosság terhein könnyít, más oldalról a túlnyomó részben városi lakosságot képező iparosok és kereskedőket létérdekeiben támadná meg. Ha az adóreformot tárgyaló bizottság munkálataiban vannak (?) is sérelmek az ország kereső osztályaira, az még nem jelenti, hogy azok be is fognak következni. Meg vagyunk róla győződve, hogy a törvényjavaslat oly formában és tartalommal fog törvénnyé válni, hogy a nyugtalanságra okot adó és sérelmes pontok elmaradva illetve módosítva az ország produktiv foglalkozást űző osztályai a mai nehéz kereseti és megélhetési viszonyai között is megnyugvással fogják azt tudomásul venni. Szerk. Ilyen szomorú kilátások mellett kétszer is meggondoljuk, érdemes-e még több szót vesztegetni erre az adójavaslatra. Nem jobb-e csendes megadással leülni és várni, hadd jöjjön akármi ? Nem okosabb-e a jámbor kínai álláspontjára helyezkedni, aki fatális türelemmel nyugszik meg mindenben és egyáltalában nem háborodik fel, ha a tányérjából viszik el a rizskása felét adóba ? Kínában azonban egy tekintetben jobb szokások vannak. A mandarin kiveti az adót, be is hajtja, de nem jut eszébe, hogy sajtóirodával, félig vagy egészen hivatalos közleményekkel még fel is bosszantsa az adófizetőt és váltig ismételje neki, hogy valami nagy jót tett vele, mikor felsrófolta az adóját. Nálunk e tekintetben más felfogás van. A pénzügyi bizottság beterjesztette hires jelentését az adóreformról. Igaz, nem nagyon sietett vele. Heteken át kellett sürgetni, ámig meg lehetett kapni tőle. Most azonban annál nagyobb buzgalommal igyekszik terjeszteni a sajtóiroda ennek a jelentésnek az „indokolását.“ Megváltjuk, jobban szerettük volna, ha az előzékeny sajtóiroda inkább azokkal a pontokkal szolgált volna, amelyekből meglátná az elrejtett falvak dolgozó polgára is, hogy mivel enyhítette a pénzügyi bizottság a törvényjavaslatok rideg szigorát. E helyett a lendületes „indokokkal4 kell beérnünk. Kötve hisszük, hogy nagyon megköszöni ezt akárki. Van ezek között egy nagyon szép argumentum, a törvényjavaslat iránt mutatkozó bizalmatlanságot a régi hagyományokkal magyarázzák. Hajdanában ugyanis évszázadokon át idegen kormány nevében és igen gyakran idegen érdekek számára szedték az adókat. Ezért fogadták „hajdanában“ bizonyos nyugtatlansággal és bizalmatlansággal az adóreformokat. Kitűnő diagnózis ez. A kór állapotnak pompás megfigyelése. Mindössze abban téved a bizottság, hogy a bizalmatlanságnak ezt az okát csupán a múltra nézve állapítja meg, holott ez az ok, fájdalom, jelenleg is fennáll és érezteti hatását. Tegye mindenki szivére a kezét és vallja meg, hogy a múlttal szemben legfeljebb annyi az eredmény, hogy ugyanazoknak az idegen érdekeknek a számára nem idegen kormán}', hanem saját nemzeti kormányunk nevében szedik az adót. A létszámemelés a levegőben van. A katonai terhek szaporítása szinte elháríthatatlannak látszik. Az önálló bank felállításához, a magyar ipar megerősítéséhez alig jutottunk közelébb. Állami kiadásaink tetemes része külső elemeket gazdagít; hogyne volna hát meg ma is a megokolt bizalmatlanság, melyet a pénzügyi bizottság jelentésépiros ajkain, kivált mikor zavaromban — nem tudom miért — egyre Girlynek szólítottam. Egyszer aztán — hadd örüljön Miska is — magyarul mondtam Girlynek: »Eszem az édes harmatos )iros szádat, Girly. Do you understand?« Persze togy megértette; megtelt a meleg fekete szeme cacagó csintalansággal s pajkosan felelt: »Ahogy maga magyarul mondja, érthetőbb, mintha angolul mondaná.« Aztán az ir lápvidékekrűl beszélt; nem értettem, de az ir lápvidékek csakugyan gyönyörűek. Éjjel keltünk át újra a tengeren. Poseidon és Hermész, a tengeri hajózás és tengeri betegség nyugalmazott elnökigazgatói, újra irgalmasok voltak hozzánk; csöndes volt a tenger, kit Homérosz bőrszínűnek nevez, — bár inkább láttam eddig tengerszinű borokat, mint bőrszínű tengereket. A hajón vidám siciliai olasz nők bírták legtovább szájjal. Aztán csönd lett, csak a hajónak, ennek az öntudatlan óriási állatnak szive zakatolt mélyen alant. Messzirűl-messzirűl irgalmas világító tornyok szórtak egy-egy maroknyi fénykévét a tenger sötét utaira. Mint ahogy a nagy lelkek szórják lelkűk fénykévéit az emberiség zátonyos sötét utaira. Páris, július 28, Fekete hir várt rám itthon : Madách Aladár meghalt. Fekete szédület szállt a fejemre, fekete sajgás a szivemre. Tegnap a Tower alatt éreztem nagy szabad lelke érintését: akkor már szabad volt egészen, akkor már levetette fáradt földi testét a sztregovai ősi földbe, mint egy fáradt király a nehéz koronát, páncélt, melyet hódító apjától örökölt. Törvénynek látszik, hogy a nagy lángelmék erőt és jogot kaptak az utódaik egész várható örökségére is, s ők nagylelkű pazarlással egész hosszú sor utód mindennemű jussát fölélik, elérzik, kilobogják, kiragyogják, kiakarják, — ezért az utódaik vértelenek, bágyadtak, fénytelen szeműek, akarathijasok. De a Madách Imre nem uralkodott végig, el kellett mennie, ámde nem tudott egyszerre megválni e megszenvedtető földtűi; benne hagyta e fiában a maga lelkének egy darabját. Ráhagyta a látni, szeretni és fájni tudás hármas királyi koronáját, fölültette a maga tulajdon tüzes szekerére s ez a szekér csak most érkezett meg az örökkévalóság kikötőjéhez. Madách Aladár teljes becsülettel adhatja át apjának megbízólevelét: annyi királyi tulajdonsággal és oly méltóságos szerénységgel élte tovább apja életét, mintha életével egy félbeszakadt költemény végét kellett volna befejeznie; ő élte meg a »Madách estéjét«. A sztregovai kastélyban láttam a legmélyebb csendet, királyi koronája volt ott a magánynak, ott élt ő költő őseinek társaságában, maga is félig már hozzájuktartozón. Lyrájának nyelvezete, formái annyira az apjáé, hogy észrevétlenül megcserélhetni nevüket, hanem a dráma földetrázó erejét kiirta már az apja. Tovább merült abba a Ganges-vizű tengerbe, melybe már apja belelépett: az okkultizmusba. Ott járt már az örökkévalóság tengerének legfenekén, hová nem érnek már le a múlandóság fényei-árnyai. Milyen könnyű volt meghalnia a végtelenség búvárának: egy tiszta mosollyal csak leoldotta magárul a földi levegővel összekötő szálat . . . Taníts meg jóságos öreg mesterem engem is ily tiszta méltósággal könnyen meghalni amikor kell. Most még nem tudnék, hisz lásd a te »fölszabadúlásod« hírére is szolgaságos gyásszal hullnak, hullnak a könyeim. Páris, aug. 6. Ezen a szomorú héten a Cluny-muzeum remetéje voltam, hol mintha mindig fekete fátyolos baldakin vonulna lelkem csüggeteg léptei fölött s mohó érzékeim is fekete fályollal vannak lekötve, mint a bevattázott cimbalomverők. Az egymás nyakára tülekedő kapzsi századok elül ebbe a csöndes Cluny-kertbe és ódon falai közé húzódtak meg a középkor századai, mint száműzött királyok. Szeretem a középkort, nagy szenvedélyeiért, viharos elmerüléseiért. És szeretem az újkor elejének nagyrafeszülő teremtő Prométheuszait, akik olyan szomjasan keresték az élet uj ormait s olyan nagy egyszerűséggel hittek az életnek megragadható értelmében. Szép és erős serdűlők. Egy faszobron, melyre valaki teljes életét rápazarolta, látom az elaggott szerző utolsó megelégedett mosolyát: a túlvilágon nemsokára bizonyosan különös kegyben fog részesülni becsületes munkájáért. Megindít a jelenet, midőn a keresztes háborúba vonúló férj szüzességi övét csatol föl nejére s a nő bizalommal gondol a Z,árnyitó varázsfüvekre. Csont, fa, viasz és rongyanyagbúl is vannak itt naiv és csodálatos alkotások. A művészet szerintem is minden anyagot megnemesithet. Templomba most többet járok, mint eddigi egész életemben (pedig hithű nevelőim sokat vertek egykor a nemes célért, hogy a templomot megkedveljem), legjobban szeretek a St.-Séverinben és St.-Julien-le-Pauvreban állongani hosszan, és várni, várni: be jók volnának most betöltő, bekötöző áhitatok. A mostan rámhulló verések kezdik velem jobban megkedveltetni a templomot. Nagyon vernek forró ajkak, édes piros szavak, fekete könnyek, nagyra vágyások, bénító belátások, ezernyi hadakozó szomjúságok, megalázó zsarnokok, akik tüzzel-vassal vonóinak bennem, — oh ennyi emberirtó vággyal sohasem lehet boldognak lenni (F oly tatjuk.)
