Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-07 / 1. szám

2. oldal.________________________________________LOSONCI UJSAQ___________________________________1909. január 7,

gyűlölettel fordultak el, mert saját jellegüket féltették tőlük.

Ezer esztendő óta szereplő átvitel gyanánt ott látjuk az első ponton, — nem is követelni, csak szerény óhajtásként csupán, azt a fájdalmassá vált kérdést, amely a nemzeti nyelv jogainak érvényre juttatása tekintetében a polgárok mindenikével szemben támasztatik s amely még ma is a honfoglalás fogalmával azonos.

Behajthatatlan követelésünk az még ma is. Ezer év óta szereplő követelés a kívánságok és óhajok olyan érzékennyé váll keretében, melynek ma legkisebb érintése is fájdalmas felszisszenést támaszt.

S ez a pont az, amely nemzeti életünk háztartásában a múltban is zavarokat szerzett s a jövőre nézve pedig be nem látható esélyeket hord állandóan magában.

És ez a tétel az, amelynek kínos szereplése lehetetlenné; teszi régóta mérlegünk javunkra billenését.

És kérdjük most már, vájjon a pesszimisták és elleneink azon állítása, mely nemzetünkpassu haldoklását jósolja, e jelenségek láttára teljesen jogosulatlanok-e ?

Vájjon azok nézete, akiknek minden törekvése az ezer - esztendős követeléssel szemben való opponálásban merült ki, éppen sikeres működésünk láttára, nem természetszerűleg merült-e fel?

Tudhatják, hogy az a szerv, mely létföltételeivel olyan könnyen gazdálkodik, hogy ezer éves ily irányú követeléseit behajtani nem képes, hosszú életre nem igen tarthat igényt.

Elég régen szerepelt ez a pont, s itl íz ideje, hogy annak megvalósításához comoly erővel hozzáfogjunk.

Ha nemzetiségeink szemében ennek íllandó szereplése reményt, vágyat, törekvéseket élesztett saját külön, elválasztod jövőjük iránt és várakozást a mi elmúlásunkat illetőleg, úgy van az olyan veszélyes, hogy annak felszámolásához egyszer komolyan hozzáfogjunk már.

A múlt év megtett e téren annyit, hogy a figyelmet felhívta arra, hogy ez az év a cselekvés éve legyen, (rr.)

A nevelés modern megvilágításban.

Irta: Zoltán Géza.

(Folytatás és vége.)

A testi neveléssel karöltve kell haladnia az értelmi nevelésnek is. Az értelmi nevelés feladata, hogy a gyermek szivét, lelkét alkalmas talajjá változtassa azon üdvös tanítások befogadására és növelésére, melyeket az iskola jó magvakként hint el.

Ezen irányító eszmék között egyike a legfontosabbaknak, a munkára, a munkaszeretetre való szoktatás. Tanúlják meg és érezzék a gyermekek már kicsiny korukban, hogy munka élteti az embert, s munkálkodás az ember hivatása és rendeltetése, nem pedig tétlenség. De szükséges a munkához szoktatni gyermekeinket már csak azért is, mert épen manapság olyan korban élünk, ahol a munka a legtöbb emberre nézve életkérdés. Társadalmunkban minden embernek mint egy nagy gépezet egy-egy apró kis részének megvan a maga szerepköre, melyet végeznie kell. Némelyik gyermekbe csodálatosan belé van ültetve a munkásság iránti hajlam. Az okos szülő csak örülhet az ilyen gyermeknek.

A munkaszeretetre való szoktatással együtt történjék a gyermekek rendre szoktatása. Hogy a gyermek a rendet megkedvelje, azt kis fáradsággal is könnyen elérhetjük. Kezdjük a rendhez szoktatást mindjárt a kis gyermeknél. Amikor a gyermek már járni tud, kívánjuk meg tőle, hogy előhurcolt játékszereit falovacskáit, babáit stb. mindig vigye vissza a helyükre — eleinte természetesen legyünk ebben segítségére. Ha a gyermek játékközben rendetlenséget okozott a szobában, késztessük őt a rend visszaállítására, így aztán idővel nemcsak hogy megszokja a rendet, de meg is szereti. Kívánatos, hogy a szülő maga is rendszerető legyen, mert a gyermek legtöbbször akként cselekszik, amint azt szüleitől látja. Igen helyesen cselekszik a szülő, ha iskolás gyermekei számára otthoni napirendet készít, melyben úgy a szorgalmi, mint a szórakozási idő pontosan meg legyen jelölve. Ebben gondosan meg kell állapítani a fölkelés, mosakodás, öltözés, imádkozás, leckeismétlés stb. idejét, s annak megtartását nagy gonddal ellenőrizni. Ha nincs lecke, akkor is foglalkoztassuk otthon a tanulásra kijelölt időben a gyermeket írással olvasással, hogy a munkát megszokja. Ne

engejük a gyermeket ilyen címen, hogy: nincs lecke feladva, vagy már megtanultam a leckét — félnapokon keresztül játszani, vagy idejét a házon kívül tölteni, mert így a kifogások mind sűrűbbé válnak, s a kötelesség teljesítése annyira terhére lesz, hogy az alól kibújni hazugsággal s leleményességgel törekszik.

Minden tehetség gyakorlás útján fejlődik. Az értelmet is így kell fejleszteni. Ha a szülők gyermekeikkel sokat foglalkoznak, úgy azok értelme is a foglalkozással arányban fejlődik. Hogy az értelem fejlesztésénél milyen módot használjunk, arra a gyermek maga vezet bennünket szüntelen kórdezősködésével. Ez a kérdezősködés nem csupán kíváncsiság, hanem egyúttal tudásvágy is, épen azért ne hagyjuk azt figyelmen kívül, mert különben a gyermek könnyen közönyössé válik. Igen rossz szokása az némely szülőnek, hogy gyermekét már kicsiny korában túlterheli szellemi táplálékkal, s csodagyermeket nevel, akinek okosságát azután a felnőttek nem győzik eléggé dicsérni. Az ilyen csodagyermekek későbbi korukban a túlerőltetett szellemi munka következtében rendesen gyenge tehetségűekké lesznek.

A későbbi fokú értelmi képzés már az iskola feladata; de azért a szülőnek itt is segíteni kell az iskolát nehéz munkájában, mert különben az eredmény nem fogja kielégíteni a szülő várakozását.

Hogy a munkakedv fölébresztése s a rendszeretetre szoktatás az iskolának is legfontosabb feladatai közé tartozik, az nagyon természetes. Kívánja meg a tanító, hogy növendékei a feladott házi dolgozatokat mindig gondosan elvégezzék, s magukat szépen rendbe szedve mindig pontos időben jelenjenek meg.

Hányszor történik meg, hogy a gyermek későn jő az iskolába! Persze a kifogás majdnem minden esetben az, hogy „késett az óránk* vagy „megállt az óránk.“ Nem akarom azt mondani, hogy ilyen ok néha fönn nem foroghat, de hogy a legtöbb esetben nem ez az oka az elkésésnek, azt a szülők maguk fényesen bebizonyíthatják. S ha utána jár az ember ilyen eseteknek, kiderül, hogy az óra igenis nagyon pontosan járt, hanem a reggeli nem készült el idejére, vagy a pék nem hozta el kellő időben a süteményt, vagy a szülők elfeledték kellő időben fölkelteni gyermekeiket. Az ilyen esetek alkalmával azután a gyermek amellett, hogy folytonos későn jövésével az iskolai rendet zavarja, egyúttal még a hazudozást is megszokja.

Úgy a testi, mint az értelmi nevelés is azonban csak eszköz a nagy cél elérésére, hogy növendékeinket erkölcsi jellemekké neveljük. Épen azért a nevelés koronája az erkölcsi nevelés. Mit

ágyán végigcsókoltatta ezernyi tudatlan gyermekajakkal, s úgy csalta át magát a halálba.

Félálomban úgy éreztem, hogy ógörög mosolyú szobrok csókolgatnak sorra: gyötrelmes volt az idegen szájuk.

Szajnaparti fényes szemű szobrok, kik a kelta Szajnából ittatok fényt és erőt, én nem illek közétek, én a tiszai agyag gyúradéka vagyok, a Tiszábul, egyszer, tavaszi áradás idején, örökre való szomjúságot ittam, engem soha semmi mámor nem fog már tudni egészen betölteni egy pillanatra sem, ilyen fajta v?gyok. (Gábor most a fülembe károgná: szláv!)

Ady Endre hiszen a Szajnában s mindig újra bízva vár tőle uj illúziókat. Vele voltunk ma délután. Ady, olyannak ismerem, tudja, hogy az életnek elérhető értelme: az illúzióban rejlik. Ezt keresi ő nagyszerű mámorokban, soha el nem pusztítható megújuló nagy bizakodással. Ő sem éri el soha, de néha, hirtűl, szesztűi vagy csóktúl borosán, valamennyire eí tudja magával hitetni, hogy most-most eléri. Aztán e csalfa diadalú percekért fizet a kiábrándulás hosszú penitenciáival. Ekkor mondja verseit eme gyalázatos balságárúl.

Adyrúl azt vallják némelyek, hogy a franciáktól tanúit. Oktalan beszéd. A költő ép úgy nem tanúlhatja magát a költészetet, mint a születést. Sőt fordítva: Ady, mert velük némileg rokonnak született, azért keresi fel azokat, akiket neveznek francia dekadenseknek is,

Ady sok szerencsétlenséggel és sok szerencsével született. Született dölyfös úri gesztusokkal, puha asszonyos testtel, amellyel nem tud szenvedélyes lenni, elragadtatni, akarni; csak sóvárogni tud, de nem tud nagy érzést, telitöltő gyönyört s kínt érezni. Boldog Menenius Agrippánál a gyomor, nála a fej evett el mindent a többi tagok elül. Oly szörnyű világossággal lát,

hogy maga iszonyodik tőle. (Bolondúl tetted Ady Endre, hogy Párisba jösz; itt se fogsz jóllakni, kiábrándúlsz, mi marad neked azután?) Amit Ady a magyar irodalomban csinált, az minden elődök, sőt minden utódok dacára méltán fűződik az ő nevéhez: ő a legmáibb lelkűnek születve: magához^ híven a legmegfelelőbb uj formát megalkotta. Én ezt új fogalom-zenének, vagy fogalom-foltok festésmódjának nevezném. Mint a modern zeneszerzőt, vagy festőt: csak egész egységében szabad őt vizsgálni.

De, szegény Ady Endre, mig nem sajnállak azoktúl, kik meglehetősen bolondnak mondanak (valid be, hogy van igazuk is), — sajnállak azoktúl, kik meg fogják dicsérni a metaforáidat, ki fogják bolhászni szavaid jelentéstanát, stb.

A Tuileriák kertjében mi haton, mint arra igen hivatottak, az erkölcs mivoltát mérlegeltük, tömérdek magán- és közpélda alapján állítva föl tételeinket. Öíüknek végeredménye: a franciák erkölcsösek (mert megfelelő nyíltsággal csókolóznak), a németek erkölcsös disznók (mert eltitkolják a csókjaikat), a magyarok erkölcstelen disznók (megokolásra nem szorul.)

Különvéleményem: az erkölcsi forma minden faj mineműsége szerint természetes más, az erdei vaddisznók szerintem minden civilizált állam szeme előtt az erkölcsösség angyalaiként libeghetnének.

A gyakorlati példák tárházábúl, melyet haton egy délután alatt összehordtunk, vagy tiz kezdődött így: egy áhitatos özvegynél vettem egyszer lakást.. . Vagy hat így kezdődött: egy szemtelen kis szininövendékkel ismertetett meg egy idősebb barátom . . . Néhány más : egy középkorú fürdőhelyen társasjáték ütött ki . . . Sőt ah, az egyik igy kezdődött: Diák koromban egy anyai barátnőm elhatározta, hogy templomhoz szoktat és megvédelmezi erkölcseimet . . .

Vacsorára egy magyar kocsmába mentünk, hol Veszprémi uram még paprikával is szolgált s Miskát úgy elbájolta, hogy soha többé Párisban máshol nem vacsoráit.

Láttam én már eddig eloláhosodó, eltótosodó, németesedő magyart, itt láttam először elfranciásodót: a Veszprémi uram leánykáit. Hej, hát mindenféle pusztulásra jut már magyar? Nem tud már sehol a világon gyár beomlani, bánya fölpukkadni, vasút összeroppanni, hogy magyar is ne akadjon áldozatai közt. A tenger mindenütt hömpölyget angol csontokat, de ezek a szétszórt drága csontok az angolnak mind jobban elfoglalják a tengert! Magyar csont is van már a föld minden mezőjén, de ezek olcsók és semmit sem szereznek nekünk, mind csak egy szétmállás holt meteorkövei, némaságukat nem érti senki.

A negyvenmilliónyi franciábúl bőven jut ember mindenre, a legbolondabb artistaságokra is nélkülözhetnek egy-egy szakembert. Van egy vén csavargó a Tuileriák kertjében, akit pusztán arrra osztott be a sors, hogy a párisi verebeket szelídítse egész életén át; minden verebet névszerint ismer s vezényli őket a gyereket és idegenek nagy mulatságára. A sok németbűi. angolbúi még arra is jut, hogy egyik-másik egy életen át homéroszi szöveg-konjekturákat vagy gyujtóskatulyákat kurkásszon ; jut belőlük nemzetellenes rajongó, remete, szak-bolond és költő; tehetik, bőven van emberük; a magyar alig tud nélkülözni embert az eke szarva mellűi.

Itt van bőven örökölt gazdaság is, bő szabadidő: Hogyne jutna hát ember a szép művelésére s hogyne jutna minden embernek bőven pénze s ideje a szép élvezésére. Itt a művészet már épúgy elsőrendű igénynek nyomúlt elő, mint a kenyér vagy fűtés, akárcsak a császári Rómában.

(Folytatjuk.)