Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-04-16 / 16. szám

LOSONCZI ÚJSÁG | Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: j Negyedévre 2-50 kor. j] . Egy petitsor tere 10 fill. SEU:: a losonczi választókerület függetlenségi i y".::"' Egyes számlára 2o RS 48_AS PÁRT HIVATALOS KÖZLÖNYE. jj g“"“”“:,. J III. évfolyam. 16. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 április 16. Lessz-e feltámadás! Beletemetkeztiink a nagyhétnek gyá­szába. Súlyos kereszt alatt járjuk a Golgotha útját. Fekete sötétség terjed szét felettünk Nincsen tiszta látás. Ezért járunk ingatagon, mindig této­vázva. Ma »hozsonnát« kiáltunk, holnap »feszítsd meg< -et. Amit örömmel üdvözöl­tünk tegnap, azt kárhozatos rossznak mond­juk már ma. Amihez sürgetve toborzott sereget a nemzet vérmes reménysége: a függetlenségünk vonzó szép eszméjét lágyan csititgatjuk, lehorgasztott fővel, hosszú, nagy álomra. Amiért vállára emelte a nép a jobb jövő hírnökeit, amiért virágokat szórt ut­­jokra, amiért önbizalmunk lázasan ébrede­zett, a nemzeti önállóság elnyeréséért ma, gúzsba kötötten, a nyöszörgő sóhajtás is vétek. De nagyot is fordult a világ mivélünk. Nemzeti Messiás nem termett közöttünk. Vigasztaló nélkül járunk a nagyheti gyász­ban. Lelki élőnket is pusztulás emészti. Az élő Jézus erőt, bátorságot, lelkesedést, sze­retet és békét terjesztő hatalmát kizárjuk körünkből, hogy a halottnak áldozzunk ékes templomokban boltíves koporsót! Légben úszó eszmévé finomítottuk az igazságot, ahelyett, hogy néki testet adtunk volna. így tűnik el az idevezető a sötétség ködébe és igy harácsol kárörömmel arcán minden ellensége. Mert a farizeusok na sem hiányzanak, Csak a köntösük változott, de nem a lel­kűk. Politikai törekvésüknek a vallásban ke­resnek álorcát. Nagyképü fontoskodással fordítanak hátat minden tórvénytiszteletnek s szabad törekvésnek, ha érdekeikre sérel­mesnek látják. Aminek jogát mindenkitől elvonni akarják: a lelki ismert szabadságát minden hitvány csínynél leplezni a bűnük kendőjéül használják. Nem hiányoznak a papok sem, akik hajdanán előbb halálra Ítélték Jézust, mint­sem a vádakat begyüjthették volna. «Jobb, hogy egy vesszen el, hogy sem az egész község halálra adassák!« Ez volt régente a jelszó. Akinek exisztenciális érdeke ma is ezt kívánja, mily szapora gonddal áldozzák fel őt és minden igazságát, csakhogy elébük ne jöjjön, korbácsát közöttük meg ne csat­togtassa. De sok kufárt találna pedig atyjának házában! Megfeledkezve arról, hogy a Krisztus országa nem e világból való, a hatalom megizlelt poharától ittasultan, min­dig többet kivánnarv a föléli uralomból. Akad seregük is, amely nem lát a szemével s még fülét is bedugva kiáltja »feszítsd meg!«, »feszítsd meg!« A szeplőtelen igazságot igy viszik ke­resztre s hogy életrekelését végleg meg­gátolják az országos névre emelkedett fa­rizeusaink s a lármás tömegjük nagy követ visznek a koporsó szájára. Le is pecsételik magukhoz ragadott erős pecsétekkel. Ami ellen mindig zúgva tiltakoztak, hogy egy idegen hatalomnak zsoldosai élőd­­jenek rajtuk, azt most jó maguk kívánják. Meg kell kettőzni az ölt ott, ahol az igaz­ság eltemetve pihen, mert a tanítványok valahogy kiássák. Miért ne adnának hát több katonát őrül, ha a sir szájára már la­katot vetettek! Levetjük-e mi még nagyhétnek a gyá­szát? Súlyos keresztünkkel pihenünk-e végre? Kapunk-e világot az égi sugárból? Látha­tunk-e tisztán ? Oh ezer felhőn is áttör a nap fénye, ha szél bontja előtte! A kereszt sem gór­­nyeszt mindig s mindörökre. A nagyhét gyászát is Husvét tépte széjjel. Az eltemetett igazság ereje megnyitotta sírját. Diadalmas utján meg nem állította a kettőzött őrség. A szentlélek szele zúgott és tisztított előtte. Eljön mihozzánk is szárnya érintése, nagy tisztogatása, csodás ébresztése, csak szivünk s értelmünket ne zárjuk el gyáván, látásra teremtett mind a két szemünket be­kötni ne hagyjuk, hallásra teremtett értő füleinkkel hallani akarjuknk! Így lessz feltámadás! Így lessz erők fakadása, sötétség osz­lása, sok gyászos sir felett élet sarjadása, igy szétáraü egy megvilágosodott nemzet felett az Istennek áldása! Sörös Béla. TÁRCA. Húsvéti ének. Föltámadott az Úr bizonnyal, Oh égi hit, oh szent valóság! Mely értünk hordta a keresztet Nem halt a sírba annyi jóság. Föltámadott az Úr bizonnyal, Mert szeretet volt szive, lelke; A szeretet: maga az Isten ! S megölni Istent hogy lehetne? Föltámadott az Úr bizonnyal! Ez üdvösségünk büszke vára. Döntsétek el tornyát, — azontúl Vitézségteknek nincsen ára. Föltámadott az Úr bizonnyal, Ezt hirdetem egész hitemmel! S tudom, ha napvilágom elvész ! Reám tekint az Istenember. Föltámadott az Úr bizonnyal! Oh ha minden csak mese, álom : Mindhasztalan, ha prédikáljuk Nagy diadalmunk a halálon. Föltámadott az Úr bizonnyal! Erős hittel hiszem ez egyet: S azoknak, kik keresztre vonták Örökségül hagyá a mennyet. Baja Mihály. A vörösh aju. Irta: Benda Jenő. Egy ur, akitől sok tanulságos históriát hal­lottam, oktatott engem egyszer a következő-Kepen . Az ember a legélelmesebb állat. Ahol egyéb teremtvény étlen-szomjan pusztulna, az ember fényesen él és nincs elég nyomorúság, melyből ne találna kivezető utat. Ismertem egy urat, aki abból élt, hogy az elhagyott szivarve­geket gyűjtötte, egy másik szerecsen volt egy panorámában. Ha nem sajnálja érte az egy forin­tot és a fáradságot, odakünn a városligetben most is láthatja egy polgártársunkat, aki úgy szerzi meg a mindennapit, hogy egy szörnyű nagy kád vízbe ugrik le a cirkusz tetejéről, miután odafönn előbb petróleummal leöntözték s meggyujtották a hátát. Kereset tehát van sok és sokféle s ha valaki még is éhen hat, azért hal éhen, mert élhetetlen volt. A többi közt ismertem egy urat, aki hóna­pokon keresztül abból élt, hogy vörös volt a haja. De milyen vörös haj volt ez, én Uram Istenem. Nem is haj már és nem is vörös, ha­nem egy rőt bozót, mely ha a nap rá sütött vakító cinóber lánggal égett. S ez a haj még is fölért egy domíniummal s gazdáját az éhenhalás­­tól mentette meg. Ezzel a vöröshajuval külömben Párisban ismerkedtem meg. Ő is koplalt, én is koplaltam. Quartier Latinban ez hozott össze bennünket. Ó festőnövendék volt. En szobrász akartam lenni. Egyformán bíztunk a jövőben. De a jele­nünk egyformán vigasztalan volt, mert a legfőbb napon le kellett mondanunk az ebédről, a vacsora reményében, vacsorára pedig renszerint az a vigaszunk maradt, hogy holnap talán ebédelünk. Mi jogon tápláltunk ily reményeket, holott semmi­féle keresetünk, semmiféle segélyforrásunk nem volt, azt nem értem. Még kevésbbé értem, hogy még sem haltunk éhen. Egy vagy más módon rendszerint segített rajtunk a kegyes véletlen. Bár nem egyszer veszedelmes közelségébe kerül­tünk az éhen halásnak, az bizonyos. Egyszer egy hétfői napon kezdtük meg a koplalást. Szerdán még mindig nem ettünk. Csütörtökön reggel pedig hiaba kerestem a rőthaju cimborát. Eltűnt. Nem volt található sehol sem, ahol eddig együtt vártuk a jó sze­rencsét. Rejtély volt, hova tűnt el ilyen hirtelen. De nem értem rá, hogy ezzel a rejtélylyel törőd­jem. Elég volt nekem a maga baja. Céltalanul ődöngtem az utcákon. Már délután, az esti órák felé járt az idő, mikor két forgalmas boulevard keresztezésénél rá bukkan­tam a nagy meglepetésre. Egy fényes kávéház teraszához tódult a nép, nevetve egymást lökdösse. Akaratlanul is figyelmessé tett ez a sokadalom. Mi lehet ott? „Bolond ! Bolond !“ „És az ilyet szabadon hagyja a rendőrség!“ Ni most „málnaszörpöt rendelt!“ „Szalmaszálon szürcsöli!“ — hangzott a tömegben. Közelebb furakodtam. Egy legutolsó divat szerint öltözött elegáns fiatal ember körül csoportosult a nép, aki rendü­letlen komolysággal szürcsölte szalmaszálon keresztül a málnaiét. Feje fedetlen volt, kalapja hanyagul egy székre dobva előtte hevert, szép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents