Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-04-02 / 14. szám

gyorsabban vezetne a függetlenséghez, nem lehet kimutatni. Becsületes, egyenes őszinteséggel áll a 48-as párt a nemzet elé, azt mondita: törekszünk a függetlenség kivivására, ma csak ezen az utón tudunk e felé a cél felé haladni, ha kívánod vezetünk ezen az utón, ha nem, válassz más vezetőket magadnak.

Hát ha a balpárt azt állítja, hogy Kossuth Ferenc és pártja elárulta a függetlenséget, hogy hűtlen lett Kossuth Lajos eszméihez, akkor ne csak hangoztassa azokat a szent eszméket és ne elégedjék meg az azok elszavalása után felhangzó tapsokkal, hanem mondja meg komolyan és józan emberekhez méltóan, hogy mi a teendő ? Ha nem jó az ut, amelyen halad a függetlenségi-párt, ha nem jók az eszközök, amelyeket alkalmaz, hát mutassa meg a balpárt a helyesebb utat, az alkalmasabb, gyorsabban célzó vezető eszközöket és ha ez az ut csakugyan jobb és gyorsabb, mint amelyen Kossuth és pártja halad, hálásan fogjuk nekik megköszönni az útmutatást és lelkesedve követjük őket azon a helyesebb nton. De bárminő ifjú és idősebb lángelmék tündökölnek is a balpárt soraiban, alig hisszük, hogy tudnának ma utat, módot és eszközt mutatni, amely a nemzet fennmaradásának kockára vetése nélkül alkalmas lenne a függetlenség elérésére. Amig pedig ezt nem teszik, addig nincs joguk azt kívánni, hogy komoly emberek szóba álljanak velük és addig az ő egész szereplésük nem különb önképzőköri diákok ünnepi szavalgatásainál.

Ahogy ma állunk, csak két ut lehetséges, vagy tűrni a mai súlyos helyzetet, addig, mig erőnk nem lesz rajta változtatni és megtenni mindent, ami emberileg lehetséges, hogy ebből a nehéz helyzetből kivergődhessünk, megerősödhessünk és folytonos nehéz munkával, téglát, téglára rakva felépíthessük a függetlenségnek azt az épületét, amit nem tudott felépíteni Rákóczinak és Kossuth Lajosnak kősziklákat, egymásra halmozó gigászi ereje, vagy pedig elkiáltani az »eb ura fakó-«t, kimondani, hogy azonnal haladéktalanul akarjuk a teljes függetlenséget és ha a király ezt rögtön nem fogadja el, akkor felforgatjuk az egész országot, belevisszük a válságoknak, összeütközéseknek sokkal súlyosabb és sokkal

emésztobb zivatarába, mint amilyent a múlt években átéltünk és azután vagy győzünk, pedig elpusztul az egész magyar nemzet.

Ezt a vihart a függetlenségi-párt felidézni ma nem akarja, mert a nemzetet nem látja elég erősnek ennek a rettenetes küzdelemnek a megvívására, mert nem bizhatik benne, hogy amiben Kossuth Lajos is letört, azt a küzdelmet most Lengyel Zoltánék diadalra vezethetik és mert erős hittel hiszi mindenki, hogy azon a másik utón a munka, a céltudatos fejlődés utján haladva nehezen és hosszabb idő múlva ugyan, de kockáztatás nélkül és egész biztosan elérheti az ország a függetlenségét.

Ez a függetlenségi-párt programmja, ez az ő törekvése. Ha a balpárt komoly politikai párt akar lenni és nem kalandorok csoportja, akkor álljon elő és mondja meg nyíltan, hogy melyik utat akarja követni. A magatartásából úgy vesszük ki, hogy a harcnak, az összeütközéseknek az „eb ura fakó“-nak politikáját akarja követni. Ha igy van, akkor mondja meg őszintén és akkor aztán minden gondolkozni tudó magyar ember tisztában lesz vele, hogy melyik párthoz álljon. Aki egy kockára akarja feltenni hazája sorsát, aki fel akar ma forgatni mindent, megbénítani az ipart, kereskedelmet, megakasztani az ország egész gazdasági életét, végtelen válságoknak, zavaroknak és szenvedéseknek vinni neki a nemzetet, ma amikor alig lehet kilátásunk arra, hogy ilyen összeütközés a nemzet diadalával végződhetne, hát az csak kövesse Lengyel Zoltánt és szónokló társait. Hanem aki nemcsak szereti, de félti is ezt a hazát, aki ennek nemcsak függetlenségét, de fenmaradását is biztosítani akarja, az a mai viszonyok közt csak Kossuth Ferenc zászlóját követheti. Most nem arra van szükség, hogy harcba menjünk és meghaljunk a hazáért, hanem arra, hogy dolgozni tudjunk érte és ha a magyar nemzet tud a hazájáért és függetlenségéért tiz esztendőn á.t megfeszített erővel verejtékes munkát végezni, akkor ezen munkával el fogja érni azt, amit vérhullajtással és annyi élet feláldozásával négyszáz év alatt nem tudott elérni: a függetlenséget. B. B.

Ne jöjj el mamám, ne jöjj.

Ölel csókol szerencsétlen leányod

Ilona,

U. i. Az eltemetett munkáspárnak egy kis árvája maradt, a takaritónénk hozta ide; gyönyörű kis gyermek, most kezd gügyögni s anynyira hasonlít a mi elköltözött kis angyalunkhoz. Az aranyszőke feje ... a nefelejtskék szemei . . . mintha csak őt látnám. Itt fogom s ha Béla engedi, fölnevelem, legalább nem leszek oly egyedül.

*

Bathó Béla éppen akkor ért haza, szomorú, lehorgasztott fővel, mint rendesen, mikor felesége elkészül a kis árva felöltöztetésével.

— Éppen ilyen volt a mi kis angyalunknak a szöszke fejecskéje, a nefelejtskék szemei — csókolta, becézte az asszony a kapálózó kis porontyot, észre sem véve, hogy a férje már percek óta nézi az üvegajtón keresztül.

Bathó Béla hevesen tárta fel az ajtót, arca kiderült s hangja mély megindulástól remegett:

— Te asszony . . . Ilonkám, hiszen te ártatlan vagy, te — nem ölted meg gyermekünket!

— Nagy Isten, hát azt hitted? . . . Most már értem, tudom . . . tört ki az asszonyból az örök kárhozattal fölért pár hónap minden elcsititott, szivébe fojtott keserve, fájdalma.

Férje a tárcájába nyúlt s szótlanul adott át neki egy gyürődött levélpapirost, melyről Ilona ezt olvasta: »Gyermeküket felesége ölte meg, az a szépséges, hires pesti lány, mert mind ilyenek azok! S tudja miért? Csak azért, mert féltette az

istenadta kis porontytól a saját életét, vagy talán nem is azt, csak az ifjúságát, a szépségét«.

— Hazugság — kiáltott fel Ilon — gyilkos hazugság! — azután, nyílt, tiszta tekintettel folytatta — az vagyok, ártatlan vagyok, esküszöm! Úgy szerettem a kis angyalunkat, imádtam. Nagyon, nagyon szeretem a kis gyermekeket . . . s epedő, beszédes vágygyal borult a férje keb-14r <=»

Bocsáss meg édes, tiszta angyalom, bocsáss meg, rebegte a férfi s hangjában fájó megbánás és édes biztatás rezgeti ... és csókolta a felesége homlokát, arcát, állát . . . ahol érte.

Édes mamánk! Jöjj! Jöjj! Jöjj!

Kunegyháza, jun. 17.

Ilona, Béla.

A következő tavasz a fészektatarozás, virágültetés, gerlenevelés — az édes sejtelmek ideje volt, a második s az utánajövő — az édes, édes valóságé . . . Megint virágba borult a Bathóék udvara, az eresz alatt gerle játszott, csőkolódzott a párjával, a gyöppadon Bathó Béla az édes kis feleségével . . .

Közelükben kedves gügyölés hallatszott s a fehér-kék ibolyák, piros-kék jácintok, tarka tulipánok közül két aranyos kis gyermekfej látszott ki, az egyik egészen a másiknak csak éppen a ragyogó, nefelejtskék szemei . . .

(Vége.)

Nógrádi dolgok

Turócszentmártonból diktálva.*)

Hazánk tótoklakta földjén a národnisták fölfedeztek még egy területet, amelynek népe — Uram bocsá! — még nem az ő megváltó igéjük szerint rendezte be életét, amely még a saját józan esze szerint gondolkodik, tesz, vesz, s amely tehát kívül esett még a tót centrum boldogító hatáskörén s a szörnyű fölfedezés nyomán nagy elhatározás érlelődött meg.

Minden eszközzel okkupálni kell. A jogcím ? Nos, nem elég, hogy ott tótul még nem felejtettek el egészen? A mozgósítás megindult. Először csak szórványosan küldettek ki az apostolok, mintegy előőrsök gyanánt, hogy ott a nép között az agitális föltételeivel tisztában lehessenek. De ez a földerítő szolgálat többszöri ismétlése dacára sem kecsegtetett sikerrel. A nép, mely már magyarul megtanult, sehogysem akarta bevenni azt a maszlagot, mely őt megszeretett nyelvétől elválasztotta volna. Azután ott megtelepedett emberekkel próbálkoztak meg. Itt is, ott is feltűntek egyes papok, tanítók, akik híveik között a konkolyt elhinteni megkisérlették. Az Isten igéjébe burkolták be, hogy tetszetősebb legyen s a kegyelemeszközökkel gyakoroltak nyomást, hogy tekintélyes legyen, de az eredmény igy sem volt kielégítő. A rendes ágensek nem boldogulhattak tehát.

Ekkor aztán keresni kezdték az okot, amely minden törekvésük elé gátat csinál, amelyen legjobb erőiket elpazarolják s összevették, hogy a nép — amely már magyarul is tud — csak azért nem kapkod a tót igék után, mert azoknak a gyakorlati életben semmi hasznát nem látja.

A népet, a puszta megélhetésért is verejtékkel küzdő szegény népet az adóteher könnyítésével s több eféle ígérettel tueg fogni nem volt nehéz s a megtérítés után az elterelés munkája még könnyebb föladatnak bizonyult. S az eredmény szemmel látható. — Nógrádvármegye egyes részei már visszhangzanak a jelszavaktól, amelyekbe a tótok jelszavai ravasz ügyességgel fogódnak s már előre látható, hogy a fölszitott ellenterv, amely ma látszólag a munkaadók kizsákmányolása ellen van utalva, a jövőben tisztára a magyarság ellen fog tereltetni.

Dacára ennek, a szociálisták azt a maguk térhódításának veszik. Lapjaik úgy írnak erről, mint az ő elveik létjogosultságának újabb bizonyítékáról.

Minden különös polemizálás mellőzésével cáfolatul rámutatunk a Nár. Nov. legutóbbi számaira, melyekben egy hosszabb cikksorozat látott napvilágot ezzel a címmel: „Národine hnutie v Novohrade“ (Nemzeti mozgalom Nógrádban). Nem is kell tovább mennünk, a cim maga mindent elárul. Ami a Národnie Novinyban „tót nemzeti“, az egyoldalú, sovén és mindenek fölött ókonzervatív, amelynek szálai egész az orosz autokrácia dicsőítéséig nyúlnak s mint ilyen: szociáldemokrata semmiképen sem lehet. Az olyan lap, mely ilyen szélsőséget képvisel, a másik szélsőséget nem dicséri akkor, ha nincs meggyőződve arról, hogy itt csak elkeresztélésről van szó, a gyermek azonban az ő tulajdona. — így is ir ő, dicsőíti Bazovszkyt, az agitátort, mint nemzeti bajnokot, mint a tót igazság zászlóvivőjét stb. Dicsérik hát innen is, onnan is, de csak a Nár. Nov. tudja, hogy miért.

Ennek a lapnak meg éppen annyira megtetszett B. szereplése, hogy most már kívánatosnak tartja, miszerint minél több intelligens ember lépjen igy be a szociáldemokrata-pártba. Ami más szavakkal annyit jelent, hogy buzduljon fel a tót fiatalság B. példáján, szedje nyakába a szociálista harangokat — a národnisták érdekében. Mert ki hiszi azt el, hogy ez a kívánság őszinte és komoly lenne a N. N. részéről.

Hiszen maga szaporítaná azok számát, a kik a tót centrum diktatúráját, sovinizmusát, megtörni akarják.

A tót nemzetiségi-párt evvel a legújabb cselfogással újabb bizonyítékokat nyújt arról, hogy azt az elvet, mely szerint minden eszköz szent valamely cél elérésére, előttük senki ki nem aknázta úgy, mint ők. Kezet fognak ők mindennel, mindenkivel, jobban mondva belefogóznak mindenbe, amikor arról van szó, hogy valamely vidék népét táborukba hajtsák.

*) E cimniel a Felvidéki Hírlap cimii laptársunk közli e cikket, melyet megfontolandó tartalmánál fogva a maga teljes egészében közölni szükségesnek látunk.

Szerk.