Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-03-05 / 10. szám
LOSONCZI ÚJSÁG | Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. íj Hirdetések: |j Negyedévre 2-50 kor. J Egy petitsor tere 10 fill. ££L,:,£: : I a losonczi függetlenségi és 48-as párt i | I HIVATALOS KÖZLÖNYE. *__i III. évfolyam. 10. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 március 5. 48 és 67. Irta: Beck Lajos, orsz. képviselő. Azok, akik örökké uj és divatos politikai jelszavak kitalálásán fáradoznak, most azt hirdetik, hogy a 67-es elvek az ő állítólagos gyakorlati voltuknál fogva — lassan a 48-as eszmek fölé kerekednek. De akik ezt állítják, azok csak felületesen látják azt a mozgalmat, amely a magyar politikai gondolkodásban kétségtelenül észlelhető. A magyar nemzeti gondolatvilág valóban átformálódóban van. Az utolsó esztendők viharos története, ezer édes hitnek pillanatnyi felragyogása, majd hirtelen aláhanyatlása indította meg ezt az átalakulást. A magyar nép nem egy olyan igazságnak ébredt tudatára, amelyet azelőtt nem ismert. A politikai jelszavak közül nem egy is egy olyan régi ismerősét vette közelebbről szemügyre, amelyet évtizedek óta ismerni vélt s amellyel behatóbban éppen ezért nem is foglalkozott. És nem egy olyan eszmével került szorosabb érintkezésbe, amelyről azt hitte, hogy ahhoz ezen a világon már semmi köze sem lesz. A magyar nép az önmegismerés útjára lépett. Arra az útra, amelytől annyira irtóztunk, mert tövisei már messziről fenyegettek, arra az útra, amelyen előbb meg kell véreznünk a lábunkat, hagy eljuthassunk az igazsághoz. Ezeknek a töviseknek csodás erejük van. Annak, aki megsebzi magát velük, legyőzik az álszemérmet, amely tiltakozott tévedéseinek beismerése ellen és elhozzák számára a bátorságot, hogy megpróbálja jóvátenni mulasztásait. De megadják a tisztánlátás arkanumát is. És megtanítanak arra, amit a magasztosért, a magasan szárnyalóért sohasem tudtunk, talán sohasem is akartunk megtanulni: hogyan kell összhangba hozni a reális életet az ideálissal, anélkül, hogy az utóbbiba vetett hitünket meg engednők rendíteni. Mert az nem lát bele igazán abba a csodás katlanba, amelyben azok az eszmék forranak, amelyek útját szabják egy átformálódó gondolatvilágnak, aki azt hiszi, hogy a régi, igazi ideáloktól elfordulva, a sötétben tapogatódzva: okvetlenül el kell jutnunk a 67-es politika révébe. Éppen ellenkezőleg. A kiforrás eme procesussa. amely éppen rJ-kor fog befejeződni, amikor kiforrottságafa a legnagyobb szükség lesz, a választói reform megvalósulásának idején, egészen más eredményt fog szülni. Úgy fogja átalakítani a közvéleményt, hogy a parlament termeibe bevonuló szociálista és nemzetiségi pártok egy, a magyar nemzeti állam eszméjét kidomborító, a magyar nemzet teljes függetlenségéért küzdő hatalmas táborral fogják magukat szembe találni. E tábor eszméi és eszményei pedig csak a 48-as elvekből fakadhatnak elő. Céljai és eredményei csak a pragmatika szankcióban gyökerező függetlenségnek és önállóságnak érvényre juttatásában merülhetnek ki. Mert a nemzetek szekerének rudját nem lehet visszafordítani. Erőszakkal, fegyverrel meg lehet állítani őket útjukban, de a fejlődés ösvényéről a visszafejlődésére vezetni lehetetlen. Az a magyar nép, amely látta, hogy 48-as többség is juthat uralkodásra ebben az országban, nem fogja magát birka módjára visszatereltetni a 67-es kizsarolt mezőkre Nem ebbe az irányba mutat politikai fejlődésünk iránytűje. Idegességét nem ai okozza, hogy márol-holnapra át szeretne csapni egyik ellentétből a másikba, hanem az a bizonytalanság, az a homály, amely a bejárandó ut egyes részleteit elzárja, elfedi a tisztán látni vágyó közvélemény szemei elől. Ha ennek a bejárandó útnak minden darabját ismerni fogjuk, ha látjuk, hogy lépésről-lépésre előhaladva mint lesz elérhető valósággá az, amit annyian álomnak szerettek csúfolni, ha látjuk, minden egyes már megmászott sziklafok mint könnyíti TÁRCA. Renitens feleség. Irta: Prém József. 1. A lovag-teremben nagyokat nyikorgott a rozoga padló, amint Rozsályi Kun István magasszárú, keménytalpu csizmáiban végiglépkedett. Erős indulat dolgozott a kastély urában. Az ajtó mellé húzódott hajdú, aki pecsétes levelet hozott Déváról, szepegve nézte a nagyur hara ját. Az irás kettétépve ott hevert az asztalon. Azaz csak egyik darabja, a másik a padlóra esett. A keménytalpu, magasszáru csizmák egy párszor már rátapostak arra a rapirdarabra. — Ezt nekem i A saját hitvesem mer igy packázni velem! Én velem, Rozsályi Kun Istvánnal! Hát az vagyok-e még? Dühös pillantással, vérvörös áb ázatta! állt meg a hajdú előtt, várva a feleletet. — En kegyes n .gyuram! — alázatoskodott a megriadt ember. Nem rajtam múlt, hogy jobb híradással nem kedveskedhettem. — Lódulj és küld be septiben a kapitányomat. Ismét végigcsörteíett a termen a nekibőszült férj. Most már rugdalt i azt a papírdarabot, valahányszor a közelébe ért. Nem törődött vele, hogy az ország legszebb asszonyának édes kezevonásai alkotják a szabályos, egyenes sorokat. Korának legünnepeltebb asszonya, a bűbájos Széchy Mária, az ő imádott hitvese irt neki. Az ólomszegéllyel kerített, színes üvegü ablakon át messzire ellátott a kastély ura. Ott terült el a rozsályi határ. Hátha mégis jön az asszony. Hátha csak tréfálni, ingerkedni akar vele, amikor azt irta, hogy soha többé nem jön vissza Szatmármegyébe. Tán itt is van már a közelben... Az a porfelhő ott a hegyhát mentén őt takarja. De már belépett a kapitány, vitéz Antalffy Gáspár uram. Mi baj István? Fordul velem a világ! Bár sülyedne el és sülyednék el a pokol fenekére. — Na, na! — Hát nem jön az asszony! Vérbeli atyámfia vagy Gáspár, legjobb barátom is vagy, nincs titkom előtted ... Mi a szándékod? — Adj tanácsot Gáspár. Vitéz Antalffy Gáspár uram a szókimondó emberek közé tartozott. Tudta ezt a kastély ura, azért követelő pillantással állt eléje és leste, mit is mond a kapitánya. Azt is tudta, hogy mindjárt ítélet lesz az, amit hall. — Nohát csak amondó vagyok, szerelmes atyámfia, — kezdte Gáspár — vess keresztet Széchy Máriára. Eljött az idő, amikor a prófécium beteljesedik, még pedig szinültig. Hát nem váltig hajtogattam: ne bízzál abban a gyönyörűséges asszonyban, aki nem becsülte meg az első urát, Báthory Istvánt! Már hogy szerette volna, amikor mint mennyasszony is Wesselényi Ferencért rajongott! Mégis tehozzád ment, miért? Csakhogy megbosszantsa az ideálját. Arra jónak talált téged, hogy fölkeltse veled Wesselényi Ferenc indulatját... Tisztán Iátok én ... És itt a saját házadban mondom: úgy vigyázz rá, Rozsályi Kun István, hogy sem első nem voltál, sem ntolsó nem leszel a szép asszonynál! Mához egy esztendőre harmadik ura lesz Széchy Máriának. — És Wesselényi Ferenc lenne az? — Nem nyugszik addig az az asszony. A házigazda most már belesápadt. Érezte, hogy igazat beszél kegyetlen atyafia. Hisz ez a levél is ott a földön olyasmit emleget. Újból rugdalni kezdte a papírlapot, aztán fölkapta, odavitte az asztalhoz a másik darabhoz. — Olvasd, olvasd csak! . Vitéz Antalffy Gáspár betűzni kezdte a szép asszonyi Írást, miközben egyre kacagott. — Hát persze, persze! Itt a nyit a mindennek. Unatkozik a házadban. Még csak nemrég ünnepelték Erdélyben, szabadon járt-kelt, lóháton kisérte egész sereg gavallérja. Azután megfeledkezett magáról és hozzád láncolta az ifiu-ágát. Azt hitte, hogy te majd megvéded a hirét és helyt állsz, ha pörlik jószágaiért. Szép embernek is talált. Hahaha! De most látja, milyen bolondot tett. Köznapi lelkeddel föl nem érsz hozzá... — Az is ott áll? — De itt ám. Meg az, hogy gyámoltalan, aluszékony vagy. Ezt már nem hallgathatta tovább Rozsályi Kun István. Szinte fölorditott és öklével akkorát csapott a tölgyfaasztalra, hogy a nehéz alkotmány nyekkent egyet. Aztán odarohant Széchy Mária arcképéhez, rátapadt tekintete a kacér, bájos aszszony vonásaira és öklével fenyegetve, kiáltozta: — Te elbizakodott, te szélcsap, te szívtelen, te gonosz asszony! Én gyönyörűséges kínom, gyötrelmes hitvesem. Hát csak megmutatom, ki a gyámoltalan, ki az aluszékony! Meg én! A kapitány kíváncsian kérdezte: —• Mitévők leszünk?
