Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-31 / 53. szám
2. oldal. LOSONCI UJSAO 1908. december 31. dit az önálló bank felállításának útjába az a másik szélsőség is, amely öncélnak tekintve az önálló bankot, azt minden áron, az ország gazdasági romjain is, fel akarja építeni. A függetlenségi párt elnöke, Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter, ismétetlen és minden kétséget kizáró határozottsággal jelezte álláspontját az önálló bank kérdésében, ennek megvalósításán betegsége dacára is szakadatlanul munkálkodik és ezen az egyedül helyes utón, a csendes munka utján van remény arra, hogy a függetlenségi párt és az egész ország egységes támogatása mellett ismét hatalmas lépéssel viheti előre az ország függetlenségének ügyét Végül a kormány munkájának betetőzése kíván lenni a választói reform. Emberi alkotás és nemcsak eltűri, hanem egyenesen megkívánja a parlament objektiv és okos kritikáját. A nemzet egész jövőjét megalapozó ezen reform megítélésénél szem előtt kell tartani azt, hogy Andrássy Gyula gróf belügyminiszter előtt e javaslat megalkotásánál két szempont lebegett: ez egyik a politikai jogok kiterjesztésének, a másik az államalkotó és államfentartó magyar nemzet hegemóniája további biztoistásának szempontja. A kormány és belügyminiszternek ezt az álláspontját, amely a szociális fejlődést beleoltja a magyar nemzet testébe, az országnak minden hű polgára csak helyeselheti, de e kereten belül azután a kormány a legkevésbbé sem zárkózik el a jogos és észszerű kritika elől. Csak természetes, hogy a megoldásra nagy kérdések egyes részleteiben vannak eltérések az egyes pártok, sőt itt-ott az egyes pártok tagjai között is. De nemcsak pártszakadás veszélye nem fenyeget, hanem ellenkezőleg komoly kilátás van arra, hogy hosszabb időre megállapítandó munkaprogramm alapján a koaleált pártok egyesült erővel szolgálják ezentúl Magyarország és politikai függetlenségének ügyét. A nevelés modern megvilágításban. Irta Zoltán Géza. Újabban állandó a törekvés, hogy oktatás- és nevelésügyünket előre vigyük. A kor szelleme és az élet egyre növekvő követelményei, itt is haladást kívánnak. Mégis 50—60 év óta mind általánosabbá válik a társadalom ama panasza, hogy a nevelési módszerek úgy látszik céljukat tévesztették. A család, s az iskola nevelő hivatásának alig él, vagyha mégis él, helytelen irányban, járatlan utakon halad, s ép ellenkezőjét éri el annak, amit elérni szeretne. Nap-nap után tapasztaljuk, hogy az iskolából kikerülő ifjú nem tudja fölvenni a harcot az élet küzdelmeivel, könnyen elesik, s ha önerejéből párszor talpra próbálna is állani, mivel nincs még eléggé megedzve az életre — elpusztul, s erkölcsi vagy anyagi bukásba sülyed. Tagadhatatlan, hogy e veszedelmes tünetek észrevevésekor mindenekelőtt a nevelés két fő faktorát, a családot és az iskolát illethetjük jogos váddal, s ha a bajt orvosolni akarjuk, úgy első sorban a családi és iskolai nevelés gyökeres megváltoztatására kell törekednünk. Az iskolákat általában jellemzi az, hogy inkább tanítanak, mint nevelnek, a család pedig, melynek legfőbb tiszte épen a nevelés volna, sokszor még azt is lerontja, amit hosszas fáradozással az iskolának elérnie sikerült. A szülő a természet törvényeinél fogva szereti gyermekét, sorsát szívén viseli; Meghoz érte minden áldozatot, hogy fölnevelje, s majd az élet számára boldoggá tegye. Hiszen a boldogság minden. „Boldogság az ember rendeltetése itt a földön, s a földön túl is“ — mondja Lévay. A boldogság azonban nagyon viszonylagos fogalom, melynek útvesztőiben könnyű az eltévelyedés. A mai anyagi érdekeket hajhászó társadalomban sajnos az emberek nagy része a vagyont tekinti, a boldogság első föltételének; ebben látja az élet végcélját. Kétségtelen, hogy a vagyon föltétlenül bizonyos előnyöket, kiváltságos helyzeteket teremt, de vájjon ez már boldogság-e a szó nemesebb értelmében véve ? Haláleset, betegség, szerencsétlenség s mindmegannyi megrontói a boldogságnak, ellensulyozhatók-e a gazdasággal, kincsesei? Legyen az akár a Dárius kincse. A világtörténelem sok példájával felel e kérdésre. Kornélia, a Grachusok anyja mikor kérik, hogy a legdrágább kincsét mutassa, karján két szép kis gyermekével jelenik meg. Ezek voltak legértékesebb, legdrágább, legféltettebb kincsei. Vagy emlékezzünk csak vissza Lydia fejedelmére, a dúsgazdag Krőzusra, aki magát épen gazdaságánál fogva a világ legboldogabb emberének tartotta. De Solon szemébe mondotta, hogy nem őt tartja legboldogabbnak, hanem egy Tellus nevű polgárt, akinek szép és jó unokái voltak, s aki öreg korában hazájáért halt meg; azután meg az argosi anyát, akinek két fia Kleobis és Bizton a legügyesebb, legvitéz leebb ésgjobb fiúlc voltak. És Krőzusnak csakhamar szomorúan kellett tapasztalni, hogy Solon igazat mondott. A gondviselés mindenkinek bizonyos körülményekhez köti a boldogságát. A szülők igazi boldogságukat csakis a példás családi életben, gyermekeik boldogságában találhatják. Gyermekeiket boldogokká pedig csak helyes irányú neveléssel tehetik. A gyermekek boldogulása tehát első sorban a szülők kezébe van letéve. A másik fontos tényező, mely a esaládi nevelésre támaszkodva végzi magasztos hivatását az iskola, s azzal kapcsolatban a tanító. E két tényezőnek, a családnak és iskolának egymást támogatva, segítve és gyámolitva kell gyermekeinket a mai kor igényeinek megfelelően előkészíteni. E két fontos tényezőnek kell gondoskodni a jövő generáció üdvéről. Annak a generációnak az üdvéről, mely hivatva van nyomdokainkba lépni, hogy majdan az emberiségnek ideális célokra való törekvéseiben tevékeny rész vehessen. Egyike ez azon legfontosabb közérdekű témáknak, melyek nem csupán az egyén, a társadalom, de a nemzet életébe is mélyre hatolnak. Vessük fel ezzel kapcsolatban azt a kérdést, vájjon a család és az iskola foglalkozik-e e kérdések megoldásával? Csak keveset kell gondolkoznun k, s a szomorú választ csakhamar magunk is megadhatjuk. Azt világosan láthatjuk, hogy a szülők minden egyébről szívesen beszélnek, mint a gyermeknevelésről. Összejövetelek, vagy ebédutáni beszélgetések alkalmával bőséges idő jut az eszmecserére. Előkerülnek a napi politikai kérdések ; megbírálják az időjárást, az aratást, jó termést; órákig tárgyalják a ló, a borjú, a baromfi nevelés vitás kérdéseit, de hogy gyermekeik helyesen neveltessenek, erről ugyan soha sem szokott az emberek között szó esni. Az iskolában a tantestületi értekezleteken rendszerint sablonos hivatalos dolgokat tárgyalnak. Hiszen a papirkorszaknak idejét éljük. Fontos nevelési, fegyelmezési, szóval pedagógiai kérdések megvitatása csak el-elvétve kerül szőnyegre. Pedig hány életrevaló eszme pattana így ki a lelkesítő buzgóság hevében, s mennyire üdvös volna ez a nevelés helyesirányu előbbvitelére. Együttműködésről, kölcsönös érintkezésről, megbeszélésről pedig a család és az iskola között beszélni is alig lehet. Sőt nem ritka eset, hogy a szülők, vagy helyetteseik egyenesen ellene vannak és inkább máglyára lépett volna, mint hogy futnia kellessék, — Napóleon egy sült szelet falánk vágya miatt csatát veszt s Napoleon elől futott vert seregében. Napóleont hányszor látták megalázó kicsinyes indulatok hatalma alatt Attilát mosolyogni nem látta senkim. Meghajlok előtted te sohasem mosolygó nagy király, megsejtem bennek a nagy lélek fönséges szomorúságát, te láttad a te naiv vad nemzeted végzetét, a kimagasló roppant egyéniséged halálára következő meddő bukást; mekkora szánó fájó szeretetet hordhattál a népedért ! Milyen külömböző néppel lett pedig naggyá Napoleon és Attila! Napoleon, a művelt és keresztény nemzet fia sohasem habozott földúlni a a kultúra fészkeit, — a barbár Attilárúl legalább fönntartja a monda, hogy kegyelemben hagyta az örök várost. És mennyivel méltóságosabb és költőien szebb halált kap a végzettül Attila, kit ember le nem győzött, kit saját vére fojt meg, mig Napoleon megverve és kiközösítve börtönben pusztúl el. Annyira fönségesebb az Attila tragédiája Napóleonénál, mint amennyire fönségesebb sir az invalidusok művészi márvány koporsójánál a Tiszának emberi szem nem látta örök síri ágya. Mindezek bizonygatása mellett makacsúl vagdostuk egymást Gáborral, ki mióta Párisi járja, folyton kislelkűen legyalázza a magyart, az Ady Endre imponáló modora szerint, melyet azomban Oláh Gáborban nemtaláló divatnak tartok. Dühös harapásokkal lángolt a szócsatánk mind magasabbra, dongott belé a Pantheon kupolacsarnoka. Oláh Gábor megtagadta a magyar létjogát: csak a nagytömegű nemzeteknek van létjoguk, bele köll olvadnunk a szlávba. Ilyet vallani gyávaság vagy tudákosság. A világ kezdetétűi a nemzetek száma folyton csak szaporodott, az emberiség tömege folyton tagozódik és az emberiségnek minden legkisebb nemzet egyéniségére is szüksége van. Mit határoz a szám? a persát a kisszámú görök nemcsak legyőzte, de végtelenül is drágább lett az egész emberiség számára a maga gazdag kultúrájával, sőt még arra is szükség volt, hogy ez a kevés görögség is több államra, eltérő törzsegyénekre tagolódjék. A kis Svájc már csak a reformációjáért, humanitásáért és szabadságáért is megérdemli az életet, Norvégia Ibsenért egymagáért is. A magyar külömben oly kevesen kezdte, hogy ezer év alatt Európában a legnagyobbat szaporodott és művelődött, tán egymaga többet mint Kina vagy Oroszország, kibe Gábor bekebelezne. Gábor, én még a kis vad Montenegrónak is hitelezem az élet jogát, légy tehát irgalmas Magyarországhoz, és ne essél kétségbe amért magyarnak születtél, mert lám Jézus sem a nagy és művelt latinságban született, hanem a kicsiny és lesajnált, szolga és szennyes zsidóságban. — Hiszem, hogy az emberi nagyságnak sohasem korlátja a nemzete kicsinysége. Lám Mistral, ki választotta volna a művelt nagy francia nyelvet: mégis választotta az árva kis patoát. Vitázásunk mind szenvedélyesebbé vált, a Pantheon alatti holtak mind fölébredtek, igy a csak nemrég beköltöztetett Zola is. Hallgatóztunk a koporsóján, Gábor úgy hallotta, hogy Zola odabenn olvasót pörget, én meg úgy hallottam, hogy unalmában dudorássza; »Zikcene, zakcene, huncut a zsidó.« Vitánk megoldhatása végett mingyárt ebéd után odahaza »irodalmi estély«-t tartottunk, ami főleg borbúi állott. Mezei számoszi görög bort hozott, és mikor egy kicsit a fejébe ment, elszavalt kétszáz sort az Uiászbúl, de tévedésbűi sajna iambusban és ölelkező riniekkel, amigcsak kifáradt az ölelésben. Ezalatt Loránd elmondott tizenhat drámatervet, úgyhogy Miska szinte orrvérzést kapott, Loránd újra elmondott lő drámatervet, mire Gábor hidegvizes borogatást rakott a fejére, Loránd újra elmondott 16 drámatervet, mire mindnyájan piócákat tettünk a fültővünkre, Loránd u. e. 16 d., mire én az ablakon át egy kötélen lebocsátkoztam a Gábor szobájába, mely egy emelettel alabb volt az enyémnél; a titokzatos udvarbeli paralitikuson kitört a düh s ordítozta a szörnyű »Máji«-t, a mi udvari bolondunk üvöltésére a lakók az ablakokhoz futottak s megláttak engem a levegőben csüngeni ég és föld között és megbotránkoztak; vissza kellett másznom. Gábor ceruzával kezdte már jegyezgetni a Loránd drámaterveit, hogy elírja őket az orra elül, mire Loránd krkk — egy csuklással elhallgatott Annyi igaz, hogy Loránd ős mesetermő előkelő fantázia, s én meg merem jósolni, hogy egykor legjobb drámaköltőink közt fog állani. Történetesen nálam volt a füzetem s fölolvastam a fiúknak az Uj Tiszát, mely szerint az én tiszai vérembe beleeresztem a Szajnát is. Mikor oda értem, hogy Kábít, ahogy tódúl át az erekben Feszítő, mély illatos áradatja, Kéjeivel s halottaival forrón Hömpölyög bennem keresztül a Szajna .... ekkor Lorándnak eszébe jutott az Aúgias istállója s kezdett vakbélgyulladást kapni, Gábor megrajzolta a Tisza és Szajna egybeömlésének őrüli földrajzi térképét. Loránd megrajzolta Gábori merev falécekbűl. Miska úgy hortyogott, mini talán Batu-khán a jól végzett sajói ütközet után, végülis bekopogtatott madám Laporte és fölmondta a lakást. Ide vezet lám az irodalomnak mértéktelen ápolása. (F olytatjuk.)
