Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-24 / 52. szám
111. ÉVFOLYAM. 52. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN.____LOSONC, 1908. DECEMBER 24. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: fl A ft I A fl I I £ JflA £ ££ io ni. W gspn| »»& ix « jfl fl B A fl fi fl fl ■ n H B B 5 Ik fl fl jfl lijj fl fl BB fl ^R ^R fl fl fl fl ^R ^fl fl fl a Negyedévre fl M IBS Rl RERL BH ^R B flffl fl ^R ^R ^R Egyes szám ára ^R R9L qgi fl ^R BK51 gS fl RP Ha RH HS j^fl fl RR Községek, egyesületek, fi fi RBk fl fi Kffllilfl B lj| B Ü f'r BL MÜ» fl KIADÓHIVATAL: sss I IIsTmlIBIIÉI HJjIIIi r évi előfizetésig -ij 5 ko, fl I 1 1 I | | gl I | | fi Ifi RÍ fi BB I B Hirdetések jutányos áron fl fl B« MÉ B B B Ili fl fl K ^ i fl Ü B WEB« fl fl nyék és a lap szétkülvétetnek fel a kiadóhiva- fl flfl| B Ml B B fl fi fijfl Bg flllp B M, ^LJS fl fl ü MM tlésére vonatkozó felfifl^ V fijjp flv fi fl Br V Bpr w fi fi RPfi szőiaiások A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Fekete karácsony. A magyar nemzetnek jó reménységgel elvetett vetéseire szent karácsony ünnepére nem szállt le a béke szent nyugalma. A politika és társadalom mezői födetlenűl állanak és nyugodni nem tudó lélekkel félünk valami fagy veszedelmétől. A szeretet és béke ünnepén az óhajtott pihenés helyett a föld szive körül keserű csalódások öntudata s egy távoli tavasz megfélemedő reménységei forronganak. Eszünkbejut az az alig pár évvel ezelőtti fekete karácsony-estéje, mikor lázas reménységgel, keserű lélekkel vártuk a pusztán az éjszakában a hajnalcsillag föltünését, mely a megváltást hirdesse. Hiába reméltünk Most újra zord lett az idő. Dehogyis váratlanul — mint némelyek mondanák — sőt inkább azon kell méltán csodálkoznunk, hogy minden mesterkedésekkel is ennyire el lehetett húzni a válságok kiélesedését. Az önálló magyar jegybank kérdése állt most előtérbe, türelmetlenül és fenyegetőn, úgy hogy még a választási törvény vérvörös szenvedélyeit is háttérbe szorította. Természetes is: hiszen az önálló magyar jegybankot úgy várja az egész magyar nemzet, mint a koalíciós korszak eddigeli első és egyetlen vívmányát és mint az ehílkudhatatlan és valóságos önálló vámterület megalapozóját. Hiszen nyilvánvaló, hogy amit eddigelé a koalíciós kormány tett, az a napiszükségletek közönséges kielégítése volt, flmit bármely kormány épúgy megtett volna, Ifi véve tán a kvóta fölemelését és hogy a l erz/eviczy-féle javaslat az állami és magyarosabb népoktatásért többet hozott volna. De mindezen áldozat-többletet összeszoritott szájjal helyben hagytuk, mert tudtuk, l]ogy koalíciós kormányunknak szüksége van fölfelé való megerősödésre is, és mivel bizonyosra hittük s erősen akarjuk most is hinni, hogy a koalíciós kormány az önálló bank kiküzdésére tartogatja erejét, mely immár két esztendős életében az első nem-bagatell csetepaté, hanem komoly küzdelem. Most, hogy e karácsonyi parlamenti vakáció előtt az előre Ígérkező küzdelem harsonái élesen megharsantak: rögtön ki kell mondanunk nekünk, is az egyszerű jelszót: ébren vagyunk. Ébren vagyunk mi, szürkén elmosódó katonák, mi némán de ébren figyelő polgárok milliói, kik nem lengetünk pompás zászlókat, nem harsogtatunk harsonákat, de akik mégis a valódi erők eíemrészei, maga a nemzet vagyunk, akik adjuk a megbízóleveleket, akik mögötte állunk a zászlósainknak és kürtöseinknek, de nekik is birájuk, hűségük egyetlen jutalmazója, gyöngeségeik büntetése vagyunk. Ébren vagyunk. Látjuk a parlamenti munka elé tornyosuló akadályokat, előre kellett számítani rá parlamenti férfiainknak is, mert aki politikusnak vallja magát, azt nem szabad váratlanéi érnie a támadásnak. Nehéz lesz a valóságos nemzeti bank megalkotásának munkája, de mi akarjuk és álljuk minden eshetőségeit. Ébren vagyunk. Nem a bizalmatlanság fenyegetésével mondjuk, nem eddigi csalódásaink ostorával hajszoljuk őket hátúiról az ütközetbe, hanem épen feszült csöndben állunk mögöttük. Nem az árulástól való félelmünket, nem gyalázást és fenyegetést szögezünk a hátrálni és futni akarók mögé hátulról, hanem épen a nem alkuvó támogatásunkkal buzdítjuk őket előre. Maga Kossuth Ferenc is erősítette s edzette törhetetlenné, nem alkuvóvá ezt az akaratunkat. O maga jelentette ki a legnyíltabb határozottsággal, hogy rövidülő élete elengedhetetlen akarata és célja a valóságos és nem formulákba burkolt önálló magyar jegybank és valóságos önálló vámterület. És mi mögötte állunk minden erőnkkel és minden hitünkkel és képtelen bűnnek tartanánk és megsemmisítenénk minden árulást, ami pártvezérünknek apjától örökölt nemzeti programmját cserben hagyná egy parányát is elalkudná. De nemcsak pártvezérünk iránti hűség ösztönöz erre. De sőt benne gyökerezik egyénenként is mindnyájunk polgári becsületében, nemzeti érzelmében, megmásíthatatlan meggyőződésében, egész lelki szervezetünkben oly erősen, hogy pártunk minden H. TÁRCA. Keletiek Nyugaton. (Úti levelek Oyökössy Endréhöz.) Páris, julius 2) Mikor a világ gondviselése halálos törvényszék elé állította a magyar nemzetet s kért legakbb egy mentő érvet, mellyel létjogát megbizonyitsa: aki :or a költő Zrínyi így emelte föl nemzetéért szavát: ime a szépapám, ő megszenvedett értünk, fogadtassák ő el váltságnak. Ma én a serpenyőbe Petőfi könyvét tenném, mert ebbm az eddigelé legnagyobb stílusú magyar életbtn benne van egyszersmind a Széchenyi keserű aggódása, Rákóczi elszánása, Kossuth politikai erélye, sőt a Szigetvári Zrínyi vértanú halála ii. Ha a francia nemzetet vonná a világ birój. ilyen itélőszék elé, majd minden francia büszkéi vetné oda: nekünk volt Napóleonunk! én inkábl azt mondanám: övék a Louvre. Igaz, sok benne a rabolt kincs is és sol a csupán arannyal elhódított, de így is a franci; szellem legnagyobb méltósága, sőt az ember szellem legszebb kincsesháza. Gáborral mindennap itt vagyunk, mint a jó korcsmázók. A görög szoborcsarnokon át szoktunk bejárni, itt meghasonlásokkal bűnös lelkűnk mindig vesszőfutást tart a harmonikus világbeli boldog görög szépek mosolygó sorfalai közt. Nem tagadom, engem ingerel az ó klasszikus görög szobrok szenvedélytelen mosolya; érzem, hogy ők méltán lenézik a modern világunkat, de én is lenézem az ők szenvedélytelen álomvilágukat; én még soha egyetlen görög istennő szerelmet sem kívántam meg az egész Homérosz olvasása alatt, pedig még a Zola Germinaljábúl a szegény satnya kis Cathrine kőszénporos ajakárúi is meg tudtam egyszer kívánni egy szomorú kis csókot. A borghesei vívó gyönyörű egyetlen lendületű teste elbájol, de — ösztönszerüleg keresném benne a lélek lendítését is, — hiába: a Prométheuszbeli isten még csak gyönyörű gyermekbábokat teremtett agyagbúi, de a szenvedést és szenvedélyt még csak a Jézusbeli isten lehelte belénk. A modern borghesei vívó : a Louvre előtti Gambetta-szobor: egyetlen szenvedély lendűl benne, úgyhogy a főalak parancsoló ujjahegyén majdnem kilobban a viharos akarat-feszültség villáma, mint a villamossággal eltelt árboc hegyén a Szent-Elma lángja. Hanem ha fölényesen nézünk is gyermekkorunkra, mégis elbájol a meztelen szépsége. A gúnyoslelkű Heine sírva fakadt, mikor utoljára elvánszorgott a milói Vénuszhoz. Bibor terem, elmúlt hit temploma, de boldog isten lakik benne. Boldog Szerelem-istennő, asszonygyönyör boldog istene, bizony meggörnyesztem előtted balságos, boldogtalan csókoktúl nehéz fejemet. Te minden csókokon és öleléseken keresztül márványos szűznek, boldog ifjúnak és győzedelmes szépnek maradt csók- és ölelés-istennő, bizony előtted gyűlölségtűl-fölmart ajkam rákap a sóhajtásra, kevély öntudatú szemem megkívánja a könnyet. Karjaid nincsenek, — minek is? A kéz a küzdelemre való, s a te idődben a nő nem mimelte a küzdelmet ingerkeltőnek ... A klasszikus görög: láttodra ölelés vágyára gyúlna, — énbennem majdnem sírás kél minden, minden öleléseimért. A milói Vénusznál van mindennap első látogatásunk, e rövid kis istentisztelet után megyünk a Szép e városának uccáira, én főleg a Rubens-képekhöz. Nem tagadom, hogy a műtermékek értékelésében elfogult vagyok, nem is igen igyekszem sok tárgyilagossággal páncélozni magamat. A reneszánsz előtti időbűi pl. a közismert Gaetanikertbeli Homeros ragadott meg leginkább, meri én, a XX. század fia, ebben láttam legtöbb szellemi életet; az agg vates megdöbbentő mélységű távolbalátó ihletét az arcon kifejezve. (Ugyanez a kifejezés tetszett nekem legjobban egykor Velencében az Amerigo Homeros-képén: a dalra szomjas ujjak remegő hegye szinte húr nélkü is dalban fakad ki) Sőt egy XVI. századi föstötl faszobor azért markolta el a Iélekzetemet eg> percre, mert egy kolozsvári titkos szerelmemhez hasonlított. Greuze La laitiere-jén megéreztem a tejjel tápláltság puhaságát s illatát, s hogy a meleg arc párnája mily ruganyosán engedne eg> csóknak. Mme Recamier képe nekem csak eg) bájoló nő most . . . Eh, bevallom, hogy tizenöl éves koromban egészen komolyan beleszerettem egy vásári képbe, elpirúltam előtte és imádtam egy fél nap alatt összehajszoltam annyi krajcárt hogy megvehessem, de nem mertem, mert féltem, hogy kitudódik a szerelmem; mikor aztán valaki megvette: igazi szerelmi veszteség fájdalmát éltem meg. Hogy ez nem művészet? Hát jó, nesze Lapunk jelen száma tiz oldal.
