Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-12-03 / 49. szám

2. oldal. LOSONC 1 ÚJSÁG_______________________________1908, december 3.

juthat egyáltalában faluja környékén röghöz, vagy olyan árt kell érte fizetnie, amely a biztos tönkrejutást jelenti számára.

Ennek átérzése parancsoló szóval kényszeríti a törvényhozást a parcellázás ügyének rendezésére. Olyaténkép, hogy egy a kivándorlottak pénzének kezelésére, tengerentúli anyagi ügyeinek lebonyolítására is kész pénzügyi vállalat az állam ellenőrzése és felügyelete alatt magyar birtokok megszerzésére és ilyeténkép a nehezen hozzáférhető főúri és papi nagybirtokoknak a nép részére való hasznosítására vállalkoznék a közvetítői dijak kizárásával a lehető legcsekélyebb költségek árán.

Ha egyfelül az állam az intézethez delegált megbízottjai utján a földszerzés és szétparcellázás művészetének minden részére irányitó és ellenőrző befolyást fog gyakorolni, ha viszont másfelől ezen intézet parcellázási műveletei számára a közérdek céljából adó és illetékmentesség fog biztosíttatni, akkor ezen előnyeinél fogva bátran fel fogja vehetni a versenyt az agilis, de drága magánparcellázással.

Csak az ipari és mezőgazdasági érdekek ilyen ápolása hozhatja meg az óhajtott orvosságot a kivándorlásból származó vérveszteségünkre.

Az adóreform.

Múlt hó 15-én virradóra egy kellemes meglepedés érte a főváros kereső közönségét. Estefelé már a vidék is megtudta s hétfőig már az ország legtávolabb zugolyáig elterjedt a megnyugvás és öröm érzése. Aggódók homlokán elsimult a ránc, kételkedők elhallgattak. Hogyne, mikor megszólalt az adóreform ügyében egy »mértékadó személy«. Egy illetékes, talán a legilletékesebb egyén hallatta szavát a N. P. J. hasábjain. S mit mondott amaz illetékes személyiség? Előkotort egy csinos, bár régi teóriát, megtisztogatta és kedvenc csemetéjének, az uj adóreformnak vállára illesztette. Mondhatom gyönyörűen fest benne!

Arról van szó, hogy annak idején az adóreform-javaslatok beterjesztésénél a kereskedelem és ipar szószólói erősen méltatlankodtak

igazságtalanul súlyos megterheltetésük miatt. Panaszkodtak külön, aztán gyűlésre gyülekeztek s ott együtt folytatták tovább a panaszkodást. Csináltak közös memorándumokat, elaborátumokat, szakszerűen és szivhezszólón. Elmondták, hogy ezzel az adóreformmal befellegzett az ország ipari és kereskedelmi haladásának. Annyiszor ismételték ezt, hogy a kö is meglágyult volna panaszukra. A pénzügyminiszter szive pedig nincsen kőből. Segített hát, — miként ama fent idézett cikkből olvassuk, — segített gyökeresen a kereskedők baján.

A segítésnek ugyan lett volna több módja is: leszállíthatta volna a javaslat szerzője pl. a kereseti adó kulcsát az osztrák mértékig. A pénzügyminiszter azonban ezt a módot nem választotta. Csak hadd vegye fel a versenyt az osztrákokkal szemben gyámoltalan iparunk és kereskedelmünk jóval magasabb adóteherrel. Ő jobb megoldást keresett.

Mellőzhette volna Wekerle a lakbérre alapított minimális tételek fokozását is, avagy a jutalmak és utazási átalányok súlyos adóterhét. Egyszerűbbé és humánusabbá tehette volna az adókivetésnél követendő eljárást. Az inkvizíciót is, amelyet a reform tervez, kiirthatta volna Wekerle.

A pénzintézeteknek is sok-sok sérelme várt orvoslásra, azonban ezek a hatásos megoldási módok mind nem tetszettek a pénzügyminiszter urnák. Másképen, radikálisabban akarta ő boldoggá tenni az ipart és a kereskedelmet. Meg kell adnunk, a megoldás igazán oly egyszerű, mint a Kolumbus tojása. A kormány úgy segít az iparon és a kereskedelmen, hogy a leszállított földadót felfelé kontingentálja. Vagyis meghatározza azt a maximumot, amelynél többet nem szabad beszedni a földbirtokosoktól. Ha mégis több földadó folynék be: akkor újra lejebb szállítja ennek az adónak a kulcsát.

Ebben a rendelkezésben mindenki egy újabb — immár eléggé megszokott kedvezést lát a kirtokos-osztály javára. Nem úgy Wekerle. A fentidézett cikk megvigasztalja a kereskedőket, hogy »annál a kölcsönhatásnál fogva, amelyet az egyes társadalmi osztályok egymásra gyakorolnak az egyik osztálynak nyújtott könnyítések közvetve a többi osztálynak nyújtott könnyítések közvetve a többi osztályoknak is előnyére szolgálnak.« íme itt van a meglepetés, az ajándék, a kápótlás az ország kereskedői osztályai számára.

Tessék ezt a formulát jól megérteni. A kereskedelem a panaszok, a sérelmek özönével fordult az érdekeit mélyen sértő reform-mű ellen. Kimutatta, mily igazságtalan az egyes egyenes adóknak egy kalap alá foglalása, a kereseti és jövedelmi adó magas összegben felvett minimum-kontingentálása, a páratlanul vexatorius adókivetési rendszer.

Utalt ezzel szemben a földbirtok helyzetére, arra, hogy a reform a földjövedelemmel szemben egyáltalán nem helyezkedik a foiogtatott adó, morál álláspontjára, hanem változatlanul megmarad az avult és hazug adókataszter alapján.

Minderre az a válasz, hogy Wekerle a földbirtokosoknak njabb koncessiókat ad, mert ez az előny »kölcsönhatást fog gyakorolni a többi társadalmi osztályok helyzetére is.« Ezzel a logikával egyszerűen adómentessé lehetett volna tenni a hitbizományokat és az ezer holdon felüli földbirtokokat. Hiszen világos dolog! Ha a latifundiumnak nem kell adót fizetni, akkor nagyobb az ő vásárló képessége. Többet vesz a boltban, több nyereségre ad módot a kereskedőnek, tehát a kereskedő könnyebben megfizetheti a maga adóját.

A magyar kereskedők készséggel elfogadják a kölcsönhatás teóriáját, ha előbb a tisztelt agráriusok magukon kezdik az alkalmazását. Mért nem jut eszébe a pénzügyminiszternek, hogy ha a kereskedők és iparosok megodóztatását enyhíti, ezzel olcsóbbá tesz egy sereg portékát a földmivelő, a gazda számára? Hja, de az más. A »kölcsönhatás* fogalmát azok az »illetékes és legilletékesebb« körök úgy értelmezik, amint némely adósok szokták: egyik fél adja a kölcsönt s a másik fél sohasem gondol visszaadásra. Nos, a magyar kereskedelem nagyon szépen köszöni ezt a kölcsönhatási elméletet.

Azzal, hogy a földbirtok jövedelmének adózatlanul hagyása egy biztos adóalapról való lemondást jelent: mit sem törődik a mostani irányzat. Hogy az adó megtakarított jövedelem a földbiztokos kezéből nem mindig a hazai ipar és kereskedelem pénzszekrényébe folyik: ez sem aggasztja pénzügyeink vezetőségét. Ók jót akarnak a kereskedelemnek s ezért leszállítják — a földbirtok adóját. Magyarország kereskedői hálásak lehetnek ezért a jóakaratért.

A József kir. herceg szanatórium-egyesület hangversenye.

Lezajlott a nagy esemény, melynek eredménye a zajos és őszinte siker egyrészt, másrészt pedig a fényes bevétel. Az előbbit az estély műsorát képező számok szereplői érdemelték derekasan ki, az utóbbi magasztos cél harcosait fogja segíteni az emberiség legádázabb réme, a tüdővész leküzdésében.

A krónikás, ha visszaemlékezik a felejthetetlen sikerű estélyre, önként kell, hogy lelkét,

tettük meg a világ királynőjénél első tisztelgő látogatásainkat, s e mozgószinházhoz Loránd volt a Conferencier:

»Ez itt a Tuileriák kertje, a legzsúfoltabb világváros legközepén teljesen nyílt liget és szabad ég. Legtúl bekerítette XIV. Lajos, emezt meg fölfedeztem: én. Ott az a pad, ahol az orosz nőt először megcsókoltam ; a kígyó! Ez a Concordiatér, akadjon föl a lélekzetetek. Körül a városok szobrai; az ott: Strassbourg: mintha egy gyönyörű testen a szomorú fekély parányi sebjét látnók, — az ember sírni szeretne .... Ez itt a svájci kocsma, ahol tavaly legjobban rúgtunk be. Itt az opera; az a nyavalyás német, aki a bécsi operát építette, mikor ezt az oromzat megoldást meglátta: tizenkétszer meghalt és főbelőtte magát. Kapjatok a szivetekhez: ez az Opera Avenue.«

Gábor nem állotta, hogy neki más mutogasson, kifakadt: »Monsieur Őrbók, mit nevezi meg nekem sorra a dolgokat? Azért sem hajtok magára; ne higyje, hogy az én egyéniségemet befolyásolhatja.«

Loránd luciferi mosollyal pipájára gyújtott: »Én az egyéniségemet semmi behatástúl nem féltem, —- A montmartrei boulevardokra!«

Ott mulatott legbolondabbúl, legkacagóbban a fölséges nép. Körhinták, céllövészet, késdobás, kötélsiklók, ejtőgépek pokoli zűrzavarban, csupa önfeledtető olcsó idegizgalom vására. Furfangos vállalkozók uj meg uj fogásokat játékokat találnak ki, amikben a világváros petyhüdt idegzetű iakója válogatott veszedelmekkel kacérkodhatik. Lehetetlen, hogy ne jusson eszembe a római nép dekadenciája, mikor a hátborzongató, veszedelmes cirkuszi játékokat hajszolta. Egy toronymagas

toboggánhoz értünk, melynek kacskaringós sikos vályújában veszekedett sebességgel csúszkáltak le egymásra potyogva diákok, masamódlányok, bolondozó festők, sikoltozó szobalányok nyakra-főre.

Loránd szelíd kegyetlenséggel oldalt mosolygott Gáborra: »Nos, nem félti a méltóságát ilyen szamárságoktól ?« Miska magától a zuhanástól irtózott, Gábor azomban: »A Sámson szerzője nem csúszkálhat toboggánon!« De mi hárman ebbűi a bolodságbúl is nyalakodtunk; Mezei amodább nyert egy lámpát vagy majmot. Loránd aztán megismerkedett vagy tiz bolhaszinház tulajdonossal és sorra ölelte őket. A körhinták körül térdig gázolt a tömeg a konfettiben és szerpentinben. Több mint öt percig ostromoltunk itt pukkanó papiros bombákkal egy sereg kalapdiszitő leányt, aztán megfutamodtunk a győzelem elül. A zebrás körhintánál, hol 2 souért árúlták a tengeribetegséget, óriási komoly szerencsétlenség történt: Loránd beleszeretett két grizettbe, mindkettőbe egyformán, végülis megkért, hogy erőszakkal vigyük el a kisértő szerencsétlenség szinhelyérűl. Megtettük neki, s hogy feledjen: szomszéd bódéban tengeri útra vittük, de még egy negyedóra múlva is visszatért e régi boldogtalan szerelmeinek sajgó emléke.

A Moulin Rougeban fejeztük be a napot. A hires mulatóhely homlokzatán óriási szélmalom forgatja vörös csillagokkal megtűzdelt négy vitorláját, mintha a menybéli zodiákus megbolondúlt volna s a szent csillagok mind kergén forognának. Benn csillogó mérlegen a felejtést mérik: bűvös, varázslatos keveréket attikai sóbúi, fénnyel és dallal koronázott gyilkos női szépségbűi és gyilkos alkoholbúi. Melyik a gyilkosabb? .... Jaj

nagy ára van az emberszomjazta alvilági fekete víznek, az áldott Felejtésnek.

Éste felé, mikor megrokkan a test és fáradtan tántorog a lélek: itt kígyóinak a sötétben ezek az örvénylő macskaszemek és szívják és hivják a mámorba menekülőket. Kiválasztott és ördöngős benne a mámor, a legdurvább mámormuzsika is előkelővé van benne finomítva. Mi csak a színpadjából kértünk részt.

A Moulin Rouge előadásainak középpontja mindig egy-egy revue, ami nálunk ,most kezd először rügyezni az Andrássy-úton. Ezúttal a legfrissebb halhatatlannak, Richepinnek a bőrébűl mért ki jó pár adag halandóságot, de igen finom csínnal, — nálunk az akadémikusokból egyenesen bocskorszíjakat hasogatnak, s mire jubilálnak: akkorra már egészben nyúzzák őket.

Legmegragad óbb az egész műsorbúi: a csók egy ábrázolása. A feneketlenül gyönyörűséges, a minden észtül ment, a kegyetlen és hálátlan, az igazi csók. Az utcai apache és az utcai lány csókolják el, — állítólag Párisban csak ők tudják már az ősi hamisítatlan csókot. A fiú mohó szája lecsap a remegő leányszájra, mint a sólyom a kábúlt galambra. Mintha sarkátúl az ajkáig szívná föl a fölvonagló reszkető gyönyört, kiszívja szilaj erővel az utolsó csöppig s aztán jóllakottan és kevélyen — Jeldobja a leányt. Jaj. hát igazán ez a csók? Elbájol a szörnyű nyers kegyetlensége és megdöbbent a szépsége.

S ugyan a mi egész életünk is mivel több? — egy szörnyen nyers kegyetlen és szép csók az egész, tele mély bájjal és döbbenettel. A mohó éhségű élet, ez az ismeretlen csábító, egyetlen kortyra kiszív benünket s aztán sorra félredob.