Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-03 / 49. szám
111. ÉVFOLYAM. 49. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC 1908. DECEMBER 3. _____ " ÉE ^B^^ A A A A A A SZERKESZTŐSÉG i Egész évre RE Hl jjSK Mai Bsl ü fl fl InflS Es H|| Losonc, Kubinyi-tér Félévre 5 kor. fii. fl l l l l i i l l l l l Ej A IH I A II hová a lap szellemi Negyedévre 2 kor. 50 fii. fl fl fl A f| fl SE 111 k- 1 1 B li 1 H fl fl részét illető minden Egyes számlára 20 fii. B AH flft fl W fl fljt :|| iff ' If fgl ff fl ÄE flft fl fl közlemény Intézendő. tov^n/SeÍei fl I ■ fl fl fl Ml A I | | fl % Afl I KIADÓÍilvATAL: tanítók és körjegyzők fl fl fl W B fl fl M BU S fl BB BB Losonc, Kubinyi-tér egyesülete tagjai részére EB fl Sfi ^ 3ji£ Ej® fl bH hová az előfizetések, “e“dii5k"' I I ISI 11 is I i I llilttlllll Hirdetések jutányos áron ^B ^R MB !~ffl jgj BE &É S ÜB TM| Bg| WM j|fi| fl ^R nyék és a lap szétkülvétetnek fel a kiadóhiva- ^B^^ ;«il JfiM H RRj gjjjg II BÉ s$M Mff áB íjvjjj Jjfc K S^LjÍS fl U elésére vonatkozó feltalban. ^^RflV hMS AhhRU RR || 'BÉ||JyF RflRE fl ^^Mfl szólalások intézendők. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A kivándorlás. Beck Lajos. A kivándorlási törvényjavaslatnak képviselőházi tárgyalása, egy a kivándorlási visszaéléseket szellőztető interpelláció : újra e kérdés felé terelte a közfigyelmet. És valóban ideje, hogy a kivándorlás okainak megismerésével hozzáfogjunk az ország megszerzéséhez, mert különben újra meg fog indulni az amerikai kivándorlás, egy rohanó árjával magával ragadja idehaza tengődő véreinket. Gazdasági életünk egészséges fejlesztése és önállósítása nélkül a kivándorlás csökkentésére, a visszavándorlás lényeges fokozására nem gondolhatunk. Az óhajtott fejlődés pedig az eddiginél nagyobb tőkék befektetése, az eddiginél szivósabb és intenzivebb munkásság, végül az eddiginél nagyobb szakértelem és készültség nélkül el nem érhető. Ha a kereskedelmi és ipari vállalkozástól eddig irtózó tőkéket meg nem tudjuk nyerni a gazdasági élet számára, ha a mezőgazdaság előtt a személyi hitelnek uj forrásait, kielégítésének uj alakzatait fel tudjuk tárni, ha szakoktatásunk fejlesztésével rá tudjuk nevelni polgárainkat a dologtól nem irtózó, a munkát nem szégyenlő tevékenységre: akkor egy olyan átalakulásnak vetjük meg alapjait, amely nem fogja ismerni többé a kivándorlást. A legjobb példa erre Németország, ahonnan néhány évtizede még százezrével szálltak hajóra az emberek, ott egy nagy és hatalmas iparnak és kereskedelemnek kifejlődésével, egy céltudatos vámpolitika inaugurálásával, az egészséges nevelésnek elterjedésével, az önsegély elvén alapuló társasszervezetekkel, az egyes termelési ágak hathatós érdekképviseletével, a takarékossági és gyiijtőösztön meggyökeresedésével: ma már néhány tízezerre apadt le a kivándorlók száma. Mert ott, — dacára annak, hogy az amerikai és német munkabérviszonyok között jelentős különbség van, — oda tudták kötni a hazai munkást a hazai röghöz és a hazai iparhoz, nem a csendőrszuronyok millióival, hanem a jogos érdekek helyes méltánylásával. Németországban a munkaadó és munkás egymáshoz való viszonya az utolsó évtizedeken óriási átalakuláson ment keresztül. A szociális érzék fejlődésével, a tömegek politikai érvényesülésével egy uj világnézet kapott lábra. Az, amely Amerika nagyságának is alapul szolgál és amely a két fél munkájának kölcsönös megbecsüléséből áll. Ott is átesett a tőke azon a nagy lelki küzdelmen, amelyet a mi tőkénk viv most önmagával. A munkaadó ott is arra törekedett hosszú ideig, hogy minél alacsonyabb munkabérek mellett s minél kevesebb tőkebefektetéssel és kockázattal dolgozzék. De a szociális érzés hatalmas hullámaitól hajtva, siettetve elég korán megérezte, hogy önön érdeke mást parancsol neki. Megértette, hogy az ipari fejlődés mennyiségileg, mint minőségileg, hogy a versenyező iszonyú vetélkedésével szemben a tőke meg tudja állani a maga helyét. És megértette, hogy a munkaerő eme nagy kimerítésével, mintha azt az eddiginél drágábban kell is megfizetni, nagyobb hasznot biztosíthatnak önmaguknak, mint alacsony munkabérek kedvetlen félmunka és nap-nap után fenyegető sztrájkmozgalmak közepette. Ha a most serkenő iparunkkal gátat akarunk vetni a nagy vándorlásnak, akkor nemcsak a kellő tőkékről, s a kellő szakértelemről kell gondoskodni, hanem törvényhozás utján olyan intézményeket kell létesítenünk, amely még az amerikainál alacsonyabb munkabérviszonyok között is kedvessé tegyék a munkások szemében ezt az országot, amely róluk minden irányban gondoskodni kíván. E célból fel kell továbbra is karolnunk a munkáslakások ügyét, a lehetőleg olcsóbb és mégis észszerű közélelmezés kérdését. De ezzel még nem teljesítettük egészséges feladatunkat. Mert a magyar kivándorlóknak az a része, amely egyáltalában nem tér többé vissza és elvész a számunkra és a visszatérőknek az a tekintélyes része, amely a hazai viszonyok láttára elkedvetlenedve másodszor, vagy harmadszor is vándorbotot fog kezébe: mind földet akar szerezni idehaza, de még ha megtakarít is valamit odakint, vagy nem íi TÁRCA. Keletiek Nyugaton. (Úti levelek Gyökössy Endréhöz.) Átvergődünk a vámon s pár izgatott gyors kellemetlenségen, kisodródunk a Gare de 1’ Est pályaudvar üvegvárábúl és egyenesen a Boulevard de Strassbourg lihegő forró.torkába zuhanunk, az ujjongó mámoros tömeg egy hulláma ellenállhatatlanul besodor és ragad, majd nem elszakadunk egymástúl, a ruhánktól és sajátmagunktúl. Zavarosan örvénylő hangok és cikázó pattogó tűzszinek zivatarja úgy harsog-zuhog ránk, mint a jégeső, kábítva és kápráztatva. Zászlók s lampionok kacagó erdeje. Kacagó és boros férfiak és nők belekiáltoznak az arcunkba, mintha régi pajtások lennénk mind, kérdeznek és feleletet se várva továbbtáncolnak, mintha itt ma hatmillió motolláló kar mind össze volna ölelkezve, mind szorít-ölel nőt, borospalackot, revolvert, frázist: az életet. Mintha csupa jókedvtűi részeg sziveket hömpölygetne a megáradt utcafolyó, csatakosokat a boros mámortól, léhán szerelmeseket, selymeseket ; itt-ott rövid csókok suhannak el, melyeknek végén már elfeledték az elejét; és ebbe a roppant tengerbe nem vegyül bele egyetlen csöppnyi tűnődés., sem .... oh, nem láttam még néptömeget, mely ilyen teljes gondtalansággal tudta volna élvezni az olcsó röpke pillanatot, se előre se hátra nem nézve igy élte volna az örömöt, a Mostant. Sehol egy csöppenetnyi merengés . . . oh, hogy én itt nem bírok itthon lenni egy csöppenetig sem .... De lehetetlen, hogy be-be ne sodorjon magába bennünket is ez a gyermekes bolond jókedv. Minden utcából másféle muzsika hömpölyög be, bele kell kergűlni, az utcasarkokon táncolnak a legbolondabb demokráciában a munkások az illatos úri nőkkel, képviselők munkásleányokkal, az átfutó fehérkötős pincér egy fordulóra kapja a bankámét, a föstött lány a tudóst könyvestül, s ha jól emlékszem, egy bolond pillanatra én is: az ördög tudja kit. Itt a boulevard az úr, ma éjjel esznek-isznak, csókolnak az utcán, háromszinű zászlócska nő a mi kalapunkra is, körülcsiklandoz a sok kacagás, és minden pattogzó ötlet megnevettet, ha egy szavát se értjük is. Ma éjjel, látom, nem jutunk mi hotelbe, csak hömpölygetni fognak a boulevardok harsogó, szikrázó, zuhogó hullámai. Bánom is én, ráhagyom én, — de Gábor kifáradt és éhes lett. És jaj ha benne fölébred a tejszomjas fenevad, már a Pantheon kapóján is be akart zörgetni forralt tejért. Miska is álmos volt, Gáborban meg már csak úgy dübörgőit a mérgelődő hallgatás. Éjfél után kettőt kong-kong a Notre Damei tornyóra s mi a Quartier Latinnak vagy ötven hoteljében hiába húztuk ki ágyából a portást. — Fiúk, kezdjünk lázadást: a rendőrség majd csak ad szállást. — Ördögöt; kacagná és tréfás rigóiénak nézné ma még a fojtogatást is. Végre. Valami szörnyű (zugkocsmába sikerült befurakodnunk. Ezt a zugépületet mintha jól ismerném a Balzac »Goriot apó«-jábúl. Brrr. De eh, ha Rastignac innen indúlhatott nagyszerű hódításaira, hát mi sem fúlunk bele egy éjszakán. Szűk folyosók útvesztői, mint egy ravasz egérfogó, a szobácskáink csak akkorák, mint valami szardiniás-doboz, a falakon foszló papiroskárpit; mikor az ágytakarót fölvettem, biztosra vettem, hogy patkányok fognak szétfutni alóla. Sóhajtva nézem a hideg kandallót. A túlsó szobában valaki gorombáskodik a szeretőjével. Húsz éves koromban másmilyennek reméltem első párisi éjszakámat. Például, hogy én fogok ideát gorombáskodni a szeretőmmel- és a szomszédom fog sóhajokat eregetni föl a kandalló kürtőjén. Páris, július 15. Párisban még ma is tegnap van. Sőt e hél végéig még mind a Quatorze Juillet tart. Hajdanában Magyarországon is hetekig tartott az esküvő napja. Ezt ugyan én csak homályosan tudom elképzelni; mert vájjon úgy volt-e, hogy az ifjú asszony minden reggelre újra meg újra lány volt? — Hajnali tizenegy órakor a legsötétebb Quartier latin legelsőtétitettebb szobájában fölkutattuk Orbók Lorándot és kibányásztuk őt sok párna és sok mérföld mélységű álom mélységeibűl. Ő és védence, a kis Mezei, úgy vélték, hogy tartoznak vele a francia nemzetnek, hogy nemzeti örömében ne hagyják magára, hamem veleigyanak. (Így aztán nem is esett lényeges baja se a francia nemzetnek, se nekik.) A Loránd keblébűl és szemébűl; — mert végreis tényleg sikerűit kinyitnia — csak úgy dagadozott ki a Gloire, (maradt még számunkra tegnaprúl pár csókja és ugyancsak tegnapi teája,) automobilnál alábbvaló járműbe ő nem száll, hát ezen Lapunk jelen száma nyolc oldal.
