Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-11-26 / 48. szám

2. oldal. LOSONCI UJSAÖ 1908. november 26.

szerettük volna, ha a magyar irni-olvasni tudáshoz lenne kötve a szavazói jog, de ha már ezt — sajnos — elejtették, a többes szavazati joggal látjuk legjobban védve a magyarság eddigi fölényét

Első sorban is elvi kifogást szoktak emelni a többes szavazat intézménye ellen, Rousseau Társadalmi Szerződésére hivatkozva. Igen, ha ma állanánk össze az állam megalkotására, de az államba beleszülettünk. Az egyenlőség elve úgyis valótalan és épen ne hivatkozzanak rá oly monarchikus államban, hol a király szavazata egymaga elvetheti a törvényjavaslatot, ahol született főrendi törvényhozók és virilisták vannak.

. Némelyek még a Verbőczy »una eademque nobilitas*-t is fölemlítik/ pedig jusson eszükbe, hogy ugyanakkor pária jobbágyaink s nemrég rabszolgáink is voltak.

A munkásság vezetői élesen kikelnek a törvényjavaslat ellen avval az indokkal, hogy a munkás elemek elnyomását vélik benne látni. Valótlanság azomban az az állítás, mintha a törvényjavaslat a munkásság érdekei ellen irányulna, sőt épen ellenkezőleg: egyetlen társadalmi osztály sem nyer vele annyit, mint a munkásság, mely a választók létszámában a mai 6%-ról egyszerre 36.9°/0-ra emelkedik, úgy hogy e törvényjavaslat értelmében egyszerre több munkás lép be most egyszerre az alkotmány sáncai közé, mint amekkora, ma a választók összes száma mindenestül. És a munkásság előtt nyitva az út, hogy főleg az analfabétáik irni-olvasni megtanításával még nagyobb számban vonuljanak be szavazóknak.

Mi, e sorok írói, épen nem vagyunk elragadtatva a mai kormány munkásságától, a hozzáfűzött remények teljesítésétől, sőt az önnállóságunkra való előkészítése egyáltalán ki nem elégít, de e javaslatával szemben nem találjuk elég alaposnak a bizalmatlanságot, meg tudjuk érteni, hogy mig a javaslat beterjesztése előtt a képviselőknek, főleg a 48-asoknak nagy száma fogadkozott heves ellenállasra: most főleg a nemzeti érdekek figyelembevételével a legtöbben megnyugodtak.

Ha fognak e javaslaton változások történni: azok csak a magyar nemzeti érdek még hathatósabb előbbrevitelére történhessenek.

Munkűsbiztositás

Lányi Mór.

A magyar közvélemény az utóbbi időben intenzivebb módon foglalkozik a munkásbiztositás kérdésével. Az uj intézmény, mióta fennáll, sok kritikát vívott ki maga ellen, de ha tárgyilagosan mérlegeljük ezeket a bíráló megjegyzéseket és kifogásokat, azok nem mindenben mutatkoznak alaposoknak, ha a munkásbiztositó intézet gyakorlati megvalósításában talán kicsi szólásra szorul némely alárendelt részletkérdés tekintetében, bizonyos az, hogy azok az alapelvek, amelyeken az intézmény felépült, üdvösek és helyesek. A munkásbiztositó hivatal ügyében óvatosan ügyelnünk kell arra, hogy a fejlődést és tökéletesbülést egyáltalán nem szolgálják a mindenáron gáncsoskodó kritikák és ha szivünkön viseljük az intézmény sorsát — amint emberi kötelességünk istápolni és támogatni ez igazán humánus és nagy súllyal biró szociálpolitikai alkotást — akkor csak szeretettel és féltő gondossággal közeledhetünk hozzá akkor is, amikor a kritika látszögéből akarjuk áttekinteni és vizsgálni. És a kritikában vezessen az a megértés, hogy itt csak átmeneti hiányokról van szó, amelyek természetszerűen jelentkeznek mindenütt, ahol uj intézmények létesülnek.

Természetesnek találom, hogy a mai kereseti viszonyok között a kisiparosságnak megterhelése, ha még oly szerény keretekben mozog is, gondot okoz. Kevésbé tudom azonban méltányolni azt, ha a nagyiparnak képviselői is zúgolódnak. Mindenkinek be kell látni, hogy szociálpolitikát áldozatok nélkül nem lehet inaugurálni és az a vád semmikép sem érheti a kormányt, hogy a kisiparosok érdekeire nem volt kellő tekintettel.

Ha a kérdés megítélésénél mélyebbre hatolunk, úgy azt fogjuk látni, hogy egy egységes munkásosztály egész közgazdasági életünknek nélkülözhetetlen pillére és nem lehet elhallgatnunk azt a szomorú tényt, hogy munkásságunk körében az egészségügyi feltételeknek javítása nemcsak emberbaráti kötelesség, nemcsak összes iparosaink érdeke, hanem egyenesen nemzeti érdek. Más kérdés, hogy nem-e lehetne a betegsegélyezéssel és baleset biztosítással összefüggő adminisztratív eljáráson könnyíteni és ezzel iparosságunkat sok felesleges munkától megkímélni. Tagadhatatlan, hogy igen bürokratitikus módon indult meg az intézmény működése, de a javulás e tekintetben határozottan útban van.

Egyáltalán nem oszthatom azt a kívánságot, hogy szüntessük meg az egész intézmény autonómiáját. A mi viszonyaink nem igazolják azt a feltevést, hogy az állami bürokrácia utján inkább lehet megteremteni azokat a feltételeket, amelyek az ügynek könnyebb és gyorsabb előidézését biztosíthatják. Közgazdaságunk bürokratikus és nehézkes módszere is sok panaszt szült. Másrészt azonban minden modern gondolkodású ember előtt világos, hogy oly intézménynél, amely a munkások és munkaadók közt felmerülhető ellentétek egész tömegét hozhatja felszínre, az állam karja nem lehet az egyedüli mozgató erő. A modern szociálpolitika számtalan vonatkozásban éppen arra törekszik, hogy a munkás és munkaadó viszonyában e két tényező érdekképviseletének utján érvényesüljön az az igazság, amely egyedül szerezhet megnyugvást.

Az állam hatalmi szava szoruljon háttérbe és keressék a kiegyenlítés módját maguk a munkaadók és a munkások. Maga a törvény erre csak bizonyos általános direktívákkal szolgálhat.

Panaszok hangzottak el az ellen is, hogy a pénztáraknál a törvény által biztosított paritás miatt a munkaadók felfogása többnyire nem érvényesülhet, mert a gyűléseken rendesen a munkások vannak többségben. Nem szabad itt elfeledni, hogy a régi törvény a munkásoknak */# részben való képviseletét biztosította és az uj törvényben lehetetlen lett volna a paritásnál kevesebbet nyújtani a munkásoknak. E .pontnál azonban úgy tudjuk, hogy a kormány nem zárkózik el a megfelelő módosítás elől, amely lehetővé teszi a munkaadóknak erőteljesebb érvényesülését, de természetesen a paritásnak sérelme nélkül.

A pénztár alkalmazottainál, akiknek néhányával szemben felhozták azt, hogy azelőtt szociálista agitációkban vettek részt, két szempontból kell megítélni működésüket. Az egyik, vájjon ezek a pénztári alkalmazottak hivatalos működésük körében pártoskodnak-e, izgatnak-e, vájjon szereplésük olyan-e, amely a munkaadók és munkások közötti viszonyt a pénztárakban kedvezőtlenül befolyásolhatja. A másik szempont pedig az, hogy valóban rátermett, hozzáértő emberek-e. Amilyen kérlelhetetlenül kell közbelépnie a kormánynak akkor, ha e tekintetben visszásságokat tapasztal, époly kevéssé lenne indokolt bárkit is politikai múltja miatt, a hivatalos tevékenysége egyébként kifogástalan, üldözőbe venni. Szociálpolitikát, amely tulajdonképpen közvetlenül a munkások érdekét, de közvetve az egész nemzet közgazdasági érdekét kell, hogy szolgálja, ilyen elvekkel nem lehet csinálni, csak diskreditálni. Ha a biztosítási szervek, de különösen az országos pénztár vezetőségében meg lesz a kellő szakértelem, akkor meg lesz az a rend, az a pontosság, amely könnyűvé teszi majd iparosaink nak a munkáspénztárakkal való érintkezést.

Mintha mind forróbbá válna a levegő és mind közelebb éreznők egy roppant szív megrázó dobbanásait. (És mind apróbbak az állomásokon a sütemények.) Gábornak, mintha villamos széken ülne, sün módjára égnek merednek a hajszálai, legmodernebb verseit szavalja, átkokat dörög Shaksperebűl, majd fölugorva egy véres nyolc lábnyi gulotine emelvényre (pedig ilyesmi igazán nem is volt ott) üvöltözni kezdi az éjszakába: A la lanterne les aristocrats! és mellé az öklét rázza vérszomjasán és olyan arcot vág, mely hajszálni pontossággal ábrázolja a gulotine.

— »Igaz, hogy a levágott fej még él? kérdi Mihály, — vájjon fáj neki?«

— »Irtózatosan fáj! — bődűlök rá — de úgy kell neki!« — és vérfagyasztó kacajjal rugók egy szőke márki holtteste felé.

Gábor azután megitta a tejet. Mihály aggódott: mi lesz velünk, párisi barátaink, Orbók Loránd s a kis Mezei délre vártak az állomáson, most meg éjjelre érünk, gazdátlanúl, a Quatorze Juillet sanscoulottejai lehúznak bennünket, bizonyára grófoknak néznek és — —.

Messziről, messzirűl, a nyugati ég alján párás rózsaszínek derengenek föl, mint egy bűnös nász-szoba selyem kárpitjai. Ott a világ bíboros királynője: Paris .... Ha kimondom nevét komolyan, ünnepélyesen: az ajkon biborpalásttal, aranyfényben lép ki a szó; ha kimondom vágygyal és sejtelemmel: remegő selyemsuhogásban lép elő, és illatos és forró lesz tőle a levegő

Magunk vagyunk a kocsiban, csönd feszül meg közöttünk és mind villámfényesebben szikrázik zihálva rohanó vonatunk körűi az éjszaka. Milyen érzés lehet az: diadalmenettel vonulni be ebbe a városba! Mikor minden ajkon, és minden szemben, és minden lélekben ott izzik, ott uralkodik a maguk diadalmas, roppant neve. Szédületes, forró gondolat. Akinek meggyujtja a képzeletét, az ráadná egész életét egy ilyen órára, rá mindenét, szerelmét, üdvösségét, egy — szédület: — és rá a lelkiismeretét, fajtája vérét.... Oh szörnyű árai vannak az Én nagyságának, meg kell érte fizetni istennek, a világnak és önmagunknak.

Elgondolom: hát énmagam eddigelé mit fizettem a naggyá levésnek ennek a roppant bálványnak, aki úrrá lett már oly koraérő gyermeklelkemen, akit sosem mutogattam senki előtt, de sohasem tagadok meg senki előtt. Érte fojtottam el, könyveket bújva, gyermekifjú korom gondtalan játékait, fölkeltem éveken át négy óra előtt és gyalogoltam az iskoláig s vissza napi 15 kilométert sivatag hómezőkön és bágyasztó napon, ő hajtotta uralma alá kis családunk életét, melyben egyetlen gyermek voltam, érte emésztődött föl anyám erős és finom testilelki szervezete, érte szakadtam ki mégis a családomból. Elhagytam biztos állást, széttéptem legszeretettebb könyvemet, mert lenyűgözött volna, és legyőztem huszonegy éves határtalan érzékiségemet, hogy megne bilincseljen rövid vak boldogsággal. Ezerszer visszatartottam mohó bosszúvágyamat, hogy ne prédáljak el erőmbűl s időmből kicsiny emberekkel való kis háborúságokban. Letéptem bűnös kézzel lágyszerelmek rózsaláncait, mikor legboldogitóbban bilincselődtek rám. Álltam koporsói fölött azoknak, kiket leginkább szerettem és élni kényszeritettein magamat, mikor szivemet a végzet megtaposta.

Állok egyedül, szenvedve, lerongyolva, és bár érzem azt is, hogy áldozásaimnál szászor több, amit magam ellen eljátszottam: neki keseredett hittel és akarással mégis akarom, hogy beleörökitsem magam a nagyszerű Életbe, hogy gondolat-finomságú tetteket és tett erejű gondolatokat éljek bele fönnmaradó örökségül keleti fajtám leikébe, művelődésébe, egész életébe; igen be akarok vonúlni a kegyeletien dunaparti sőt tiszaparti Keletbe, és akarom látni magamat az ajkakon, a szemekben, a lelkekben .... És aztán, vagy előbb is, jó, keresztül taposhat csontjaimon az a roppant kerék. De nagyságot akartam.

Páris, tolvajok közelednek feléd.

Kiéhezett turáni fajbeliek, némán összeszotott szájjal, szürkén elmosódva a vándorporral, — de éhes szemmel lapúlna meg a kitartó ló nyakán, de bátor tudatlansággal, keleti önhittséggel.

Párist ma gyönyörűség lesz meglopni, ma bolondul részeg és nagylelkű. — Fényszalagok rohannak el a vonat ablakai előtt, jobbra-balra villámlámpák sorai vágódnak bele a kék és rózsaszínű éjszakába óriási küllőkben, rózsás párák hullámzanak az ujjogva tomboló város fölött: ezek a párák hárommillió mámoros emberfejbűl gőzölögnek az égig; a megfelelő istenek gyönyörűséggel szívják a dicső áldozati szagot. •

Itt is ott is színes tűzgolyók, káprázatos rakéták emelkednek a magasba s a magasságban szétpukkadnak, mint egy szétrobbant ódaköltő. Kivilágított palotaerdőbe csattog zakatol be az ércpáncélos vonat s a pályaudvar zsibongó üvegteremében dübörögve-sihegve egy visszhangos fütty után megáll.

Magyar legények, nyeregbűi!