Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-29 / 44. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1908. október 29. dés akadályainak elhárítása elől akkor, ha a hadseregben az 1867: II. t.-c.-ben biztosított jogai teljesítetnek. Ha e rendkívül fontos és hosszú éveken át annyi áldatlan herce-hurcát előidézett okok megszüntetésére az osztrák urak velünk együtt közreműködni akarnak, mi sem zárkózunk el egy békés jövő reményében az elől, hogy a katonai kérdések végre-valahára rendeztessenek és megoldassanak. Ezek a katonai kérdések voltak az ütköző pont oly sokszor király és nemzet között. Ezek miatt a kérdések miatt lobogtak fel a legközelebbi múltakban a nemzeti elkeseredés lángjai. Ezek a kérdések okoztak annyi keserűséget, annyi gyűlölködést magyar király és a magyar nemzet közt. Ha most ezeknek komoly megoldására gondolnak a legmagasabb körök, úgy a Monarchiára és dinasztiára egyaránt hasznos és üdvös munkát cselekszenek. A magyar loyalis és hű volt mindig a dinasztiához és királyához. Hű volt akkor is, amikor Ausztria többi népei hódoltak. I. Napóleonnak és hű most is, amikor a bécsi Burg falai alatt oly gyakran felharsan a nagy németek nemzeti dala, Wacht am Rheim. Nincs okunk rá, hogy vérmes reményeket tápláljunk, de a körülménynek sajátszerű alakulásai és viszonyai nyomása következtében talán mégis megszívlelik felsőbb körök Bismarcknak, a nagy kancellárnak 1861-ben adott ama tanácsát, hogy a Monarchia súlypontja itt Budapesten van és hogy a dinasztiának a magyar nemzettel teljes egyetértésben kell élnie és együtt munkálkodnia. Kormányunk a nemzet ütőerén tartja kezét. Érzi érverését, hallja szive dobbanását. Bízvást remélhetjük, hogy úgy ez, mint a többi most megoldásra kerülő és a nemzet életére messze századokra kiható fontos kérdések megoldásánál oly bölcsességet fog tanúsítani, hogy ezekből nemzetre és királyra egyaránt tartós béke, ebből a nyugodt és biztos fejlődés erős fája fog kinőni, amely aztán vihar esetén a népnek nemcsak oltalmat tud nyújtani, de a förgeteggel szemben dacolni is tud. Városi politika. Losonc r. t. város pénzügyei. A polgármester »Losonc rendezett tanácsú város 1907 évi közigazgatási állapota« cimű évi jelentésének X. fejezete tartalmazza a pénzügyi részt, mely a városi számvevőségnél vezetett adatok szerint a leltározó bizottság által állíttatott egybe. Ezen fejezet felsorolja a cselekvő vagyont, mely áll ingatlanokból, ingókból és aktiv tőkevagyonból, (no meg a kövezetből) s ezek értékével szembe állítja a tartozásokat s végeredményként kijelenti, hogy városunk tiszta vagyona 1,726,410 K 37 fillért tesz ki. Ezen X. fejezetet áttanulmányozva általánosságban a következő konklúzióra jutottunk. A jelentésből egyáltalán nem állapítható meg aktiv-e Losonc város s ha igen, mennyi a vagyona, vagy passziv-e s ha igen mennyi az adóssága. Ez a X. fejezet teljesen önkényesen állíttatott egybe, annak reális alapja egyáltalán nincs. Az önkényes egybeállítás abban is nyilvánul, hogy oly adatok, melyek városunk sokat firtatott anyagi helyzetére fényt deríteni volnának hivatva, egyáltalán hiányoznak. Nincs meg az 1907 év mérlege. Pedig a polgármesterünk által kiadott jelentés Losonc 1907 évi közigazgatási állapotát van hivatva feltüntetni. És ime ezen adatok, hogy milyen volt a pénzügyi igazgatás az elmúlt évben, teljesen hiányoznak. Az 1886. XXII. t.-c. 142. §-a értelmében az 1907. évi számadások bizonyára átvizsgáltattak a számvevőség által, melyet — úgy emlékszünk — a tavaszi közgyűlés is átvizsgálás után jóváhagyott. Ez azonban nem jogosítja még fel — nézetünk szerint, az évi jelentés szerkesztőjét az alól, hogy munkájában ezt a nagyon fontos részt mellőzze. A jelentés sok mindenféle dolgot említ fel, melyeknek összessége nem érdekel bennünket féiannyira sem mint a város anyagi helyzete, illetve a lelkiismeretesen és szakértő által elkészítendő vagy felülvizsgált számadások és mérleg. Mert hát tudjuk nagyon jól mit ér a közgyűlés vizsgálata, ahol a tagoknak sem ideje, sem szakértelme nincs a terjedelmes számadások megvizsgálására. Ami magát a vagyonleltárat illeti, annak végeredményét tekintve mindenkit csak örömmel tölthetne el az a kijelentés, hogy városunk pénzügyi állapota aktiv. A jelentés szerint ugyanis a tiszta vagyon értéke 1,726,410 kor. 73 fillért teszen ki. A felületes vizsgáló lidércnyomás alul érzi szorongó lelkét megkönnyebbültnek olvasva ezen eredményt. De aki nemcsak ezt nézi, hanem vizsgálat tárgyává teszi az egyes adatokat is, az sajnos, egész más véleménnyel lesz eme hivatalos jelentés értékességéről. Az első, ami szembetűnő, hogy a város ingatlan vagyonai vannak vagy aránytalanul magas értékben felvéve, vagy pedig az érték reális ugyan, de azok hozadéka nem felel meg a józan gazdasági politikának. Általános elv az, hogy minden vagyontárgy csak oly értékben vehető fel, mely megfelel a tiszta kamathozadéknak, százaléknak megfelelő összegnek. Ez a forgalmi érték. Mostanság a forgalmi kamat általánosságban 5°/0-ot tesz, tehát e forgalmi érték is e szerint volna számításba veendő. Úgynevezett »pretium affektionis«-ról nem lehet szó egy városnak vagyonleltárában. A legnagyobb mértékben helytelen és csak megtévesztésre alkalmas azon eljárás, hogy a városi vagyon leltárban a »Vigadó« épület értéke 200,000 koronára van kitüntetve, holott annak nyers hozadéka alig éri el a 4*/s százalékot, tiszta hozadéka pedig a legjobb esetben a 3 ‘/2 százalékot. Ugyanígy a régi vigadóval és gőzfürdővel, melynek nyers jövedelme pedig a 2 százalékot. Vagy vegyük a kaszárnya épületeket. Azok összértéke a kimutatás szerint 2,380,600 korona, nyers hozadékuk pedig 135,032 korona vagyis 5 49 százalék, tehát alig */s százalékot múlja felül a forgalmi 5 százalékot. Ha most ez összegből leszámítjuk a reparáció, adó és egyéb költséget, úgy azt kell konstatálnunk, hogy a kaszárnyák értéke is csak képzeleti a forgalmi érték szempontjából. Megjegyezzük, hogy nézetünk és értesüléseink szerint a kaszárnyák, különösen pedig a tüzérkaszárnya sokkal többe kerültek, mint a leltárban feltüntetett öszszegeknél. Vegyük még tekintetbe azt is, hogy a kaszárnyák jövedelme magába foglalja a kantin bérletek cimén fizetett összegeket is, s akkor bizony siralmasan kell konstatálnunk, hogy a vezetőség bizony — jó magyaros kifejezéssel élve — »potyára« értékesíti a város jövedelmi forrásait. A »II. Ingóságok« cim, bútorok, szerelvények, vágóhídi, gőzfürdői, trágyagyári, gépgyári stb. felsorolásokat említi és azok becsértékeül 162.039 korona 71 fillért tüntet ki. Ez a tétel a jövedelmező rovatban van elhelyezve. Az ilye i beosztás helytelen és komplikációkra vezet. Első sorbnn a bútorok és szerelvények tagadjuk, hogy jövedelmezők lennének, azután pedig a vágóhídi stb. berendezéseknek külön felemlitése illetve elválasztása a vágóhidtól, gőzfürdőtől, trágyagyártól stb. legalább is érthetetlen. Sokkal egyszerűbb és általánosan elfogadott mód az, hogy a berendezés azon intézménnyel együttesen említessék fel, amelyhez tartozik. Aztán jövedelmezőnek mondja ezeket a berendezéseket a jelentés. Hát miért nincs kitüntetve külön a jövedelem, ha már a külön felsorolás megtörtént? A III. Aktiv tőkevagyon cim ismét oly felsorolásokat tesz, mely merőben ellenkezik a könyvviteltan elveivel s a forgalmi élet követelményeivel. Jövedelmezőnek van feltüntetve egy egész halom kötvény, de a jövedelem kimutatva nincs. S mi ennek az oka? Az, hogy nincs is jövedelem. Ha pedig igy áll a dolog, úgy az rűl szabályos körmondatok pördűltek le, az én mondataim inkább menandervonalakban dübörögtek, alanyaim és állítmányaim súlyos nemegyezésekkel s válópörrel fenyegetve egymást. Utitársnőm elállta a kocsi ajtaját: Igazam van? Megadja magát? — Unter keiner Farbe! Nicht dahin Ofen ! Indulatosan toppantott a kis lila cipőjével, megrázta a fejét mosolyogva és nedves lett a szeme, attúl féltem, mindjárt sírva fakad. — Jó, mondta, meg szeretném verni. Engem a rokonaim várnak Münchenben, de nem bánom, kiszállok itt, guzsbakötöm magát a szillogizmusaimmal és aztán jaj a maga bőrének. Én német nő vagyok! így négyre szaporodva kocsikáztunk be Salzburgba; uj helyzetemmel szemben Oláh Gábor és Miska megosztották egymás között a kárörömet és a fejcsóválást. Ebéd után nekivágtunk a városnak, Miskát feszélyezni kezdte, hogy utitársnőnk mily gondtalanúl prédálja szorgalmas férje pénzét, mig mi tekintélytelen diáksorsúak vigyázunk a garasra, Gábor ellenben „örült, hogy madárcsicsergés, nőkacagás aranyozza be rideg utunkat.« Becsavarogtuk a várost, a mély hangulatú ódon utcákat, a számunkra behúnyt szemű emlékeket, idegen de gazdag lelkű házakat. Társnőnk pompás kalauz volt, ő már járt itt, mikor nászutazása volt. Halkan szavalgatott német románcokat s végűi mindig kémlelve nézett föl az arcomra, hogy meg vagyok-e hatódva? Többet várt. Én elmondtam neki, amit Szabolcska irt a »Salzburgi csapszékben«, roppantul lelkesedett: » »* —----i Fölgőzsiklózunk a Kapucinerbergre, lágyan, mintha léghajóban emelkednénk. Vártam, hogy Miska megkérdezze: Mi lenne, ha most elszakadna a gőzsikió kötele? nem is sokat kellett várnom. Az okos német a Kapucinerbergen abba is belefektette a pénzét, hogy a hegyet a zenit felé megtoldja egy jókora kilátó-vártoronnyal. Műrégiség az egész, mű-barnúltság a falakon, mesterségesen töredezett cserepek, itt-ott egy ágyúgolyó törése miméivé a falon; olyan az egész, mint mikor egy 18 éves színésznő nagymamát játszik, de nem tudja magától megtagadni, hogy fiatalságát is ki-ki ne villantsa a nézők számára. A köröttünk zsibongó túristák egy forgatható távcsövön az Alpesek körülálló roppant csúcsait nézegették, főleg a közel háromezer méteres Hoher Göllt, melynek hóboritotta nagy homlokán az alkonyat rózsás visszfénye pirult, mint az ittas Bacchus isten homlokán az isteni mámor. Én is odaléptem, a távcsövet elfordítottam egészen másfelé, valamerre, fájt a szivem és úgy néztem belé lehunyt szemmel .... Észre se vettem, hogy a túlsó végét valaki egy kis tenyérrel befödi: Nó, nó, majd adok én magának, csak el merjen itt most szomorodni! Elkésett ám vele az én kis barátom. Amint bolyongani mentünk az ősi erdő utain, erős vadvirágok illata szállongott be a nehéz lélekzetembe és mintha vadgalambok kacagó zokogása, vágyódó, fájó izenések szálldostak volna fejem körül. Lehet, hogy egy szál virág, egy o» a7 orrá<;z erdőben. A Salzach zöld vize mély és ragadó, valami nyughatatlan, szuggeráló erős ritmusra látszik sietni az ős Duna felé. ami neki útja célja, feloszlása, halála. Ezt a túlérzékeny asszonylelket mintha elragadta volna s úrrá lett volna rajta ez a partját bontó, besodró ritmus. Fáradt lett és sápadt, egy parti gesztenyefához hajtotta egy kicsit a fejét. Szomorú történetek eredtek meg a lelkébűl, mind mélyebbrűl és mind öntudatlanabból. Utóljára csak úgy szakadt a legbelsejébűl, mint az alvó lázas ember lélekzete. Csodálatos egy ösztön ez, ami néha egy erős ritmus szuggesztiójára zsilipet bont az em - berlélekben, hogy akkor egy másik embernek, akivel sohasem fog s nem is akar találkozni aztán többé az életben, el kell mondania az ő élete örökké rejtett legbelső lényegét, a titkát, hogy képzelhetienűl boldog, vagy hogy ölt, hogy meggyűlölte, avagy megszerette a világot, hogy árva, hogy sóvárog és bizonyosra megérezte már, hogy el fog hangzani a lelke tévedt hangként, a világ harmóniájában megoldatlanúl, kivágódva az ismeretlenbe .... Vacsoránál, hol ismét magyar utitársakra akadtunk, szótlanok és révedezők voltunk mindketten. — Elmegyek Zürichbe s ott újra találkozunk, mondotta vacsora végén. Nem feleltem, de tudtam, hogy Zürichben nem fogunk találkozni, mert nem fogom kiváltani a postán a címét. Keli, hogy mi többé személyesen ne találkozzunk. Amig talán az életünk meg nem másúl. Asszony, nem tudod ? úgy kell, hogy többé mi ne találkozzunk.
