Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-15 / 42. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1908. október 15. Uj szövetség. Megalakult az „Országos házi ipari szövetség“ és ezáltal ismét napirendre került a háziipar kérdése. Nem mintha eddig aludt volna. Sőt azt mondhatjuk, hogy valóságos divattá lett nálunk a kisemberek foglalkoztatása. A háziipar kérdése azonban elég nagy fontosságú, hogy igen komoly tanulmány tárgyává tétessék, mert e kérdés helyes irányba terelésével oldható meg a legbiztosabb alapon az iparfejlesztés kérdése. Épen azért, mert népünkben megvan a hajlam, épen azért, mert látjuk és tudjuk, hogy mi mindennel foglalkozik a magyar nép, a ház felépítésétől és butorzásától kezdve, annak felszereléséig s az öltönyök készítésével együtt az egész ház berendezésének díszítéséig, ezt a hajlamot, helyesebben ezt a tehetséget kell kiindulási pontnak venni és a háziipar rendszerét erre felépíteni. Nem vagyunk a végtelenségig vitt munkafelosztásnak abszolút barátai s igen örülünk annak, hogy népünk közvetlen házi, ruházati és élvezeti szükségleteinek számos tárgyát maga készíti. De azt mégis csak primitiv állapotúnak kell tartanunk, mely a modern industrializmus korszakához csak nehezen tud illeszkedni, hogy elannyira mindenféle használati tárgyát maga készíti s emellett nemcsak rosszul lakik és öltözködik, de munkássága árán megfelelő keresethez sem jut. A régi patriarchalis viszonyok között, a kereskedés, fejletlensége mellett, ennek nemcsak értelme volt, de talán az egyedüli ut is, melyen a nép földjét és munkáját értékesíthesse. Mikor a paraszt felesége a saját földjükön termelt kendert és lent csakugyan még maga tilolta, fonta és a falubeli paraszttakács felszőtte vászonná, amelyből újra az asszony megvarrta a családja tagjainak a fehérneműit; mikor halinát kalióztak az ország sok vidékén, amelyből ismét a háznép készítette az eléggé primitiv öltözéket: akkor nem hoztak még be milliónyi értékben fonalat és pamutvásznat, valamint pamuttal kevert shoddyposztót földnépünk rendes kék öltönyéhez. Mikor a felvidéki tót a maga faragott faszekerén, a családja által gyúrt és idomított agyagedényekkel megrakodva indult neki az Alföldnek, hogy annyi búzáért adja természetben az edényt, amennyi befért, mert ez alkotta akkor a kurrens értéket; — akkor helyén volt ez a házi ipar, mely ma már anarchronizmus. Az ily primitiv háziiparból kifejlődött szintoly primitiv falusi mesterség sínyli, — épen nálunk — az ipari viszonyok s az egész ipari termelés változásából eredt bajokat és bizonyos határozott irányú házi iparral nem bírván, nem képes keresethez jutni szegényebb földnépünk. Egészen más irányú külföldön a háziipar, mely egyes szegényebb vidékeken a népnek nemcsak megélhetését biztosítja, de még némi jólétet is képes nyújtani. Ott, mint pl. Schwarzwaldban, a csipkeverés meg fafaragás, Svájcban az óragyártás, Belgiumban a fegyverkészités, vagy tisztán házi, vagy mondhatnok családi ipar, amelyben a ház minden tagja vagy egész nap, vagy a mezei munkáktól az állattenyésztéstől szabad óráiban foglalkozik és az előállított terméket maga viszi piacra, vagy konzorciumba állva értékesiti, vagy mint a két utóbbi példánál, egyenesen valamely vállalkozó gyáros számára, az órának, vagy fegyvernek egy és ugyanazon alkarészeit dolgozza évről-évre saját tűzhelye mellett, a vállalkozótól nyert anyagból, annak szerszámaival, legtöbbnyira általa adott előleg és későbbi leszámolás mellett. Itt látjuk tehát és itt tanulhatjuk meg a szerves munkabeosztást, mely a földnépet is rendszeres munkához szoktatva, idővel iparosokká neveli. A nagy gyári iparnak e nemzedék fiaiból kerülnek azután többé-kevésbbé képezett munkásai és azért könnyebb is mindez országokban bármely uj iparágat felkarolni vagy már létezőt az igények szerint fokozni és fejleszteni, mert a munkásanyag folyton megvan s nevelődik az országban. És igy ismerve a külföldön bevált egészséges házi ipar-rendszert, látva és tudva, hogy mily oktalansággal terelik nálunk a háziipar kérdését, épen az ellenkező irányba, nem kell azon csodálkoznunk, hogy miért nincsen meg nálunk épen á legfontosabb iparágak részére, az egészséges alap. Mennyire előbbre lehetne hazánkban a textilipar, ha a háziipar egészséges terjesztésével és fejlesztésével számára az alapot megteremtenők! A háziipar igazi rendeltetése az, hogy mint családi foglalkozás egy egész vidék valamely nagy iparának kepezze alapját és az intézőköröknek az lenne a feladatuk, hogy a háziipart ebben az irányba tereljék és ebben az irányban fejleszszék. TELEFONON. Csrrr! Halló! Csókolja-e a kezemet ? Halló! Nos mit szól hozzá? Semmit. Vagyis azt, amit a többiek: Erőteljes, mély koncepció, diszkrét előterjesztésben, biztos és jelentős vonalak, finom meglátó képesség, meleg realizmus, mély színharmónia, hangulatos alaptónus, friss színek hatalmas vibrációja, moll színskála, sokat ígérő tehetségek, bravo fiatal ember csak folytassa, milyen volt az idei termés? Hű, de kifáradtam. — Hát én talán nem? Én pláne ma már barnába hajló okkersárgát is kevertem. — Értem, rántást kevert. De kérem, tolmácsolja már híven és egyenesen: milyen volt hát a Szalon képkiállitásának sikere? — Óriási volt az erkölcsi siker! Szóval gazdagon ráfizettek. Hát persze; mikor egyszer az óriási erkölcsi sikert hangoztatjuk, akkor világosan megértheti, hogy óriási deficitről panaszkodunk. Ez a képzőművészetek műnyelvén van. — De hát miért nem sikerült? Barátocskám. tudja, el volt paccolva az egész. Máskép kellett volna csinálni az egészet. — A képeket? A képeket is, a rendezést is, meg mindent. Például? Például először is nem valami emeleti helyiségben kellett volna rendezni a kiállítást, hanem földszinten, mivelhogy emeletre tisztes anyósok és kövér urak nem tudnak szívesen fölkapaszkodni, már pedig tisztes anyósok és kövér urak nélkül nincs kritika, már pedig kritika nélkül nem fejlődhetik a művészet. Holló! De hát az anyósok szempontja az első? Várjon csak. Méltányolni kellett volna a vők műigényeit is, tehát a teremben hideg ételeknek és behűtött italoknak is kellett volna kaphatóknak lenniük. — Korlátlan kiméréssel! — hogy ez csak most jut eszünkbe! Gondolja csak meg: aki jól beszeszel, 250 kép helyett legalább 500-at láthatott volna! És micsoda perspektíva! — Valóban : szédületes perspektíva. Továbbá el volt hibázva: a festmények tárgyai. — Tényleg, igen sok volt a virág. — Valóban, a 48-as érzelmű polgártársak kifogásolták, hogy a mai festők nem osztrákokat vagdaló honvédeket föstenek, hanem nemzetközi tájakat, virágokat. Még Márk »Barrikád«-jának cime jó lenne, de a kép maga 67-es. —• De hiszen voltak néppárti képek, sőt általános titkos tárgyuak is — s aztán az alsóbb osztályok mégis távoltartották magukat. — Azokat másképen kellett volna elbájolni. Egy műbarátnak az jutott eszébe, — sajnos megkésve — hogy minden látogató nyerhessen valamit, pl. gyertyatartót, szappantartót, bicskát, vagy más tréfás tárgyakat. — Én pl. azt hiszem: jó lett volna kihirdetni, hogy pl. hétfőn megy képtárba a lányiskola, akkor a diákok dús számban ott lettek volna, viszont csak kedden vinni a lányiskolát, azzal csapva be őket is, hogy akkor lesz ott a gimnázium. — Helyes, igy mindjárt tanulságos erkölcsi büntetést kaphattak volna. — Továbbá . . . Folytassuk? — Ne folytassuk; a magyar művészek élhetetlenek. De legalább nagy erkölcsi siker volt. Helyes barátocskám, maga művelődik. Csókolom a kezét, hangulatos alaptónussal. Isten vele. Olvadjon a sötét háttérbe. Olvadok. Csrrr. Pikkoló. a budapesti Koronaherceg-utcán: mintha ma valamely ősforrásbúi innánk sört s visszaemlékeznénk a határozottabb ízérűl. hogy tegnap ugyanennek a sörnek a bizonytalanabb ízű csöpögőjébűl itttunk.. szóval ez az ausztriai császári budapest a magyar királyi budapestnéí őseredetibben budapestiesebb. Hanem azért szigorúan megegyeztünk mindhárman összefogva, hogy de bizony ez a szörnyű nagy város nekünk azértse imponál. Úgy teszünk, mint amaz 1815-ben Párison átvonuló magyar ezred: a fényes zsúfolt bulvárokon átlovagoló hajdú fiúk mind a lovuk fülére néztek iszonyú flegmával; ne láson ez az elkapatott francia világ egy magyart se bámészkodni rajtuk. Kár, hogy fajmagyarul félreköpködni nem tudok, hogy evvel fejezhettem volna ki legzamatosabban semmibevevésemet; lám igy bosszúlja meg magát, hogy latinnal s más szamár tudományokkal elnyomták a faji jellegemet. Gábor szánva töprengett el a németül beszélőknek ily roppant tömegén: Hm, ezek az emberek mind nem élvezhetik az ő Harzieise-ját Heine-búl, hanem csakis német eredetivel kénytelenek beérni. Miskára a tengernyi német szó azt a benyomást tette, hogy ez a tengernyi tömeg mind csupa kereskedőkből és zsebíolvajokbu! áll. Hm, ha ezek megérzik rajtunk a hortobágyi szagot s kimetszik zsebünkbűl a körmöd veretű aranyokat, mielőtt legalább párisi jegyeinket megváltanék Ezért hát indítványomra azt a védekező haditervet állapítottuk meg, hogy minden 5 percben átkiáltottunk a túlsó gyalogjáró tömege felé: »Guten Tag Herr Zwiebelstern!« vagy »Szerrvusz, Herr Oberleutnant'« — hadd lássák ezek az esetleges zsebtolvajok, hogy mi nem bárgyú vidékiek vagyunk, hanem otthonos bécsiek. Mindaddig, mig a túlsó gyalogjáróról egyszer csak visszafelelt valaki magyarul: »Fogadj’ Isten, komáim.« A fene érti, hogyan ismerték föl épen az én német nyelvemen a magyart, holott jeles diák voltam belőle egy ref. kollégiumban. No de azért csak megbirkózunk valahogy a német világgal; egy varázsigét födöztünk föl hozzá, és ez a »billig« szó (szerény akcentussal), amely úgyszólván épúgy polgárjogot biztosit viselőjének a német kultúrában, mint pl. rninálunk a »fene« szó. (Hallom, hogy ujjabban Szemere Miklós törvényjavaslatot akar beterjeszteni, hogy a fenét csakis olyanoknak legyen szabad jogosan használni, akik az 5—6—9 ágú koronát is törvényes joggal viselik.) Eleinte pirulva ejtegettük ki a »billig« szót, nemzeti lényünk megtagadásával kerestük mindenben az olcsót, de csakhamar akklimatizálódott arcbőrünk a német éghajlathoz hol le is mosolyogják a túlságos borravalókat, mint egy túlhaladott plutokratikus világnézet kinövéseit. Ha Bécs impresszióit akár méterrel, akár szellemi mértékkel mérjük, a Szent lstván-templom áll köztük legeiül. A délnémet miszticizimus, a hagyomány tisztelő faji lélek fönséges emléke ez, a körötte zsivajló modern vásári élet dacára egészen meg tudja illetni az emberlelkeket elragadtatásos hitérzéssel, a földi élet kicsinyes nyomorúságaiból a végtelenségbe átkivánkozó lemondással. Meg tudom érteni, hogy e templom, e szuggeráló erejű roppant személyiség, rajongásra, kozervativságra, felekezeti türelmetlenségre neveli híveit. Gábor itt mordulta el először azt a hajlandóságát, hogy — az istenfáját — katolikussá lesz! Nem tud reformátusúl más művészetet, mint a debreczeni káromkodást. Fönségesen búgó orgonazene hömpölygött a Stephanskirche roppant hajóiban, láthatatlan karok énekeltek kozzá emberhangú himnuszt az isteni áhitatrúl. Az orgona ódái hangja a gót stílushoz való. S ha bár a gótikum gall földön született is meg, én legigazibb gótikumnak a germánt tartom. Az súlyos erejű és komor misztikumú germán lélek talált benne leghívebben önmagára; a magas végtelenben összehajló kőivek között az orgona érzéki és fönséges bugása mintha a germán ős tölgyesekben, vagy a párás fjordok fekete sziklái közt búgó szélvihar hangja volna, a természet érzéki és fönséges, művészi formába öntött hangjai. A racionálisabb vallások, főleg a legpuritánabbak, mindinkább arra törekszenek, hogy a
