Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-08 / 41. szám
2. oldal. LOSONCZI ÚJSÁG 1908. október 8. saink mindenikében is mind több és több építőmester és építtető műveli a magyar építőstilust. A mi városunk, eltekintve nehány szórványos kísérlettől, még nagyon el van maradva ebben a tekintetben. Építtetők és építőmesterek csupa maradiságból még mindig a régi unalmas bécsi skatulyákat, szűk ablakokat, alacsony homlokzatokat, magos üres. tetőket, értelmetlen és hamar letőredező gipszfigurákat utánozgatják, amit már sehol a világon nem művelnek, csak még minálunk. Nem tudják magukat rászánni egy két önállóságra, egy kis elhatározásra, a maguk tulajdon haszna és Ízlése érdekében, mely a közjónak is alkotó része. Úgy vannak vele, mint nemrég voltunk a cilinderkalappal. Drága is volt, szép se volt, célszerűtlen és egészségtelen volt, untuk is, mégis viselte a magyar hosszan, mikor másutt már rég sutba dobták, akkor is. De az egyeseken kívül, sőt tulajdonképen még jóval előttük kellene járniunk jó példával a közületeknek, az államnak, a városnak, az egyesületeknek, stb. Losoncz városnak közel félszáz épülete van. Mindeniken határozottan ki van fejezve a bécsi építőstilus. Miért épen a bécsi ? hiszen ez csak nem lojalitás kérdése, ezt nem követeli meg tőlünk semmiféle kiegyezési törvény. Az izraeliták temploma mór stílusú. Pedig hát mi közük az arab mórokhoz? És igy tovább. Igaz, hogy mindemez építések pár évtized óta Ausztriából áthozott hagyományok. De hát ha a cilindert el tudtuk hagyni, szakitni kell tudni e célszerűtlen, idejükmulta hagyományokkal is. A mai józan embernek már nevetségesnek kell találnia a krinolint, a magánházak vigyorgó gipsz szatirfejeit. A Sternlicht gyár külseje költségesebb, célszerűtlenebb és rútabb az őszinte gyárformajú Rakottyay gyárénál, csupa bekormosodó portfogó vakolatdisz. Az állam épülete, a járásbírósági épület stílustalan, épúgy lehetne gyár, magánlakás, raktáa stb. Az államnak és városnak, ha építtet, kötelessége önmaga és polgárai iránt, hogy alkalmat nyújtson a nemzeti stilus ápolására. Ha a magános félénken visszahúzódik is az újításra való vállalkozástól, a városok s az állam vezetőiben legyen fölsőbb belátás, bátorság és magyarlelkűség, nyújtsanak ösztönzést, bátorítást, példát. Oláhország, ez a fiatal, de öntudatos erejű kis balkánállam ami hidat, állami vagy városi épületet építtet, az oláh viszonyoknak megfelelőleg módosult román stílusban építteti. Oláh stilus még nincs, de a csak az állam és városok építtette pár ezer épület próbái által is mód és alkalom van rá nyújtva, hogy egy igazi nemzeti építő stílusuk kialakulhasson. Minálunk csak a vasútnak több ezer épületre van szüksége. A városok egyenként is sokat építtetnek; városainknak még jóformán előtte áll a kiépülés roppant munkája. Ennek pedig magyar lélek szerint, magyar formában kell megtörténnie. Szemlélődés. B. Egy szocialista lap indiszkréciója révén időnek előtte napvilágra kerültek a belügyminisztériumból olyan táblázatok, amelyek a most készülő választói reformról szóló törvényjavaslat tervezetnek szolgáltak alapul. Sok szó esett ezekről a tabellákról, pro és contra összecsaptak felette a küzdő felek és a választói reform támogatói és ellenesei, mintegy a nagy harc előcsatározásaképen, összemérték fegyvereiket. Tulajdonképen ezek a statistikai kimutatások feleslegesen több aggodalmat keltettek, mint a mennyit való értékük szerint megérdemelnek. Azóta már a hivatalos kommünikékből az is nyilvánvaló lett, hogy ezek a tabellák csak kiszakított részei az egész nagy munkának és nem befejezett és megállapodott tervet dolgoznak ki, hanem tisztán útmutatás és tájékoztatás gyanánt szolgáltak sok más irányú statistikai táblázatokkal egyetemben arra nézve, hogy a választói jognak egyik vagy másik elvalapján történő kiterjesztése esetén a szavazatoknak minő alakulása várható. A tabellák tehát koránt sem adják a belügyminisztériumban elkészült reformnak képét, — ánnál kevésbé, mert hisz a munka minden vonásában még most sem kész és a belügyminisztériumban lázasan dolgoznak most is az utolsó simitgatáson. Méltatlanul lettek tehát szülői ezek a szürke kts számok annak az izgalomnak, amely pár napig lázba hozta a kedélyeket. Érthető ez az ideges nyugtalanság, amelylyel az ország a reformot várja és minden a reformról kiszivárgó hirt kommentál. Felesleges már arról beszélni, hogy a választói reform minő rendkívül nagy horderővel bir és az ország jövő fejlődése szempontjából micsoda óriási változásokat fog maga után vonni. Ennyire fontos törvényhozási lépés előtt rég nem állott az ország, — könnyen érthető tehát, ha mindenki feszült várakozással lesi, minő irányban, milyen elvek alapján kontemplálják ezt a súlyos reformot és mindenki nemcsak a legnagyobb gondal, de a legidegesebb türelmetlenséggel is mérlegeli a reformot. A választójog reformja körül a legélesebb érdekellentétek csapnak össze. A fejlődés természetszerű folyománya, hogy a kultúra terjedésével és erősbödésével a megfelelő politikai érettséggel biró elemek száma szaporodik. Ezek idővel bebocsáttatást kérnek a választói jogosultság sáncai mögé — és kapnak is. Amilyen egyszerű azonban ez a teóriában, annyira bonyolult, annyi érdekszállal van összegubancolva a gyakorlatban. Akik pedig a parlamentben a vezető szerepet vitték, ha engednek is a haladó kor kényszerítő nyomásának és tágítanak a választói jogosultság körén, gondosan őrködnek azon, hogy e kitágítással vezető szerepüket el ne játsszák és maguknak továbbra is biztosítsák a parlamentben a döntő súlyt. Akik pedig kívül állottak eddig az alkotmány sáncain, azok a választói jog megadásától remélik, hogy minden érdekük, minden óhajuk egy csapásra kielégítést nyer és a vezetés az ő kezükbe jut. És fokozza az ellentétek áthidalhatatlanságát, a küzdelem hevességét, hogy akik kívülről döngetik a parlament kapuját, azok közül sokan államfelforgafó tendenciákat vallanak és minden eddigi fejlődés, minden eddigi alkotás rombadöntésével akarnak uj világokat teremteni. A választói jog reformja tehát — nem kell különös jós tehetség ennek az előrelátására — nagy küzdelmekkel fog járni. A belügyi kormány helyes politikából indult ki akkor, amikor a reformot a tervezés stádiumában nem akarta a nyilvánosság elé bocsátani. Felesleges izgalmakat keltett volna csak evvel. Péida erre ez a mostani kis harc, amely nehány tanulmányi statistikai összeállításnak kipattantásakor támadt. A vita, amelyet a nyilvánosságra került tabellákhoz fűztek, természetesen meddő volt, mert hiszen a végleges reform nem ezekből indul ki, illetőleg nem csupán ezek alapján készül el. Az egyetlen bizonyosság, amit most a reformról tudunk, az, hogy a belügyminiszter — amint egyik folyosói pur-A legkártékonyabb öntelt politikus fajta az, mely a maga egyéni hírnevét óvja a nemzeti érdekek rovására. Deák Ferenc kőniggrátz után is csak annyit követelt, mint Kőniggrátz előtt, csakhogy ország-világ elmondhassa: >A becsületes jó öreg Deák állja a szavát.« ő nem igyekszik az ellenségnek a szorúlt helyzetét kiaknázni. Vajha inkább köpték volna le Deákot az udvarnál, és ne mondott volna le három horvátországi vármegyénkről s vívott volna ki pl. önálló vámterületet. — Azért tartom én legnagyobb politikusunknak Martinuzzit, mert nem bánta, hogy roszhirű lesz minden fórum előtt, de nemzetiünket a legádázabb nagyerejű ellenségek közöl; épségben tartotta. Párbajban csak a gavallérosság szabályai szerint szabad verekedni, de a háború s a politika nem százezer magánpár párbaja, ott kötelesség lesbűi és hátulrúl szúrni. Igaz hazafi a maga egyéni becsültetését is áldozza föl a közjóért. Lám, a politika egykori vásárcsarnokában politizáló hangulat fog el, és pedig elég nyugatias szellemű. ... Omladozó a vár, melynek falaihoz aljas szolgaiság emlékei tapadnak. Rég volt, mikor ezen a magyar kapún a német császárok támadásai megtörtek. A Dunán merengő szemem előtt fölbukkan a vízbűi Búvár Kund érdekes alakja. Jellemző alak ez a hajdani, mondává finomúlt magyar a nyugati határkapunkon. Az első tipusz a mi keleti fajtánkban, ki Nyugat támadása ellen nyugati módú, nyugati leleményű és szívós gyakorlati harcmóddal védekezik. Addig a Vértesnél a legkeletibb módva védi meg magát a némettűi a magyar; a nemrégi passzív rezisztenciáiuk is ugyanez a keleti mód: pusztai nép, puszta szellem bebábzódása. Debreczen és az Alföld ugyanevvel a politikával semmisiti meg magában az idegen elemeket. De Pozsonyt csak tevékeny támadó nyugatias kultúrharc magyarosíthatja meg. Ebben a legnyugatibb városunkban nagyobb és több oldalú német kultúra van, mint összes alföldi városainkban magyar kultúra. Megérzem, hogy a régi munkás polgárházak minden erkélyéhez, tornyocskájához, szobrához vagy képéhez német emlékek tapadnak, hémet hagyományok, finomúlt német hajlamok lappanganak a tűzhelyekben, bútorokban, szobákban, az utcákon, az embercsoportokban. Az itteni uj magyar bérkaszárnyák, hivatalnokegyletek még oly kietlen puszták, meddők, süketek, még csak soká fognak magyar világgal eltelni, benépesülni. A gyarmekek még németül játszanak az utcákon, vagyis itt a lakosság még egy emberöltő múlva németül fog beszélni és dolgozni. Az egész város valami németes, külömben egészséges, konzervativizmust leheli, mely azonban alapja, biztosítéka egészséges erős haladásnak. Oh, csak a »nye póz volim« konzervativizmusát tudom egészen gyűlölni! Kár, hogy a pozsonyiakban nincs annyi lendület, hogy ezt a gyönyörű várat fölépítenék. Nem a vár hambár alakja a szép, hanem a királyi fekvése. Ez a fekvés aztán, mely vetekszik a budai váréval, bizonyára nagyszerű alkotásra hangolná azt, akit az építéssel megbíznának. Gyönyörű lehetett a vár égése a Duna túlsó partjánál nézve; ha előre megfelelő nézőközönséget csődithettek volna az égéshöz, a belépti díjakból újra föl lehetett volna építeni a várat. Pozsony Budának a másolata, áteilenében mihamarább ki kell fejlődnie a megfelelő Pestjének is. Most még csak a gyönyörű Pozsonyiliget csöndjei merengenek a túlsó parton. A kis csavargőzös öt percenként jókora adag friss társaságot öntöget a ligetbe, mégis valami megillető szomorú hangulat megmagyarázhatatlan, mosolygó bánat lakik itt a liget sűrűiben. Ősziesnek érzem a napsütést, eszembe jut, hogy holnap elhagyom Magyarországot s egy darabig elszakadok mindemül, amiért itthon oly jó és meleg még fájni is, valami sajgó dér, elszorító sejtelem permetezik a lelkembe, halálos, szép elmúlás hangulata. .. . Tán a Reviczky lelkébűl fakad, itt, a pozsonyi ligetben, — vagy a Reviczky lelke fakadozott ilyennek, épen a pozsonyi liget csókolta szivébe a bájos szomorúságot, a mosolygó elmúlás hangulatait ? A dunaparti nagy nyárfa oldalára kegyeletes kezek fölirták »A pozsonyi ligetben« című versét. Szép kifejezése a kegyeletnek. Az is kegyetlenül megindító, ahogy a művelt nagyközönség egyes tagjai elismerésüket kifejezik a vers és a költő iránt. Diákok és mesterlegények és más szerelemtűi dúlt kebeltulajdonosok el nem mulasztják fölirni nevüket a fehér lemeztáblára, sőt Pityú és Hermin egy nyíllal átlőtt szívbe foglalták be nevüket. Hermin bizonyara szóke és tőle származott a meglepően finom és eredeti eszme, Pityú bizonyára barna es szabadkézi rajzóul szekundája volt, az övé a kivitel. Egyik sarokban az is föl van irva a vers aia: »an milj gyömörű! ! !« továbbá: »Geibei Szepi nagy számár kétt Fülével kaiapáll.« stb. Szóval Reviczky ma is ihlet még szerelemre és vers költésre. A vén nyárfa azonban csodálaioskép még mindig nem veszett ki. Pad van köröskörüle a gyakorló szerelmesek számára. Mi azonban szörnyű vitát viaskodtunk meg alatta a mai nyelvújításról. (Folytatjuk.)
