Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-01-23 / 4. szám
" A nemzetiségekkel szemben mi vagyunk az erősebbek addig, mig magas patronusaik nem lépnek akcióba. Ez az időpont még el nem érkezett, s igy — ismerve a veszélyt — kötelesség minden eszközt megragadni a magyarság erősítésére. Ebből a szempontból föltétlenül szükséges a házszabályok erőteljes szigorítása. Még ha erőszakkal is fogják is be a nemzetiségek száját, még akkor is helyes az eljárás, mert az az állam, a magyarság érdekében van. Mily módon legyen majd a nemzetiségek elleni szempont megvalósítva úgy, hogy ezzel a magyarság szempontja csorbát ne szenvedjen, azt a függetlenségi és 48-as párt bölcsessége bizonyára megfogja találni. Minekünk szerény nézetünk az, hogy mindenképpen kell, hogy biztositassék Bécscsel szemben a nemzeti ellenállás lehetősége. No hát harmadszor is a „szekularizáció“ Ne ijedj meg — nyájas olvasó! Ne rémítsen el a fönn díszelgő címeknek annyi licitációja! Tudom jól, hogy untat már s szeretnél másról is vitázást olvasni, — e kérdésnek emlegetésével tán megelégedtél! De mondom, hogy ne aggódjál ! Sikra szállók még ez egyszer az eszmék tisztázásának porondján a szólás és sajtószabadságnak általad is nagyrabecsült zászlója alatt. De a magam részéről utoljára! Elhiheted, hisz’ láthatod, hogy oda fönn, a címben is levezettem a kikiáltás nagy dobján, hogy »harmadszor» !! . .. Őszintén mondom, szeretném, ha Kájel úr e cikkemben is s általában egyebütt is, mindig azt a kedvezőbb tulajdonokkal lefestett Mihalovics Gyulát lelhetné föl bennem, mert szó, ami szó — tetszik nekem is a jó reputáció ! De lehet, sőt előre is számot vetek azzal, hogy e törekvésem ezúttal is ugyancsak füstbe megy. Ám meghozom az áldozatot, mert reputáció ide, reputáció oda hanem mikor igazaim védelméről van szó, akkor a cikkíró azzal én is azt tartom, hogy ez ... . nut keltene. Végre támadt egy ötlete. Fölkereste a rakpart egy elhagyott részét, ott hirtelen levetette a télikabátját és beledobta a vízbe. Azután fogvacogva rohant az ócska ruhás boltba. Előbb azonban összemázolta homokkal a kabátját, végigszakgatta a zsebeit, behorpasztotta a kalapját. Ebben a kosztümben már kezdett hasonlítani egy csavargonoz. Egy télikabátot kérek, — mondta olcsót! A legkopottabb kabát tetszett meg neki. Négy forintért megvette, aztán rohant tovább. A Déli vaspálya indóháza előtt elfogta a bágyadtság. A füle zúgott, a feje égett, a lábai roskadoztak. Oh Istenem, — nyögte kétségbeesetten. A pályaház előtt leült egy kőre. De nem volt maradása. Valami kávémérést pillantott meg a túlsó oldalon. Tegnap még be nem tette volna a lábát az ilyen lebujba. Most sóvárgás fogta el, hogy bemenjen. A kávét jóízűen elköltötte, cigarettára gyújtott, s amikor kissé megmelegitette dermedt tagjait, ismét távozott. Fél hét volt. Alighogy kilépett a kávémérésből, a pályaház felől egy ember közelitett feléje. Sárkány gyorsan megfordult és sietni kezdett. Amaz a nyomában. — Engem üldöz, — suttogta rémülten a sikkasztó. De nem mert hátranézni. Aztán úgy rémlett neki, mintha még valaki csatlakozott volna üldözőjéhez. A léptek félelmetesen kongtak a háta mögött. Még egy perc és elérik. Sárkányt alig bírták már a lábai. Végső elhatározásában megállóit. Amazok közrefogták. Az egyik mellen ragadta. Sárkány Ervin az ur? Én? . . . dehogy . . . tévedés . . . Ön az, vallja be ... — szólt szelidebben a másik. Sárkány még egy lépést Gtt előre, aztán a térdei megcsuklottak. Eszméletlenül terült el a kövezeten . , . »olyan fenséges cél, amelyért érdemes dolgozni, érdemes ebben a munkában elpusztulni is.!» Végtelenül meglepett, hogy Kájel úr olyan dolgokra vonatkozó válaszokat olvasott ki cikkemből, amelyekre nemcsak választ adni, de még csak azokkal foglalkozni is eszem ágában sem volt! Mert csak a kath. egyházi vagyon jogi természetét mutattam ki s kimondottam, hogy nem is akarok foglalkozni azokkal a következtetésekkel, amelyeket ő tarthatatlan és valótlan megvilágításba helyezett tételéből levezetni jónak látott. Azért nem is az volt a szándékom, hogy »egyes szavakat kikapjak mondatainak közepéből« s azokat »hamis megvilágításban tűntessem föl,« hanem csak röviden néven akartam nevezni azt a sok bajt és vádat, aminek — szerinte — okozója egyes-egyedül a kath. egyházi vagyon. Nohát megteszem a kedvéért ez egyszer, hogy ezúttal módszert változtatok. Fiogy ne legyen panaszra oka, sorra veszem most állításait, melyeket e lapok 2 számának hasábjain megkockáztatott. Szerény szeretek inkább lenni és nem elbizakodott. Most se tulajdonítok magamnak annyi ékesszólást és mágusi erőt, hogy Kájel úrral együtt e világon mindenkit meggyőzzek arról, hogy egyedül nekem van igazam. De abban bizakodni merek, hogy e lapok igen tisztelt olvasó közönségének a legnagyobb része — tekintet és különbség nélkül mindenre, ami bennünket ez életben elválaszt — mellettem tart s igénytelen soraimnak szives elolvasása után nekem ad igazat abban, ha ezúttal is és még egyszer azt mondom, hogy Kájel úrnak cikkeivel nem volt s nem lehetett más célja, mint a célzatosság, konkolyhintés és az törekvés, hogy a losonczi társadalmi keretekbe, melyek eddig zavartalan békét s nyugalmat takartak, az elfogult felekezetieskedés üszkét dobhassa be. Sorban bizonyítok! Én is ismerem Losonczot, talán jobban, mint a cikkíró úr. Hisz’ nálánál sokkal tovább, majd hat évig laktam ott. Részt vettem azalatt minden mozgalomban, igazán elmondhatom, hogy érintkeztem Losoncznak minden körével. Volt tehát módom elég s alkalmam is arra, hogy kiismerjem ott magam. Épen azért nekem lehet tanúm egész Losoncz polgársága, hogy ott az a divat honolt, s az otthoniak éppen abban látták az ő intelligenciájokat, hogy nem firtatták egymásnak vallását, hanem mindenkit belső értéke, egyéni tulajdonai szerint mérlegeltek s tiszteltek. így volt az Losonczon, igy volt az azokban a körökben, ahol én megfordultam. Hogy ha azután Kájel úr másként érzett s másként gondolkozott s ha esetleg talált is egy kisebb kört, ahol talán hozzá hasonlóan gondolkoztak mindezekről, arról természetesen én nem felelhetek. Hanem azon ezután igazán jóizűt nevettem, amikor cikkéban az analfabetizmust a kath. egyházi vagyonnal, illetve ezen vagyon szekularizációjával hozta kapcsolatba. Mert már csak kath. tanítói karunk reputációjának érdekében is kérdeni vagyok bátor azt, hogy csak nem azt akarja talán mondani ezzel, hogy ez a tanítói kar mindenütt úgy végzi el dolgát, hogy az ő kezeiből kikerült csemetéket azután épen a református iskolákban tanítják megírni és olvasni ? ! Azt pedig higyje el Kájel úr, ha nem is nekem, az orsz. statisztikai adatoknak, hogy sokkal több református gyermek jár a mi iskoláinkba, mint viszont. Úgy van az Gömörben is — hisz’ magam is gömöri vagyok, — ismerem — s másutt is, hogy a kath. községekben, ahol nehány reform, család is él, ez utóbbiak — más iskola nem lévén — a kath. iskolába járatják gyermekeiket. S jót állok arról, hogy e tényből senkinek közülünk nem jutna eszébe tőkét kovácsolni az Önök iskolái ellen! De mi köze mindehhez a kath. egyházi vagyonnak ? A közigazgatási hatóságok iránt tartozó tiszteletem mellett, igazán nem szívesen teszem azt, hogy az ő dolgaikra is ki kell —- cikkéből kifolyólag — térnem. Azt a bihari esetet színezi ki annyira, mintha csak az az egy eset lenne oly nagy krirnen ! S csodálatos, hogy rögtön Tisza István gróffal magyaráztatja meg, hogy hiszen igy van ez másütt is! S mégis csak az a nagyváradi püspöki uradalom a bűnös abban, hogy olyat tesz, amit hozzá hasonlóan megtesz majdnem a legtöbb kisebb és nagyobb uradalom, lévén ez a magyarnál ősidőktől fogva olyan — hogy nevezzem ? — konvencionális, tiszteletet kifejező szokás. A cikkíró úr gazdasági, még pedig »tisztán gazdasági« kérdésnek fogja föl az egész szekularizációt. Önérzetes kijelentései után — bocsásson meg, — de többet képzeltem, illetve sejtettem e téren való szaktudása felől! Amig egyrészt meghatott és jólesett részéről az a mondás, hogy a sekularizáció mellett, »nem kell azért az embernek szocialistának lenni,« addig másrészt meglepett, hogy a szekularizáció révén úgy vél a szegény magyar nép tengernyi baján segíteni, hogy az a kath. egyházi birtok állami kezelésbe vétessék. No hiszen megadta neki! Mert ugyan megszünik-e ez által a nagybirtok? Nem kérem! Mert vagy az állam maga kezeli majd azt, vagy ami valószínűbb, mivel maga nem győzi, — kiadja nagybérletbe, — s ott leszünk, ahol a mi mádi polgártársunk. Kezdheti majd akkor ismét a panaszt elölről: a munkabér leszorításáról, a kivándorlásról, ez »egyké«-ről. . stb. Mert azt csak senki nem mondhatja, hogy a nagybérlet az egyedül helyes és ideális gazdasági rendszer! Én nem tartom magamat e téren »szaktudós «-nak, de azt jó szívvel állítom, hogy a magyar nép baján — jó Uram! — nem a mai, divatos, kizsákmányoló, zsaroló, hanem tisztán csak a becsülettel végrehajtott, lelkiismeretes parcellázás segít. Ámde van a kath. egyházé mellett nagy birtoka az államnak is s a magánosoknak a kezében is! S vájjon a gazdálkodás ezeknél mindenütt mintaszerű ? Vagy hát az egész világon csak nálunk van hiba ? Arról nem olvasott s nem halott a t. cikkíró úr soha, hogy a mi püspöki s káptalan uradalmaink egymásután rendezik az előbb említett, becsületes alapon való parcellázásokat ? Menjen csak Egerbe s lásson meg ott mást is! Azt se’ tudja ugy-e, hogy épen a mi Kér. Szövetkezeti Központunk létesített saját kebelében »földbérlő Szövetkezet »-eket ! Ne féltse hát annyit attól a kath. egyházi vagyontól a magyar népet! Megvan azok kezelőiben s meg is lesz mindig az a szellem, amely megérti az idők szavát s meghallja és orvosolni is tudja mindig a szükség nyomorát, hisz’ miénk is az az evangélium, »amely minden bajnak, szenvedésnek gyógyító balzsama!« Egy sajtóhiba epe helyet ércet töltött a cikkíró úr kalamárisába. Talán épen e miatt jutott tollának hegyére a kath. autonómia. Mert annyi tény, hogy mi mindnyájan, hívek és papok egyképpen, már évtizedek óta sóvárgó szívvel óhajtozunk utána. Most azonban, hogy ő is azt szeretné — nekünk, — megvallom, egy percre zavarba jöttem s kétely támadt bennem egy pillanatra az iránt, vájjon kivánjam-e a katholicizmusnak azt az autonómiát ezek után is ! De kívánom nyugodtan, igaz szívvel és őszinte érzéssel, mert tudom, hogy a t. cikkíró úr, ha ismerné a kérdést s tudná, hogy mit hoz majd az az autonómia nekünk, óhajtását ez iránt ki nem irta volna! De itt van végre az a tétel, melyre vonatkozólag a múlt alkalommal egyedül vitáztam: közvagyon-e, vagy magán vagyon a kath egyházi vagyon ? És itt nagy elégtétellel veszem, hogy Kájel úr akkor fölhozott állításaimat s bizonyítékaimat lecáfolni nem tudta. Ahhoz a szerfölött kétes értékű kibúvóhoz folyamodik t. i., hogy »a meglevő alapitó levelek egy része (!) hamisítvány« s hogy ezt fölhozza művében Karácsonyi dr. is! Én is eltekintek attól, hogy ez egyszer elfelejtett a cikkíró úr hivatkozni a szóban forgó mű címére és lapjára, csak azt hozom föl, hogy ha ez alapitó leveleknek csak egy része — mondjuk — hamasitvány, akkor mégis csak van azoknak egy másik része, amelyen elvitathatlanul gyökeredzik egyházi vagyonúnknak magánjogi jellege! De ha hamisítvány is lenne mind s a kath. egyház azt a vagyont mégis évszázadokon át háborítatlanul birtokolhatta, nem formálhatna-e hozzá magának törvényeinkben is biztosított jogot már csak az elévülés alapján is ? Mi azonban — most is ismétlem — nem csak ilyen elévülési jogon birtokoljuk az egyházi vagyont ! A vallási ügyeknek ez idő szerinti fenkölt szellemű vezetője hazánkban, Apponyi Albert gróf talán hivatottabb mindkettőnknél e téren is s e jogügyi helyzet tisztázásánál is az illetékes nyilatkozatokra. Ó-Budán, f. hó 13-án tartott beszédében, amikor a hazai vallás felekezetek közötti viszonosság felől szólott, ezt ami kath. egyházi vogyont birtokoló jogunkat »történelmileg szerzett jog«-nak minősítette. Elég erről ennyi is ! A mi azután a magyar országgyűlés által esetleg ez ügyben hozható határozatokat illeti, itt se’ féltse tőlünk, katholikusoktól hazánkat! A hazai törvényekkel szemben kath. ember mindig a leghódolóbb tisztelettel s engedelmességgel fog viseltetni, még abban az esetben is, ha majd egyszer igy hozza ránk a szekularizációt! Hazai
