Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-05-21 / 21. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: 1 Negyedévre 2-50 kor. [ Egy petitsor tere 10 fill. ; I A LOSONCZI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI I E^“äm"a20""- I ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. iutány^b-. III. évfolyam. 21. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 május 21. A negyvennyolcas politika Irta: Nagy Emil. Amióta Kossuth Ferencz tartja magasan a negyvennyolcas politika zászlaját, ez az eszme a tagadás talajáról, az alkotás porondjára jutott. És ez igy van helyesen. Mert a negyvennyolcas eszme a maga ősereditéségében nem a tagadás szelleméből,1 hanem az alkotó nemzeti munka magasztos ideáljából táplálkozott. Csak a körülmények inostohasága s különösen a bécsi körök örökletes rövidlátása tette ezt az eszmét tagadó jellegűvé, amelynek jegyében azok, akik a függetlenségi politikát hirdették, még legvérmesebb álmaikban sem gondoltak arra soha, hogy a negyvennyolcas eszme valaha kormányra jusson. De ez már egy szerencsétlen helyzet szülte természetellenesség volt, mert a parlamenti rendszerben csak olyan pártnak van erkölcsi jogosultsága, amelyik elvei megvalósítása végett kormányra törekszik, s ha valamelyik párt elvei hirdetés közben elnyeri a maga számára a nemzet többségét, az a párt egyenesen vét a nemzet ellen, bűnt követ az ország érdeke ellen, ha minden erejével nem arra törekszik, hogy elveit a lehetőségek és időbeli esélyek erejével összemérve, a gyakorlati alkotó munka maradandó porondjára léphessen. Ez volt a terve a negyvennyolcas felelős minisztériumnak is. Ezek a dicső férfiak nem a tagadás magtalan eszméjét tűzték ki céljokul, hanem dolgozni akartak hazájuk gazdasági és erkölcsi nagysága érdekében teljes harmóniában a királyhűség gondolatával. Hogy ezt az eszmét nem tudták megvalósítani, az nem rajtuk múlt, azért a sok szenvedésért, gyászért amely a viruló boldogság helyett reánk zudult, elhomályosítván a királyi tekintély fényét is, a bécsi tanácsadók oktalan rövidlátása felelős Isten és a történelem itélőszéke előtt. A hatvanhetes kiegyezés alkotói becsületesen igyekeztek azon, hogy a hosszú félreértést eloszlatva, nemzet és király között harmóniát teremtsenek. De végeredményben mégis oly hibák lappangtak ebben a korszakos műben, amelyek már születésükkor magukban hordták a halálos betegség csiráit. Nem részletezem itt a hibákat, csak azt a főszempontot emelem ki e helyütt, hogy a hatvanhetes kiegyezés, s különösen annak későbbi kezelői nem igyekeztek azon, hogy a nép lelki világát megnyerjék ennek az uj rendnek. A nép lelki világának megnyerése nélkül pedig a mai modern korban nem lehet eredményes Alkotó politikát csinálni. Elméleti jogfolytonossági tendencia érvényesült ugyan, de tilos maradt beszélni a negyvennyolcas törekvésekről, s nem nyert kifejezést a maga nyílt, szivet lelket felemelő nagyszerűségében az a gondolat, hogy Magyarországon csak egy politikának van talaja, s a király és a nemzet együttes boldogulása csak egy irányban képzelhető, s ez semmi más, mint Kossuth Lajos ezernyolcszáznegyvennyolcas politikája. Ez a szempont nem hogy nem érvényesült a hatvanhetes kiegyezésben de ellenkezőleg a negyvennyolcas Kossuth eszme glóriás fénye gunytárgyává lett a kiegyezés későbbi kezelői kezében, s mindazt ami nekünk szent volt és dicső, felségsértés nívójára sülyesztetett. Hogy mi a 48-as Kossuth eszme, azt talán legjobban megvilágítom, ha ideigtatom Kossuth Lajos egyik angliai beszédének ama részét, ahol a 48-as törvények szentesítése után nemzet lelki állapotát ecseteli: „A királyi szentesítés megadatván, hazánk alkotmánya és függetlensége intézvényes biztosítékokkal lett körülvéve, s mi őszinte magyarok egy barátságos búcsúszót intézve Bécs lakossaihoz, melyben őket ,.z uralkodó ház iránti hűség érzetére buzdi lőttük, azon bizalomban hagytuk el a császári székvárost, hogy hazánk sem politikai, sem közgazda sági tekintetben nem leszen többé idegen érdekek áldozata és e megnyugtató érzés által lelkesítve, ihletett lélekkel fogtunk belboldogságunk kifejlesztésének szent munkájához, örültünk a gondolatnak, hogy Isten által a jólét annyi kutforrásával megáldott, de céltudatosan kizsákmányolt s fejlődésében mesterségesen feltartóztatott hazánkat nehány év alatt a közjóiét paradicsomává varázsolhatjuk és általános volt mindnyájunkban az az érzelem, hogy hűséget adunk a Habsburg Lotharingeni háznak, melynél igazabbat nemzet uralkodónak nem adott soha s a szabadságban megifjodott magyar nemzet királyának trónját dönthetetlen erővel veendő körül«. TÁRCA. A Bári fiuk. Az 1849-iki év augusztusában Klapka tábornok a körülvett Komáromból üzenetet akart küldeni Érsekújvárra, az ottani magyar táborba. Ez a tábor őrizte a Pozsony és a felvidék felől jövő utat a Duna és Komárom felé. Az üzenet átadására a két Bári fiú, Gábor és Mihály, vállalkoztak, két úri fiú, akikben Klapka generális is megbízott. Egyik megy jobbra, a másik balra. Kettő közül egy biztosabban [keresztül vergődik az ellenségen, mintha együtt indulnának. Bári Gábor, az idősebbik, a Vág kiöntéseinek és ingoványainak tartott. Csontba foglalt kerek pápaszemet tett föl. Orcáját leborotváltatta. Zsebébe rakta szegény Wagner Nikodém iratait és bizonyítványait. Ez a Wagner bécsi orvosnövendék volt. A bécsi légióval jött Magyarországra. Itt megöstnerkedett Bári Gáborral, aki szintén orvosnak jcészült, de már tanulása kezdetén honvédnek ment. (A kis Wagner csakhamar elesett. Bári Gábor bízott ,benne, hogy az írásaival keresztül hatol az osztrák őrségen és táboron. Orvosi szereket, egy ládában patikát, metszőkést, kötőszereket vitt magával. Útközben még recepteket is irt a falusiaknak. Rongyosan, óvatosan ment tovább. Ahol csak lehetett, utnélküli mezőkön járt. Cirkáló osztrák előőrsök azonban csakhamar elfogták. Azt mondta, hogy a magyaroktól szökik. Wagner Nikodém iratai rendben látszottak. Egyéb Írás nem volt nála, mert az üzenetet fejében vitte. Hanem azért nem bocsátották el. Majd elválik, hogy kicsoda és mi járatban van. Egy urasági granárium volt átalakítva előőrsi hadiszállásul. Báró Hausknecht Leopold parancsolt a Granárium C. 2. név alatt bejegyzett stáción. Igazi császáti tiszt volt, valamelyik kaszárnyában született Galíciában, a horvát gránicon gyerekeskedett, Olaszországban kezdte a katonáskodást. Egész életében trombitaszóra ébredett és dobpergés után tért aludni. Maga sem tudja, hogy milyen nációhoz tartozik. Báró Hausknecht a stáció hivatalos kancelláriájában ült egy halom dinynye között, mikor a forposzt ielentette, hogy kemény tusakodás után elfogtak valakit, aki valószinüleg Komáromból jött, vagy odamenekülő kém. Élethalálra védelmezte magát. Amig össze nem rogyott, nem is bírtak vele. Föl kell kötni dünnyögte a major. — Vallatás nélkül? Lehet remélni tőle valamit? — tudakolta Hausknecht. — Majd csak teszünk vele valamit — felelte a hadnagy. — Hamis betűs Írást találtunk a sipkájába varrva. A jobb lábát ellőtték, bal váltónak lapockáját ketesztül lőtték. Talán meg sem éri a reggelt. Ki kell hallgatni. — Ha spion, semmi teketória — morgott a major, — Jó, hát hadd lássam és csináljuk meg vele a protokollumot. Aztán, eins, zwei, föl vele. Az elfogott a granárium oldalánál az árnyékban hevert, összekötözve. Mozdulni is alig birt, csak nyöszörgött. A ruháját ellepte a vér. Egy rongos pokrócot dobtak reá. A kérdésekre nem akart válaszolni, hiába faggatta az inspekciós hadnagy. — Nagy titka lehet ennek. Nem is paraszt ez. Magyarázta a hadnagy a majornak. És hogy tudott bánni a pisztolylyal. A major káromkodva kezdte a vallatást. A boldogtalan néma maradt, A major rúgott egyet rajta. Erre fölsziszszent a meglövöldözött ember. — Attól tartok, a végét járja — aggodalmaskodott a hadnagy. Pedig valahogy meg kellene a lelket tartani benne, amig kivesszük a titkát. Küldjük a tábori kórházba. A megsebesült megvizsgáltakor egy-két tapasztalt katona azt mondotta, kogy az ilyen lábat a felcser urak mindég le szokták vágni. Arra megkönnyebül a sebesült. — Éppen tegnap fogtunk el egy doktort — jutott eszébe a hapnagynak. Bári Gábort előhozták. A major ráparancsolt> bizonyítsa be rögtön, hogy csakugyan doktor. Vágja le a sebesült lábát. Bári Gábor megrendült. Még sohasem operált. — Sietni — kiáltott rá a hadnagy. Előhozták az orvosi szereit. Bari azt gondolta magában, majd rámondja, hogy nincs szükség operációra. A fogoly sebesültnek a füvön vetettek ágyat. A ráalkalmazott kötéseken átszivárgóit a vér, hóm* lokárol is vér patakzott kíntól eltorzult arcára. Fájdalmasan lihegett. — Gábor, bátyám, te is itt? — Bári Gábor megtántorodott, Mihály öcscse szavát hallotta. Térdre ereszkedett melléje, mert úgy sem birt a lábán állani. Egy káplár kezdte kibontogatni az összeroncsolt lábat.
