Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-05-07 / 19. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2'50 kor. 1 Egy petitsor tere 10 fill. eÍ!ÍL;:.o-- ; I a losonczi választókerület függetlenségi Egyes szán. ara^2o fMi. j ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. II *•***>*■ \ Ili. évfolyam. 19. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 május 7. A város magyarosító ereje. Országunk falvaiban évszázadok alatt is alig voltak lényegesebb változások nemzetiségi tekintetben. Rendszerint a falu nyelvi többsége magába olvasztotta a kisebbséget, még jó volt, ha a magyar kisebbség itt-ott fönntartotta magát napjainkig, de egész falvak, vidékek megmagyarosodásáról szó sincs. A városokban, pedig nekünk régebb alig voltak igazi városaink, jóval mozgalmasabb élet volt. Mig hazánkban a magyarénál magasabbrendü kultúrák szerepeltek, mint pl. német és olasz, addig városaink németek és olaszok voltak, kultúrái sőt nyelvi tekintetben is. Magyar városok a XIX. századig úgyszólván nem is voltak. Mióta azonban a magyar kultúra az országban legerősebbé fejlődött, azóta a városok rohamosan megmagyarosodtak. Pest száz évvel ezelőtt még teljesen német szinü város volt; ma már még Temesvárt, Pozsonyban is előhaladóban van a kisebbszámu magyarság ügye, minél műveltebb benne a lakosság, annál gyorsabban magyarosodik. A magyarság népfaji harca valóban a városokban folyik és előrelátható, hogy a mi nemzetiségünk harcát a jövőben is a városok fogják vívni, eldönteni. A magyarság nyelvterületileg fejletlenül, gyöngén, erőiben megosztva áll a mai kor harcában s bizonyos, hogy ránk nézve élethalál kérdés, tehát legelső anyagi érdeki kérdés is, hogy meg tudjuk-e oldani elég hamar a történelem követelményét: félszázad alatt tudunk e legalább kétharmad többséget elérni nemzetiségeinkkel szemben. Ha legalább ennyire nem leszünk képesek, lemállik országunk testéről Horvátország és nemzetiségeink Ausztria mintájára foederalizáló törekvéseikkel tán örökre megbénítanak, akkor aztán gazdaságilag s egyénenként is elnyomatik a magyar. Kormányzatunk is beláthatta, hogy a falvakon, a költséges telepítésekkel, parcellázásokkal is csupán a meglévő magyarság megtartását érheti el, hóditó magyarosító politikát ellenben csupán csak a városok által folytathat. Minden egyéb okok között már csak azért is szigorú kötelessége a kormányzásnak a városok fejlesztése. A városok határában nem kell parcellázás, a városban nem kell ezernyi mesterséges magyarositó eszköz, mert maga a fejlett városi élet a leghatalmasabb, legellenállhatatlanabb magyarositó erő. A város mihelyt növekszik, pezsgő anyagi kultúrája, ipara, kereskedelme fejlődik, minden tanitójutalmazás és ovónőjutalmazás nélkül is, úgyszólván magától, a legmegbizhatóbban magyarosodik. A sok helyről összeözönlő emberek, még ha nagy túlnyomó számban is különböző nemzetiségek: közös érintkezési nyelvül csak a magyart képesek használni, mint ahogy az országos nemzetiségi klub is kénytelen volt a magyart tenni érintkezési nyelvévé, mert csak ez a nyelv az, melyet oláh, tót, szerb stb. tagjai mindnyájan eléggé tudnak. Így az oláv nyelvtenger legközepén fekvő Petrozsény nyelvszigetén, e gyorsan fejlődő bányavárosban, hol oláh, sváb, olasz, szláv és székely bevándorlottak zagyva tömegbe gyűltek, a magyarosodás szükségképpen gyorsan halad. A városi élet sokfélesége, a városon általánosabb érintkezés, a fejlettebb igények, a mulatóhelyek, színházak, bizony a mozik is, a társulékonyság, általánosabb újságolvasás, népgyiilések, szociálista stb. agitációk. üzletek, főleg a gyárak mind mind egyenként is hatalmasabb és kényszerítőbb magyarosító erők, mint a népiskola és középiskola. A városi elem végül sokkal értékesebb is, mint a falusi, kivált most, a gyors haladás szükégében érezzük; a vidék becsületesen konzervatív, de mozgékonysága nincs, a kor nagy kérdését nem ők oldják meg. Kossuth első regimentjei is, az első 15 ezred, a városi elemek közül került ki, és nem a máskülönben jó hazafiságu vidékről. De mig ime igy nálunk a városfejlesztés a legfontosabb kérdés és előmozditandóbb volna, mint más országokban, — addig azt látjuk, hogy a városi lakosságunk nincs több aránylag, mint a Balkánnak, vagy Oroszországnak. TÁRCA. Zupkó Károly. ... Meghalt. — Mert a halál születésünk pillanatában megindul felénk és egyszer — valahol kell, hogy találkozzunk vele. Hát ő már találkozott vele..............Fiatal lelkű, okos és szellemes ember volt. Szerettük sokan, — mind szerettük. Ez pedig, a boldogulásnak egyik alapföltétele. És hogy ő boldogulását valóban ezen az alapon kereste: bebizonyította halálával. Szeretett élni és dolgozni. Azt tartotta, hogy az élet a legfőbb jó és legnagyobb rossz a halál. Talán azért gyűlölte a halált, mert a munka volt az eleme. Irtózott a lélekölő semmittevésből. Pedig ezt az adót a természet rótta ránk: és ő ma lefizette ezt az adóját. Egy munkás életen át kacérkodott a halállal ; kigunyolta még akkor is, mikor oly közel járt hozzá, hogy fagyos leheletét már mi is éreztük. Aztán újra visszatért hozzánk, egy rövid időre csak, hogy még láthassuk arcán a humoros jókedvet; szemeiben a sugárzó mosolygást. De én nem hiszek minden mosolygásnak; még akkor se, ha valaki a bornyós, legendás Bretagneban születik, s az édes, bűbájos Provence ibolyamezőiről szedegeti az élet virágait. Hiába, a világ kellemetlen, unalmas és ostoba, s ha mégis akadnak okos emberek, akik mindig mosolyognak, olyanok, mint a tavasz-vize alatt pompázó virágok: gyönyörködünk életerős, mosolygó virágaikban, de ha kiemeljük a tóvizéből: élettelenül esnek össze a virágzó ágak. Ki tudja mi élt lelke mélyén, mig meg nem fagyott ajkán a csalfa mosoly. Szeretett dolgozni. A munkakedv genialitásával egy időben született; szaktudása pedig tehetségével karöltve járt. Nem azok közül a félemberek közül való volt, akik csak arra törekszenek, hogy minél hamarabb szerezzék meg azokat a fegyvereket, melyekkel az élet küzdő terére lépve, komoly munkával foglalkozó — és szaktudással biró férfiak szájából igyekszenek kivenni a mindennapi kenyeret. Egyénisége határozott karakter volt. Csak azok nem szerették, kik szellemi erejével nem mérkőzhettek. A proletárismust, a tudás nélküli tudatlankodást nem gyűlölte, csak kellemesen mosolygott fölötte. Csak akkor vette őket észre, ha véletlenül beléjük botlott, vagy ha már alkalmatlanok kezdtek lenni. Pedig a világ kontárokkal van tele, s azon szedik le az elet virágait, kik nagy hangú frázisokkal és fölületesebb műveltséggel födik be tartalomnélkűli egyéniségüket. De mikor komoly tudásra, szakismeretre van szükségünk, mégis csak fölkeressük azokat a hangnélküli, zajtalanul munkálkodó nagy embereket, akik alig látszanak ki a proletárizmus hatalmas tövisei közül. Az ilyen embernek egyetlen működése áldásosabb az emberiségre, mint az összes proletárizmusnak minden kontárkodása. O hangtalanul, szerényen, de annál alaposabban tudott dolgozni, mert érezte, hogy a munka önmagában leli jutalmát. Ott láttuk és áldásosán tapasztaltuk szaktudását, mikor a római kath. elemi-iskola kibővítéséről volt szó. Sokszor találkoztam vele, mikor az élet zűrzavaros mostohaságait szemlélve, humorizált annak torzszülöttei fölött. Sokszor láttam, mikor a pályaudvar nyüzsgő alakjai közt nyugodtan várta azt a süvítő füttyöt, mely oly komikusán hangzik végig annak a félelmesen imponáló hatalmas gépnek világmozgató munkája fölött. Sokszor kérdeztem tőle: „Hová utazol Károly?“. „Megyek a vonalra a hiányokat pótolni“. Egy hiányt azonban soha sem fog pótolni. — E hiány O maga. Érezni fogjuk, — akik szerettük, hogy közöttünk van. Bárki töltse be hivatalát: mi mégis rája emlékezzünk; keresni fogjuk humoros arcát, jóságos tekintetét. Volt egy szomorú temetése. Évekkel ezelőtt egyetlen leányát temette el. — Aztán újra volt egy temetése: annak a leánynak anya kellett: hát elvitte oda az anyját is. Hanem lassanként beletörődött sorsába. Az emberek mindenbe beletörődnek. A hulló könnyek észrevétlenül mosták le a halványuló emlékeket és újra visszatért az a mindennapi arc, amelyen megint csak ragyogott a sugárzó jókedv. Virág is nyílott, illatos, de törékeny, milyen a virágházi növények beteges ágain szokott nyílni. Levelet is hajtott, sápadt halovany leveleket, melyeken a bánat férge rágott. Lelke pedig csöndes óráiban fölkereste a mellett és tűnődött a jövendő csalfaságai fölött. Oh csak én képzeltem igy, mert mások sohasem látták homlokán a borút, szemében a gyászt. Amig végre ajkára fagyott a mosoly és elszállott szivéből a szeretet utolsó vigasztaló szava. Az az élet, amely 54 évtől 26 évet a közjónak áldozott: ma átment a halálba... Az elmúlt hét egyik reggelén, mielőtt újra kiment volna a vonalra a hiányokat pótolni, azt mondta a háztartását gondosan vezető nővéreinek: „Készítsétek elő a fekete ruhámat, most
