Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-05-07 / 19. szám
Szinmagyar vidéken is, ahol nincs szó nemzetiségek beolvasztásáról, a városfejlesztés elsőrendű állami érdek, de legfőképpen szükséges a nyelvhatárok városainak fejlesztése, amilyen Losoncz is. Ilyen városokban a nemzetiségi elemekből is történik beáramlás, viszont magyar elemekből is, és utóbbiak biztosítják a város kultúrájának és nyelvének magyarságát. Nézzük csak Losonczon a családneveket: legnagyobb részük idegen s viselőik jó magyar emberek. Mily nagyarányú lenne itt a magyarosodás egy középnagságu gyárvárosban! A kormány úgyis iparfejlesztést akarna, ha akarna, itt megvannak már az alapok, közel a szénvidék, közelben nincs város messze vidékig, — de meg főleg: Losoncz Északi-Nógrádmegyének kulcsa, magyarságának utolsó bástyája észak és nyugat felé. Micsoda nagyobb szabású állami támogatást kapott Losoncz az államtól, hogy erősödjék és magyarosodjék ? Osztrák katonaságot. Aztán újra osztrák katonaságot. B. Kulturális központok.*) Irta: Dr. Eöttevényi Nagy Olivér. Vidéki kultúránk két véglet között mozog. Vagy teljesen elengedi magát nyeletni a fővárosnak sokszor nagyon is ízléstelen, vagy legalább megokolatlanul monopolisztikus irodalmi törekvései által, vagy pedig a vidékiesség olyan jellegző sajátságait veszi magára, ami a beavatottak részéről csak gúnyos kacagást vált ki. Mindkettő nagy hiba. Egy, a vidéken élő müveit emberben, még inkább tehát a vidéken működő irodalmi vagy tudományos társaságban kell annyi önérzetnek annyi, a saját erőibe vetett önbizalmának lennie, hogy a fővárosnak túlzottan tapasztalható irodalmi centralizmusát maga felett úrrá lenni ne engedje. Mert ugyan milyen is az a fővárosi irodalom igen nagy részében? Magyartalan, a néplélektől távol álló, az igazi nemzeti érzést alig ismerő. Nem óhajtok ezzel kritikát mondani a fővárosban működő azon Íróinkról, kik a magyaros géniuszhoz hivek maradtak. Ők ezentúl is *] Ezen érdekes elmefuttatást szerzőnek, — ki a kassai Kazinczy-kör főtitkára — évi jelentéséből vettük át. Sze rk. követendő mintaképeink lesznek. De bízvást állíthatjuk, hogy annyi erőltetett, hamis, a magyaros ízléstől távol álló irodalmi irányzat, mint amenynyit ma a főváros produkál, még sohasem volt. Amikor tehát ezektől idegenkedünk, csak magyaros Ízlésünket, magyaros gondolkozásunkat, magyaros felfogásunkat követjük, mely elég önálló arra, hogy hamis divatokat magára ■ erőltetni ne engedjen. De véglet a másik, fentebb hivalkozott szélsőség is. És ettől egy vidéki irodalmi egyesületnék talán még inkább kell óvakodnia. Legyünk vidékiek, de ne legyünk »jó vidékiek.« Így illetik ugyanis a vidék kultúráját még mindig megokolatlanul lenéző fővárosi újságok azokat, akik a vidék minden naiv szentimentimentálizmusát, minden abszurd hiszékenységét, minden tarhatatlan avult felfogását magukon viselik. E tekintetben a helyes utat megtalálni kétségkívül nehéz; kritikus gondolkozást, jó Ízlést és bölcs önmérsékletet egyaránt követel. Ha nagyon is szigorú mértéket állítunk fel, akkor félő, hogy elriasztjuk a tehetség bontakozó fakadását, a szerény körülmények közt érvényesülni nehezen tudó finom lelkületet; ha pedig bírálatunkban nagyon enyhékké válunk, akkor veszélyeztetjük irodalmi munkásságunk komolyságát és jó hatásait. Az arany középutat kell itt választanunk; azt a módszert, mely óva ügyel arra, hogy alacsony színvonalú kísérletezések melegágyává ne tegyen egy kört, de viszont másrészről buzditólag, serkentőleg hasson ott, ahol erre szükség van. Nálunk általános, közkcleti szólammá lett, hogy vidéki kulturális gócpontokat kell teremteni, de ennek a megvalósítása érdekében édes kevés történik. Pedig céltudatos munkálkodás nélkül e téren sem lehet semmit sem elérni. A ki a tudományos, vagy a szépirodalom, nemkülömben, a ki a művészet munkása, ha a viszonyai a vidékhez kötik, sajnosán tapasztalhatja lépten-nyomon, hogy ezt az országos kritika igen nagy részében eredendő bűnnek tekinti. Csak ott van tehetség, ott van művészet, irodalom, tudomány, a fővárosban. Ha valakit ismeretségei egy-egy előkelőbb budapesti lap kötelékébe juttatnak, hihetetlenül tud az nagyra nőni, mert hiába, a közönségjnagyrészt nincs elég erős kritikai érzékkel megáldva s ha folyton azt hallja, hogy ez vagy amaz milyen kiváló iró, tudós, vagy művész: elhiszi anélkül, hogy saját maga megbírálná azt. Nos, a vidék literaturája akkor fog helyes útra terelődni, ha a kicsinyeskedések az elavult felfogások nyűgétől megszabadul ugyan, de nem válik a főváros irodalmi törekvéseinek, irányzatainak szolgai utánzójává. Becsüljük meg azt, amink van, de ne becsüljünk semmit sem csak azért, mert a mienk. Ha ezt a felfogást követjük és ha ezt a nézetet vallaná a vidék minden kulturális egyesülete, akkor néhány év alatt fellendülne vidéki irodalmunk és a centralisztikus törekvések sáncai mögé húzódok kénytelenek volnának belátni azt, hogy friss, egészséges vér a magyar tudományosság és irodalom testébe leginkább csak a vidékről jut. És akkor igazán valóra váltanók a vidéki kulturális gócpontok jelentőségét. A nyolcadik járás felállítása. Nógrádmegye közéletéban nagyon lényeges mozzanatot képez a tervbe vett nyolczadik közigazgatási járás felállítása, mely kérdéssel az illetékes' körök nagyon élénken foglalkoznak. Vármegyénk alispánja már az elmúlt tisztújító közgyűlésen kifejezést adott azon szükségszerű körülménynek, hogy a közigazgatás mai követelményei mennyire indokolté teszik a járási terülelek szűkítését, mert a mai formában vármegyénkben rövid idő alatt élénk fejlődésnek indult közgazdasági, kivált ipari viszonyaink mellett a járási hatóságok mai beosztással feladatukat intensive teljesíteni nem képesek s ezen abnormis helyzet elhárítására egyedüli módnak egy uj járás felállítása kínálkozik. A kitűzött terv ma már közelebb áll a megvalósításhoz. A közigazgatási bizottság e hó 2-án tartott ülésében az uj járási székhely elhelyezésésének a kérdése már élénk eszmecserét provokált. Két község neve került forgalomba a járási székhely megjelölésénél, az egyik Fülek, a másik Kékkő. Közigazgatási szempontból mind a két hely már földrajzi fekvésénél fogva is igényelhetné, hogy járási székhelyet nyerjen, azonban egy fontos momentum, a mai időkben éppen vármegyénkben lábrakapott nemzetiségi mozgalom a mérlegen Kékkő serpenyőiét billenti le. Igaz, hogy a 43 községből álló füleki járás a mai nagyságában meg nem állhat, hiszen maga Salgótarján nagyközség nyújt annyi foglalkozást a salgótarjáni szolgabirói hivatalnak, mint talán a többi járásbeli község együttvéve, — azonban a balassagyarmati járás is oly nagy és kiterjedt területű, hogy a magába foglaló 40 község a nagy távolságok és földrajzi viszonyoknál fogva nem igazgatható, mert a székhelytől 40—45 km. távolságban fekvő községek kivált zord téli időban, de meg vasút hiányában hegyen-völgyön vezető utain csak nagy fáradtsággal és időveszteséggel közelíthetők meg, már pedig a köteles és szakszerű ellenőrzés ily módon intensive nem gyakorolható, de meg a jogszolgáltatást kereső közönség ily viszonyok mellett nagy megrövidítést szenved. Az uj járási székhelynek Kékkőn való elhelyezését elkerülhetetlenné teszi még az, hogy temetésre akarok menni!... — Az nap temettük Szabó Palit. Oda nem mehetett; de elment két két nappal később a — saját temetésére. ... Mi pedig megkönnyezzük és eltemetjük. De kalapot emelünk emléked fölött, mint ahogy kalapot emel a müveit francia minden koporsó előtt, melyben valaki utolsó útjára döcög. Oh az élő embereket nem nagyon respektáljuk mi sem, a müveit franciák sem, de rettenetesen tisztelni tudjuk azokat, akik már megismerték az élet legnagyobb titkát, a — halált... Mert még a halálról nem sokat tudunk; — csak mi, akik szomorúan itt bolyongunk, sejtjük, hogy nem lehet rosszabb az életnél... ... Az álmos tengerek felől kábító szelek kelnek útra; az ibolya-mezőkön fakad a bimbó, s az illatos párázat mosolyogva bontogatja a rügyező tavasz gyönyöreit... ...Talán a másvilágon másként van?... ... Károly barátunk! — A viszontlátásra. Nusi. Apró képek. Irta: Vértessy Gyula. I. este. Isten tudja mióta ülnek már egymás mellett. A leány lehajtott fővel varrogat, a férfi pedig nézi az egymásba folyó öltéseket. Mintha nem is ülne itt egyébért, csak azért hogy nézhesse. A másik szobában az öreg néni olvas valami régi összeszakadozott könyvből — alighanem a kölcsönkönyvtárból vették ki s ott rekedi náluk. Az óra mutatója egyhangú percegéssel jár odább-odább, — a széles ernyővel letakart lámpa pedig félhomályt borit az egész szegényes szobára. A székek foltozott szövetére, a kóczos végű szőnyegre, az oroszlánfejes almáriumokra s a kopottmáju nagy ebédlő-asztalra, melyen szanaszét hevernek kiszabott ruhadarabok, gombok, cérnaszálak. — Emmi, szólal meg a férfi. A leány fel se néz a munkájáról, mintha nem is hallaná. Emmi kérem Mit akar? Hallgasson ide, hogy mondom el az egész dolgot, úgy ahogy történt. — Nem akarok hallani semmit az egészről. Maga csinálhatja azt, ami tetszik, — semmi közöm hozzá. — Van köze, hiába akarja tagadni. Van köze hozzá mert Mert? Mert szeret. Szeretem? Honnan tudja? Oh hiszen maga mondta. De hányszor, hányszor. Emlékezzék csak vissza azokra a lázas szavakra, amelyekkel fogadott, mikor betegségem után először láttam, — emlékezzék csak vissza, hogy adta a váratlan öröm ajkára azt a szót, a mit úgy titkolt eddig — emlékezzék vissza arra a lángoló, forró csókra. Játék volt. Nem igaz. Csak jobban tudom mint maga. Láttam, hogy szerelmes belém, hát meggondolatlanul én is úgy mutattam, mint ha az volnék. Játék volt, meggondolatlan, bolond játék, ne haragudjék érte. Köszönöm, hogy legalább őszinte volt. Áldja meg az Isten. A küszöbről még egyszer visszanéz, hátha a leány szól még valamit. De ez nem szólt, lehajtotta fejét a varrásra s öltögetett szorgalmasan — s csak mikor a fiatal férfi kiment, akkor vetette fel lángoló arcát — s reszkető, imbolygó léptekkel átment a másik szobába s letérdelve, fürtös fejét az öreg néni ölébe hajtva, ug> zokogta: — Ugy-e jobb igy? A koldusoknak nem való a szerelem. S mintha a szegényes szoba minden bútorzata s a szomorú este néma hangulata igazat adott volna ennek a boldogtalan .gyermeknek, akinek szivére rászállt az este — anélkül, hogy valaha mosolygó, derült reggelt ért volna. II. A jegyesek. Az utolsó este. Még egy rövid éj s azután odaállanak a pap elé elmondani az esküt, mely egy egész életre fogja őket összekötni. A szép leány ott ült a zongora mellett, Chopintől játszott valami barcarollett. Az első hangok a csöndes néma vágybeli boldogságról zengtek, majd mind szilajabb-szilajabb lett a zene hangja, az ütemek káprázatos hangvegyüléke elragadja a játszót, s lázas kipirult arccal futtatja fehér ujjait a fehér billentyűkön — s mikor elvégezte, félig mámorosán, fénylő szemekkel, dobogó szívvel és csókra vágyó ajakkal fordul a mellette ülő férft felé, aki egykedvű, buta mosolygással kérdezi: — Elfáradt kedves? Azután magához öleli szép jegyesét s mig az először szerető szive egész tüzét odacsókolja az ajkaira, ez is megcsókolja őt, úgy, amint már előtte nagyon sokakat megcsókolt — s aztán némán, csendesen ül tovább. A leány úgy szeretné kitalálni a férfi gondolatait. Vájjon mit gondolhat ez az első igazi csók után. S mig hallgatag nézi a férfi arcát, vonásaiból, ábrándos szemeiből, igazi, tiszta boldogságot olvas ki s felizgatott képzelete rózsás színeivel színezi a jövőt. És a férfi? Azon tépelődik, hogy a hozományból tulajdonképpen mennyi marad, ha az adósságait mind kifizeti.
