Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-04-30 / 18. szám
Iandó volt elfogadni az alkotmányos jogaiban megsértett magyar nemzet. De hiszen a saját fiaival csak jogában áll az anyának barátságos viszonyban élni; közös érdekeiket. — bármely oldalról fenyegető veszedelem ellen, közös erővel megvédelmezni ? Az a baráti viszony, ami akkor teremtetett Magyarország és a Szent István koronájának Horvát- és Slavon tartományai között nemcsak hogy nem vétek, de egyenesen kötelesség, amit a közös érdek és az együvé tartozandóság érzése természet szerint hoz magával. Azért, mert az összbirodalmi hagyományos politika útjait keresztezi az, ha Magyarország a saját külön nemzetiségeivel baráti viszonyt akar fentartani, úgy ahogy ezt ezer esztendő óta gyakorolja: még nem lehet azzal megvádolni, hogy a nagy szerb politikával kacérkodik; mert Magyarország nemzetiségei akármilyen nyelven beszéljenek is — egyformán magyar állampolgárok, akik a magyar államegység kötelékébe és a magyar szent korona jogara alá tartoznak. De még ha megtörtént volna is az a képtelenség, hogy Magyarország külföldi államokkal keresett volna vonatkozást akkor, amidőn arra kényszerítve érezte magát: vájjon ennek ki lett volna az oka, nem az-e, aki létrehozta azt a kényszerhelyzetet? Vájjon nincs-e meg a joga egy nemzetnek, amely a világ legrégibb alkotmányos állama, hogy akkor, amidőn durva erőszakkal végiggázolnak ezer éves alkotmányán, amidőn a szentesített törvényeket a hadjárat csörtető nyers hatalom a fejetetejére állítja, amikor ez maga jár elől a törvények semmibe nem vevésében, hogy akkor az a nemzet, arra az útra lépjen, amelyet az életfentartási ösztön jelöl ki számára. Ott, ahol a hatalom maga semmisiti meg a törvények hatályát, maga ülteti helyébe az anarchiát: ott a nemzet is kiszabadul a törvényszabta korlátok közül és visszanyeri teljes cselekvési szabadságát és korlátlan önrendelkezési jogát. Ez a jogviszonosság áll fenn ezer év óta Magyarország és az uralkodója között úgy ahogy fennáll más alkotmányos országok és azok uralkodói között is. Csakhogy Magyarországnak négyszáz éves átka, hogy épen olyan állammal került közösségbe, amely államból hiányzik minden alkotmányos érzés. Ausztria sohasem volt alkotmányos állam s igy sem a maga, sem más államok alkotmányos jogait megbecsülni, tiszteletben tartani nem képes. Ok nemzeti akaratot nem ismernek, náluk csak a császári akarat szent. Igaz, hogy ez a császári hatalom mindig előnyére törekszik a kedves Ausztriának, ha nyögne is bele a többi tartománya. Hiszen Ausztria még csak egységes államnak sem nevezhető, mivel állandóan elsimítás alatt állanak külön cseh, morva, lengyel, ruthén, német és olasz aspirációk, a melyek az egységesség fogalmát magábanvéve is kizárják. Maga a politikai hatalom, úgyszólván maga az állam — Bécs és a benne lakó császár az ő rengeteg katonájával és arzenájával. Nem hiában legbüszkébb dala az osztráknak: Es gibt nur a Kaiserstadt, es gibt nur a Wien! Ez a bécsi hatalom, az ő szövevényes intrikáival az. amely minden lépten-nyomon szembehelyezkedik mindazzal, ami alkalmas az egységes magyar államot megszilárdítani és annak ellenállási képességét fokozni. Irigység, féltékenység és rosszakarat jellemzi ezt a bécsi politikát mostani akciójában is, melynek legelső feladata, hogy a közös hadsereget ellene hangolják a magyar nemzetnek, a magyar királyt pedig — úgy, ahogy annyiszor sikerült már nekik, — elidegenitsék még jobban a magyar nemzettől. Alattomos, nemtelen utakon még a politikában sem lehet tartósan célt elérni és a legravaszabb fondorlatnak is előbb-utóbb leleplezés szokott vége lenni. A magyar nemzet már régen tudja: most a magyar királyon van a sor, hogy végre ő is rájöjjön arra, hogy tulajdonképpen ki az oka annak, hogy a király és a nemzet között állandó a bizalmatlanság és hogy ez a két főtényező mindeddig nem tudta egymást megérteni?! A kisváros. Utóbbi időkben a legfölsőbb kormányzó köröktől kezdve magukig a szervezkedni kezdő városokig számos tényező fordítja figyelmét a városokra. Kezdik észrevenni a városok jelenkori kultúrtörténeti fontosságát, mely évről-évre emelkedik. Nálunk magyaroknál, nemzeti szempontból még fontosabbnak bizonyul a városi élet fellendülése. A jövő élete a városi élet. A gyári ipari termelés, a kereskedelem, főleg az egyoldalún fölhalmozódó tőke sokirányú fényűzése és a vasutrendszer kifejlődése óta, a tömeges oktatás s a kulturélet kellemes vonzóságait minden országban kifejlesztették a városi életet. A falvak viszonylag satnyulnak is, a városok még a Iegkivándorlóbb országokban is gyarapodnak. Ez irányban első követelmény volt, amint már Kármán és Széchenyi fölismerte, egy igazi nagyváros kifejlesztése, mely minden társadalmi osztálynak, még a Bécsbe szokott mágnásvilágnak is minden legfinnyásabb igényét is kielégítse, őket itthon lekösse s egy nagy átméretű nemzeti kultúra minden elképzelhető szervét kifejtse. Budapest mai fejlettségével e cél teljesen be van már váltva. Budapest világvárosi nagyságú, benne immár a legfelsőbb s legfinomabban megsejtett kulturéleti igényektűi kezdve a legszükségképenibb kulturnyavalyákig mindent fejlődésnek indulni látunk. Budapestnek ekkorára fejlesztése az ország — összes többi részeinek tömérdek vérelvonásába került, most már magátul is biztosan fejlődhetik tovább, továbbhizlalni tékozlás volna. Egy vagy kétmilliós lakosságú város között lényegi különbség nincs, a roppant fej mellett a többi szervek satnyitása izfejüséget fog mutatni. Budapest után roppant távolságban következnek közepes nagyságú városaink, a legnagyobbak is 8—10-szer kisebbek nálánál; e képtelen szervietlenséget a világnak egyetlen állama sem mutatja. Még egészségtelenebb a képlet, ha egyáltalán összes többi városainkat tekintjük. Összes országos népességünknek épen csak akkora százaléka 'ároslakó, mint Oroszországnak, ami pedig jórészt a kulturnépesség hányadának is mértéke. 10—12 közepes nagyságú vidéki városunk, főleg újabban, föl is használja az államnak minél nagyobb kicsikarható segítséget, a törvényhatóságok s más vidéki körök központosítható erőit s nó’ meglehetősen a maguk tulajdon erőit is> hogy igazibb vidéki kulturközpontokká fejlődhessenek anyagiakban és szellemiekben. De bizony a kisvárosok sorsa igen mostoha. A legutóbbi drága gyűléseknek is előre láthatólag kevés az eredménye, mig Budapest — Komisz ember az a pék, mondotta a butaképü zsandár. A másik vállat vont. — Hát igen, kém, spicli ... Olyannak is kell lenni. Nekünk mindenesetre megkönnyítette a munkánkat. Pontosan leírta, hogy milyen báránybőr bekecs és milyen kucsma van rajta. Az idő sokkal hűvösebb, semhogy útközben levethetné .. . Azt hiszem, holnap délre már vason kisérjük vissza. Az értelmes arcú zsandár jóslása nem vált be. Ez az ember nem szívesen teljesítette azt a szolgálatot, mit hivatása elébe szabott. Nem törődött volna vele, sőt talán örült volna titkon ha az üldözött honvédtiszt megmenekül, a nélkül, hogy őt a zsandárt, szolgálati mulasztás terhelte volna. De a szolgálatot szigorúan értelmezte. Már éjjel volt mikor a csorvási csárdást felzörgette. . . . Valószínűnek tetszett, hogy az üldözött ember itt tartja az első pihenőt. A csárdás sietve nyitott ajtót a hatalom rettegett fegyveres embereinek. Arra kérdésre, hogy nem volt-e ott estetájt egy báránybőr bekecses- és kucsmás úri forma ember, sietett a következőt válaszolni: — Dehogy nem, nincs egy órája sem, hogy itt járt. Piritost evett és három félmeszely bort ivott. Egy kis szalonnát is vitt magával az útra. — Hát arról nem beszélt, fakgatta a zsandár, honnan jön és merre igyekszik ? ’— De igen, válaszolta a csárdás. Elmondta, hogy a bicsei tanyáról jött, amelyik az llkey uraságé, hogy ott ispán volt, de most valami baj miatt el kellett gyünnie. Az éjszaka Csabán fog meghálni, ott sok az ösmerőse. Emlegeti valami Rolkót. . . Rolkót? Igen. Hajnalban a két zsandár Csabán volt, hol az ott állomásozó zsandárok segélyével megtalálták Rolkó házát. Az öreg ur már ébren volt és készséggel adott választ a zsandároknak. — Kerecsényi urat keresik? Itt volt. .. Félórája sincs, hogy elment. . . kocsit kerített és áthajtatott Gyulára. ... Azt mondta, hogy sürgősen kell beszélni Mitvay Sámuel szürszabóval, kinek a fiával együtt szolgált. Negyedóra múlva a két zsandár fórspontos kocsin ült és egy jó óra múlva már ott álltak a Mitvay szürszabó udvarán. Az atyamester csodálkozva válaszolt a zsandárok kérdésére. — Hát nem tetszettek vele találkozni a vármegyeház utcában. . .. Nincs negyedórája sem, hogy innen elment. ... Valami sürgős dolga van Kétegyiiázán, az oláh papnál ... az öreg Argyellánnál. A zsandárok délben ott voltak Argyellán tisztelendő urnái, egy patriarkális szakálu öreg papnál, ki nyíltan, egyenesen válaszolt. — Hogy láttam-e? Persze hogy láttam. Itt szilvóriumoztunk jó félóráig. Meg is dicsérte a szilvóriumomat. Csak azt aprehendáltam, hogy nem akart ebédre itt maradni. — Hova ment? — Sarkadra, a Bajcsy urasághoz. . . . Bajcsy, egy vidéki kis földbirtokos, ki nagyot hallott, hosszasan mondta el, hogy az üldözött ispán mikor érkezett és mikor indult el. Úgy tudja, hogy Szalontára ment. . . . Szalontán is megtalálták a nyomát a bekecses kucsmás embernek. Nagyváradon is, egy nappal később Belényesen is. ... Mindenütt előttük járt, de elfogni nem tuuták. Ez az embervadászat a jóindulatú zsandárt is izgalommal, dühvei, töltötte el. Az embertelen foglakozás megfosztotta nemesebb tulajdonaitól. Szitkozódott, káromkodott.. . . — Ha utolérem, agyonlövöm, mint a kutyát, De nem érte utol... Az erdélyi határon elenyészett minden nyom. .. A két zsandár agyonhajszolva elkeseredve tért vissza a kétheti eredménytelen embervadászatból. Az üldözött szabó egy nappal hamarabb ért vissza. Lelkesség sugárzott az arcáról. Erezte, hogy hőstettet vitt véghez. Késő este volt, mikor beállított Ilkeyék házába. Átadta a kisasszonynak a kocsmát és bekecset. Hálásan szorongatták a kezét. Az öreg llkey megölelte. — Derék fiú vagy öcsém. A fiatal szabó nagyot sóhajtott. — Kénytelen voltam az lenni, mondotla szemét lesütve, mert az áruló a feleségem nagybátyja volt, ha elfogták volna, akkor agyonütöttem volna a spiclit....
