Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-04-04 / 14. szám

vélemény elé való terjesztésével elvonassék a figyelem a gazdasági kérdésekről. S minthogy ezen csalétekre a kormány nem reagál, s vállalt programmja megvalósítása érdekében halad következetesen kitűzött útján, nosza rajta — neki támadnak a darabontok talpnyalói, s maró szarkazmussal ordítják országszerte, »ime a grand kabinet, a nemzeti kormány, amely nem használja ki az alkalmat, hogy az évszázados cérelmeket képező katonai kérdések rendezését kieszközölje«. S ugyanígy dobnak üszköt az általános választói jog megvalósításának feszegetésével a közvéleménybe, gúnyosan kérdezgetvén, hogy mikor lészen az megvalósítva ?

Mindez pedig csak alacsony cselvetés, mely ártalmára van kétségtelenül a nemzeti ügynek és a kormány nemes törekvéseinek, de hasznára Bécsnek.

Hisszük, hogy a megtévesztett magyar közvélemény tudatára fog ébredni ellenségei taktikájának, és nem fog felülni Bécs és zsoldosai gyanús, és kétszínű játékának. Most a kiegyezés dolgáról van szó, ezekről akarunk és fogunk beszélni. E tárgynál kell maradnunk, attól nem szabad magunkat eltéríteni engednünk. A katonai kérdések pihennek, ezek nincsenek a kormány programmjába felvéve, ezeket ne bolygassuk. A szavazati jog dolga pedig akkor kerüljön tárgyalás alá, ha a mostan szőnyegen levő gazdasági kérdések végleges elintézést nyernek. Arról, hogy a katonai vívmányokat felcseréljük gazdasági függetlenségünkért, vagy hogy azt félretegyük addig, mig a szavazati jog rendezve lesz, szó sem lehet, de arról sem lehet szó, hogy bármelyik jogunkat is feladjuk. Törvényes jogunkért küzdünk, midőn gazdasági követelményeinkért síkra szállunk, és ugyancsak törvényes jogunk teljesedéséért harcolunk majd, midőn a katonai követelések megvalósítását kívánjuk, valamint azt, hogy a szavazati jog rendeztessék és pedig oly módon, hogy a magyarság abszolút szupremáciája biztosítva legyen.

És mert a mostani kormány tagjait méltán — tisztakezű és bölcs férfiaknak

Amint megpillantám a fát, hirtelen egy szerencsés gondolatom támadt. Félbe hagytam az alkudozást s egyébre fordítottam a szót.

— Hát jól van. Majd másként segítek a dolgon. Hanem tudja mit, atyafi? Nem szállítana nekem egy szekér fát ? Úgy látom : jó száraz.

Kémlő tekintettel vizsgálta kereken az eget s kissé gondolkozott. Azután rövidesen felelt:

— Azt már megtehetem.

— S hogy’ egy szekér?

— Az is négy forint. Kevesebbért nem érdemes megtenni az utat.

De nekem most lenne szükségem a fára.

— Az a legkisebb baj! Mindjárt megrakodom, s estére ott leszek.

Ez ellen nem lehetett semmi kifogásom. Kezet csaptunk s megmagyarázva a lakásomat, felpénzt adtam neki.

Aztán elballagtam a falu végén levő fogadóba s ott ültem csendesen.

Alig múlt egy óra, mikor észrevettem, hogy az én emberem a megrakott szekérrel döcög már lefelé az úton. Úgy intéztem, hogy mire a fogadó elé ért: akkor léptem ki magam is a kapun.

Sallós Mózes uram mihelyt meglátott ott a kapu előtt, megállította tüstént a lovait. Most egészen más ember volt, mintha merőben kicserélték volna. Mint valami régi jó ismerőshöz, nyájasan szólt le hozzám a szekérről:

— Tyüh, hát az ur még itt van?

Falatoztam a fogadóban.

— Na jöjjön, üljön fel ide mellém a szekérre. Ha már úgy is megyek, magát is elviszem.

— Mennyiért?

— Ne bántsuk azt! Nekem is jobb: legalább az úton eldiskurálgatunk.

Felültem, s ő jókedvűen sújvott a sárgákra:

— Gyi, na!

tartjuk, lelkünk egész meggyőződésével vall juk, hogy ők minden eddigi sérelmet, mely bennünket úgy közjogi, mint gazdasági téren ért Bécs és zsoldos népségei jóvoltából, meg akarnak, meg tudnak és meg fognak gyógyítani.

Ez volt a nemzet zömének nemes felfogása akkor, midőn minden megfélemlítés dacára az ő kezükbe tette le sorsát, elbuktatva haladásunk gátlóit, a darabontokat, és hisszük, hogy rövidesen a jóhiszemű megtévesztettek is a mi táborunkban lesznek, a mi táborunkban, kik föltétlenül bízunk megdicsőült Kormányzónk minden tekintetben méltó fiában, Kossuth Ferencben.

A kövezetvám.

Az idei húsvéti ünnepek maradandó emléke: a városi kövezetvám, amely a városi közgyűlés határozata értelmében április elsején lépett* életbe.

Anélkül, hogy dicshimnuszokat zengenénk, el kell ismerni azt, hogy a kövezetvám óriási jótétemény Losonczra, mert általa, vele a város abba a helyzetbe jut, hogy a vámvonalon belül minden utat és utcát köveztessen és csatornáztasson. A közegészségügynek ezzel nemcsak köteles, de áldásos szolgálatot is teszünk.

Igaz ugyan az is, hogy az élet a kövezetvám folytán valamivel megdrágul, de ez az egyes cikkeken oly csekélység, hogy a fogyasztó — ha az eladó nem él vissza az uj helyzettel, — alig fogja megérezni a többlet-kiadást. Ezenkívül ez a legigazságosabb adó. Aki fogyaszt: fizet. Aki nem fogyaszt: adómentes.

Végezetül pedig ki ne viselné szívesen ezt az uj adót, amikor ennek révén városunkat fejleszthetjük nemcsak direkte a közlekedés könnyebbítése folytán, de indirekte is, amennyiben a csatornázás és kövezés helyes kezdése és eszközlése utján emelni fogjuk az építkezési és vállalkozási kedvet is.

Városunk vezetősége, — amely a múltban annyit elhibázott, — a kövezetvám ügyében, úgy látszik, óvatosabb. A kövezetvám engedélyezése után azonnal egy bizottságot küldött ki más vidéki városokba az ott lévő kövezetvám tanulmányozása céljából. Ez helyes eljárás volt 1 De helytelen az, hogy e bizottság tapasztalatairól a város közönsége eddig még mit sem hallott. Holott nem ártott volna a nagy nyilvánosságot is megismertetni a szerzett tapasztalatokkal. Az ily módon fölébresztett közérdeklődés az uj intézményt rokonszenvesebben fogadná és bizonyára rámutatott volna oly dolgokra is, amit a 4— 6 szemmel néző bizottság esetleg észre nem vett.

Ami magát a kövezetvám ügyét illeti, köztudomású, hogy azt a város egyelőre önkezelésbe vette. Egy évi tapasztalat meg fogja mondani, hogy évente mennyit jövedelmez tényleg az az új adó (amelyet mi 60 80 ezer koronára becsülünk átlagban). Ezenkívül ez a próba-esztendő elegendő idő arra is, hogy a'város minden utcájáról csatornázási és kövezési tervet készítsen a városi vezetőség, úgy, hogy 1008-ban már javában lehessen építeni a csatornákat és lerakni a burkolatot.

A mi nézetünk erre vonatkozólag a következő : A város adja nyilvános árlejtés útján a kövezetvámot bérletbe évi fix összeg lefizetése mellett. Ezen összeg segélyével maximum öt éven belül készíttesse el a csatornázást és a kövezést a város minden utcájában, még ott is, ahol teljesen kiépített utca a mai napig nincsen, hogy a város fejlődését a be nem épített városrészekben biztosítsa, nevezetesen pedig a vasúti állomás felé eső beépítetlen területen és a Tugári vásártéren úgy, hogy 1912-ig Losonczon ne legyen utca csatornázatlan és kövezetlen.

A részletekre vonatkozólag pedig az a nézetünk, hogy a csatornázás az első, második a kövezés. Ebben a tekintetben pedig a megoldás, bármilyen nehéz is, talán úgy volna eszközölhető, ha 1. az utcai csatornába minden ház függő csatornája kötelezőleg bevezettetnék; 2. ha a Tugár-patak vize szintén csatorna-öblítésre használtatnék fel. Mert ha igaz az is, hogy a meleg nyári hónapokban kevés a víz, a csatornák őszi és tavaszi nagy kimosása biztosíttatnék; 3. ásasson a város még 3 4 artézi kutat nagy kaliberű csővel és pedig a Búzatéren, Teleky-sétányon, a Máv. közelében és a tugári városrészben valahol. Szánjon erre a célra a város százezer koronát és

* Értesülésünk szerint annak életbeléptetése e hó 15-ére halasztatott. S z e r k.

az első kutat ásássá addig, míg elegendő vizet nem talál, mert vizet kell lelnie valahol. Az így kockáztatott összeg segélyével talán a vízvezeték kérdését is végleg meg lehetne oldani. Persze a kockázatba bele kell menni, máskép városunk sohasem kap se jó ivóvizet, se vízvezetéket.

Az így nyert csatornákkal városunk indirekte rengeteg sokat nyerne. Példa rá a csatornázott Jókai-utca, ahol a vadvíz áztatta házak most szárazak, a vízzel telt használatlan pincék most használhatók. Városunk a célszerűen és gyorsan keresztülvitt csatornahálózattal egyszerre megszabadulna a vadvizes talaj átkától. Ezzel annak a sok járványos gyermekbetegségnek és szomorúan pusztító tüdővésznek is útját lehetne nálunk állani. Éppen ennélfogva első teendő az összes utcák csatornázása és pedig a város külső részeiben kell ezt kezdeni és úgy haladni befelé, mert csak így járhatunk el takarékosan egyrészt, másrészt csak így kaphatjuk meg az elvezetendő víztömeg helyes levezetését. A lerakott csatornákat kövesse az aszfaltjárda és a kocsiút burkolata.

Ezen terv mellett még az is szól, hogy a város belső utcáinak jelenleg megvan — úgy ahogy — a járdájuk és habár földfeletti, de elég kipróbált vízlevezető árkuk. Ott tehát nem oly égetően szükséges sem a csatorna, sem a kövezés. A belváros még 2 — 3 -évig elvárhat. De a város külső része, az uj városrész a vasút felé, sokáig már nem várhat; ott kell megkezdeni mindenekelőtt a munkálatokat, hogy ezáltal az építkezési kedvet fokozzuk és városunkat a Máv. állomásig kiépíttessük. Ugyancsak a tugári városrész legelhanyagoltabb részével, a tugári vásártérrel, is kell sürgősen valamit cselekedni. Mert mégis csak abszurdum, hogy a kaszárnyák körül minden lehetőt megtesznek, míg a túíforgalmas máv. állomás felé és a betegekkel túltömött városi közkórház körül éppenséggel semmit. Bezzeg lenne hadd el hadd, ha valamelyik kaszárnya közelében volna olyan dögletes bűzű békató, mint Mihalikné háza mellett a Vasuti-utcában vagy olyan megálló, etető és delelő hely, mint a tugári vásártéren !

De nem rekriminálunk! Elvárjuk azonban a város vezetőségétől, hogy a kövezetvámból befolyó összeget okosan fogja felhasználni és igyekezni fog, hogy a főbb bajokon segítsen, illetve hogy első sorban a célszerűt, a szükségest valósítsa meg s csak másodsorban azt, ami inkább luxus, mint közszükség. Botond.

Epilógus.

A tudományos felolvasások első sorozata befejeződött. Mindenkép kielégítő eredményét nem kisebbíteni, hanem a jövőben rendezendő felolvasások még teljesebb sikerét lehetőleg előmozdítani óhajtom a következő, helyenkint kritikus ízű megjegyzésekkel. A tartott előadások érdemleges bírálatát természetesen mellőzni kell, mert a felolvasásoknál megjelenő, nagyon különféle késziiltségű s igényű közönség minden rétegének igényeit egyaránt kielégíteni s érdeklődését egyaránt lekötni, lehetetlen. Az általános ítélet szerint mindegyik megállotta helyét. Megjegyzéseim csak nehány külsőségre vonatkoznak.

Ide tartozik első S( rban a helyiség kérdése. Ha mint várható is jövőben a közönség érdeklődése nem fog megcsappanni (célszerű intézkedésekkel bizonyára még fokozható, illetőleg kiterjeszthető), ekkor feltétlenül oly helyiségről kell gondoskodni, mely a tudományra szomjazó egész közönséget befogadni bírja. Az eddig használt termek, főleg a gimnáziumé, határozottan szőkéknek bizonyultak. Ide a Vigadó nagyterme vagy a városháza díszterme kellene. Meglehet különben, hogy ezen a bajon máskép még egyszerűbben segíthetni: ugyapis a sok felesleges helytöltelék kirekesztésével. Értem ezalatt a sok fiút, akiknek legtöbbje egészen idegenül, azaz mitsem értve, áll a felolvasással szemben és — bocsássák meg őszinteségemet — a nem kis számú fiatal leányokat, akik ugyan szemüditők, de cseppet sem fülüdítők. Nézni mindenkor nagyon szívesen nézem őket, de hallgatni bájos csicsergésüket a felolvasó helyett mégsem szeretem.] Legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy odahallgassanak a felolvasóra s szüntelen fecsegésükkel a komolyan érdeklődőket igen bosszantóan zavarták. Ilyen elemnek egyáltalán nincs keresnivalója tudományos felolvasásokon s a cél érdekében távol kell tartani. A fecsegésben vagy sugdosásban azonban — ha megköveznek is, mégis ki kell mondanom — felnőttek is (hogy milyen nembeli felnőttek, azt már nem árulom el), szoktak biz résztvenni. Ezeket talán egy kis tapintatos (szükség esetén megismételhető) figyelmeztetés a rendezőség ré-