Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-03-21 / 12. szám
LOSONCZI ÚJSÁG || Előfizetési ára: || POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Híresek {j Negyedévre 2 kor. J Egy petitsor tere 10 fill. eSTM,,.: í : I A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as párt I *;*■•.■»• | Egyes szám ára 20 fii. | HIVATALOS KÖZLÖNYE. Jj jutányosabb. |J II. évfolyam. 12. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. március 21. 1907. III. 15.* Tisztelt Polgártársak! Ünneplőben látom itt seregleni városunk népét, ünneplő színekkel a ruhán és ünneplő pirossággal az arcokon. Évről-évre össze szoktunk gyűlni ekképen s elmondjuk ama nagy nap történetét. Megemlékezünk róla, mint dicsőítette meg önmagát a vérnélküli forradalomban a magyar ifjúság, mint dicsőítette meg önmagát a véres szabadságharcban a magyar honvéd s aztán mint szenynyezte be önmagát bosszűvággyal és vértanuk vérével két fölséges ököl. S végül kérni szoktuk a magyarok istenét, hogy adjon már a sokat szenvedett magyar nemzetnek boldogabb esztendőt. Évről-évre, immár negyvenkilencedszer imádkoztunk így, hát legalább aztán mondjátok meg magyar testvéreim, hát boldogabb-e ma a magyar ? Bizony, hogy ma szegényebbnek, elnyomottabbnak, elkeseredettebbnek érezzük magunkat, mint a 48. márc. 15-nek nagyot remélő népe. Hát több mint félszázszor is mind csak hiában imádkozik istenéhez a magyar ? Az istenség szive kegyetlenebb-e ma mihozzánk, vagy tán nem tudunk elég jól imádkozni ? Bizony úgy van polgártársaim, hogy 1848. III. 15-én nemcsak szavakkal, hanem érzéssel és tettekkel is imádkoztak. Nagy leszámolásnak, Ítélethozatalnak napja volt az a III. 15. ítéletet mondottak a százados múltról, leszámoltak a jelennek és tervet vetettek a jövőnek. Ügy lesz méltó hát a mi ünneplésünk is a nagy naphoz, ha az ifjaknak és gyer* Bodor Aladár főgimn. tanár beszéde, amelyet március 15-én a honvédszobornál tartott óriási nagy hatás mellett. Szerk. mekeknek hagyva a nagy nap történetének évről-évre való elregélését, mi, az életben álló polgárok, a Kossuth és Petőfi emlékéhez méltó igazságszeretettel évről-évre beszámolunk a lefolyt év tanulságairól, ítéljük meg önmagunkról, hogy hogyan sáfárkodtunk a félszázadja reánkbizott tizenkét talentummal, adjunk számot a jelennek és a magunk számára adjunk tervet, fogadalmat a jövőre. Lássuk csak, hogyan állunk a reánkbizott kinccsel ? Hogyan kamatozott kezünkön az egyenlőség, testvériség, szabadság? Egyenlőség? Hát egyenlő-e ma minden magyar ember? Nézzük legelülről. Egy nagybizalmú magyar poéta eresztette ki a hires mondást: A legelső magyar ember a király. Hát aztán mit látunk, egyenlő-e a többi magyar emberekkel a király ? Húsz millió magyar ember akarja ma a 48-ban királyi esküvel megígért magyar nemzeti bankot, nemzeti őrsereget s ő egyedül nem akarja. És húsz millió emberlélek' vágya, sóhajtása, verejtéke, vére, mindhiába, — mert a legelső magyar ember nem akarja. Testvériség? Hát van-e közöttünk igaz testvériség ma, mikor idegen ajkú polgártársaink nyilt gyűlölettel szegülnek ellene a magyar nyelv tanításának, annak a magyar nyelvnek, amely nyelven írott törvényekben minden jogát önként megosztotta velük a magyar nemzet. Hát testvérképen viselkednek-e azok a polgárok, akik, mivel nem tudnak a csakis gyűlölt tőkétől kézimunkájukért nagyobb bért kicsikarni, mint amennyi egy magyar tanítónak vagy magyar tudósnak egy napra kijut, tehát bérbeadják a becsületüket a nemzetet elnyomó zsarnokságnak, mert annak több garasa van, ha piszkos is, véres zavargásokban pusztítnak fővárosunk utcáin, lerombolják, sárbatapossák az 1848. III. 15-én szabaddá tett sajtót, meggyalázzák a magyar államiság jelvényeit, széttépik a magyar zászlót. S a szabadság ? Oh magyar szabadság ? Oh polgártársaim, nincs a világon semmiféle szabadság, amelyet annyi eskü, hitlevél, törvény biztosítana, támogatna, foltozna, mint a magyar szabadságot. És emlékezzünk rá, hogy mikor az eskükre, hitlevelekre, törvényekre hivatkoztunk: a királyi politikus tiltakozva kardjára ütött Chlopiban, — amíg egy csöpp vér van arcotokban, el ne feledkezzetek róla soha! És emlékezünk alig egy éve, hogy a magyar szabadság legszentebb területén, ahol a törvény gyökerezik, a magyar országházból az ellenség szuronyai verték ki a mi fölküldött képviselőinket — keserű valóság! És ki áll jót róla, mi biztosít minket, hogy akár a napokban is meg nem teszik újra ? Vessünk számot őszintén helyzetünkkel és állapítsuk meg a lefolyt év kérlelhetetlen tanulságát, hogy e világon senki másra nem számíthatunk, mint magunkra. De hát pusztán mi magunk ne tudnók-e megvédelmezni magunkat? Hát ki volt valaha is segítségünkre önmagunkon kívül egy évezreden át? Rákóczi idejében, 1848—49-iki szabadságharcunkban mennyivel hatalmasabb volt még ellenségünk és mennyivel gyöngébbek és mennyivel kevesebben voltunk mi — és mégis diadalmasan állottuk a harcot, hát most hátrálnánk meg ? Az osztrák birodalom fölénye mifölöttünk ma abban áll, hogy minden széthúzó, egymás közt ellenségeskedő tartománya, embere egyesülni tud az ellenünk való gazdasági harcra. Zsebünkről van szó, öntudatos szervezett hadseregként vonulnak föl elle-TÁ R C A. Az evezős fiúk. •— (Zsúrtéma.) — Azt mondja egyik közmondásunk egész kurtán, hogy: «Hallgatni arany!' Igaz. De mégis mit szólnának ahhoz, kedves hölgyeim és uraim, ha most mindannyian a hallgatás bölcs aranyait szednők? Végtére egymást sem láthatnánk a nagy halmaz miatt. Kérem azért teljes tisztelettel kedves hallgatóimat, hogy legalább egy kevés időre engedjék el az ilyen aranyakat s fogadják el annak füstjét az én mondanivalóm talmi csengésében. Ha tudnak egy-két percig ily igénytelenek lenni, akkor szíveskedjenek komolyan figyelni egy feljegyzésre, mely azt állítja, hogy: Tenger az élet, melynek sajkája a remény, evezője az akarat, kormányosa a szív vagy az ész vagy mindakettő, s kikötője a boldogság vagy a boldogtalanság. E sajka velünk születik s az élet útját csak addig bírjuk folytatni, míg az össze nem törik". Ilyen sajkákat látok magam előtt s ha kedves hallgatóim ülőhelyeiket Prosperó szigete partjára képzelik s egy kis fantáziával tűz helyett vizet varázsolnak maguk köré, egy hatalmas kép tárul fel előttük, széles, beláthatatlan tenger, az élet tengere, melynek partján sajkákat dobálnak a habok. Közelebb-távolabb nyíltabb és nehezebben megközelíthető kikötők látszanak. Nézzük meg a hozzánk legközelebb álló kikötőt. Ez jól megfigyelhető, nemcsak azért, mert legközelebbi, hanem azért is, mert ott növekedünk fel, minden legkisebb zuga oly édes emlékű, mert ez az Otthon páratlan nyugodtságú és soha el nem felejthető boldogság kikötője. E kikötőben azonban nem sokáig időzhetünk, tovább hajt belőle az élet folyása. No de mi mégis maradjunk csak nyugodtan ülőhelyeinken s vegyünk elé látcsövet s nézzük meg, kik ülnek bele a parthoz készített útrakész csónakokba ? Én már látom ! A parton három ifjú búcsúzik. Meglátszik arcukon, hogy nem olyan könnyű dolog az «Otthon» gondtalan kikötőjét elhagyni. A rájok váró jövő bizonytalansága hangolja le őket. De ők férfiak. Fel a küzdelemre! Érzelmeiket legyőzve bátran lökik el csónakjaikat a parttól. Az «Otthon kikötőjétől végkép elszakadtak. Utravalóul azonban viszik szivök s lelkűk összegyűjtött erejét. Kis csónakjaikkal csakhamar a nyilt tengerre érnek s a küzdelem megkezdődik. Vájjon hol találja meg kiki az ő boldogsága kikötőjét? A nyilt tengerre érve mindig-mindig idegenebb a környezet, nagyobb a hullám s nehezebb a leküzdendő akadály. De az evezős fiúk semmiféle veszedelemtől meg nem ijednek s előre kiszabott Útjukon haladnak tova. Az út fáradságos. Tartanak is pihenőt. Egy szilárd s békességes kikötő tűnik fel előttük a tengernek Munka» nevű öblében. Ide eveznek be, mert boldogságukat becsületes munkával óhajtják megtalálni. Ki is kötnek a kikötőben s nekiíekszenek ifjúságuk minden lelkesedésével a dolognak . . . «A munka nemesít», tudják a hajósok s mégis, nini, csónakjaikat milyen hamar tovább hajtják! Hát miért? Azért, mert a sikeres munka öröme még nem végső öröm; a jól végzett munka tudata még nem teljes boldogság! Tovább tehát az igazi boldogsághoz ! Az élet tengerén tovább haladva, egy csillogó külsejű, zajos s roppant népes kikötő felé sodorta az ár az evezős fiukat.*. A partokról köröskörül mosolygó arcok, bizalmas hangok és tárt karok integetnek feléjük. Hívják, csábítják őket boldognak tetsző életűkkel. De nézzék csak kérem: hajósaink hogy izzadnak. Csónakjuk kormányzása fárasztja őket. Pedig a kikötő vize sima, nyugodt, mosolygós, mint az udvariasság. Éppen ez a szivielen udvariasság legyőzése izzasztja ifjainkat. Nem akarnak ilyen társaságba elmerülni. Nem itt van az igazi szivbeli öröm s lelki élet boldogsága. Tovább csak tovább! A tenger mindinkább nyugtalanabb s mindig több-több szírt veszélyezteti a csónak haladását. A partokon csak nagyon keskeny öblök s elrejtett kikötők látszanak. Észrevétlenül egy tengerszorosba jutottak s oly sok akadályt kellett Ez a modern Társaság» kikötője.
