Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-02-21 / 8. szám
LOSONCZI ÚJSÁG | Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2 kor. j Egy petitsor tere 10 fill. ! EgésTévre! it I A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ' Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. II. évfolyam. 8. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. február 21. A nagy magyar ugar. Második közlemény. Az osztrák császári hatalom állami életünk hatalmas területeit nem engedi művelni. Az a rengeteg tápláló erő, amely az állami közintézményekben van, nálunk nem szolgál nemzeti kultúránk erősítésére, de éppen mint azt fojtogató lidérc reáhezedik közéletünkre, de még társadalmunkra is. Midőn jogi tanulmányaim végeztével ifjúságom teljében Olaszországban jártam világot és népeket ismerni, a művészet és természet örök szépségeinek képeivel gazdagítani lelkemet, azon ország is addig széttagoltan önkényes uralkodók alatt élve éppen akkor élvezte a nemzeti állam egyesülését, uj szabadságának ifjúságát. Turista módra az érdekes vidékeket gyalogszerrel bejárva, sokszor töltöttem az estéket kis városokban, ahol a helyi értelmiség kevés és természetesen leginkább a családi otthonban vonul el. Ilyen helyeken a katonaság adja a hangot a nyilvános helyeken, sőt beviszi azt a családokba és a társadalmi élet minden nyilvánulásába is. Élénk és erősen nemzeti szellemű volt az mindenütt; mindenütt az olasz irodalmi nyelv hangzott, mindenütt olasz lapok voltak láthatók s az érdeklődést az olasz kulturtörekvések kötötték le. Olaszország egyes részeiben a tájnyelv nagyon eltérő az irodalmitól. A velencei nem érti a nápolyit, a középolasz pedig, amelynek nyelvét Dante és Boccaccio tették irodalmivá, egyik sem. Magam is, aki az irodalmi nyelvet is csak éppen az utazás céljára tanultam, a polgári egyéneket többnyire nem értettem oly könnyen, mint a katonákat. Ezek az olasz irodalmi nyelvet terjesztve, minden kis helyen egy-egy hatalmas egységesítő kulturerőt képeztek, amely a szétágazó tájnyelvek helyett a közös művelt szólás terjesztésével is mind szorosabb kapcsolatba foglalta a szétszaggatva volt nemzetet. A lelkes nemzeti érzésben összeolvadó katonai és polgári elem oly meleg hangulatban tartotta minden kis városi vendéglő vagy társadalmi szórakozó hely levegőjét, hogy szivem szinte fölmelegedett. Sajnos, annál jobban fájt azután, ha magamra maradra visszagondoltam hazai állapotainkra. Pedig nálunk is akkor a kiegyezés utáni illúzió teljes korban a közélet szinte megifjodni látszott, csakhogy ezek az illúziók csalódásnak bizonyultak. Az állami és nemzeti függetlenségnek legéletbevágóbb intézményei kultúrkörünkből kiszakítva mérges tövisekkel borították az elhagyottan maradt nagy magyar ugart. Olyanok voltak ezek az otthoni emlékeim, mint aminőket egyszer Franciaországban láttam. Akkor voltam ott, midőn Moltke győzelmes hadserege már Pár is közelébe ért és a városban a Commune féktelensége kezdé fejét emelgetni. Szerencsésen éppen eltaláltam az időt, hogy még Angolországba utazhattam az ostromzár előtt s nem rekedtem a városban egy kis patkánysültre. Mikor aztán Franciaország megszállott területein a német hadsereg állásainak háta megett visszafelé utaztam, akkor láttam azokat a jeleneteket, amelyek otthonról oly ismerősek voltak előttem. A vendéglőkben és egyéb szórakozó helyeken német tisztek német nyelven és szellemben egy zordon germán miliőbe burkolva az élő népszellemtől önmagukat bástyázták el. Német lapok hevertek szanaszét, de ezeket csakis ők olvasták, a polgári lakosság elvonult és hallgatott, csak az érintkezett az idegen szellemmel, aki végképen ki nem kerülhette és sokkal nagyobb mértékben törték a franciát a németek, mint megfordítva, és így maradt volna ez bármily hosszú ideig, ha Franciaország nem lett volna képes a miliárdokat kifizetni és a megszállás tovább tart. A francia polgári lakosság sohasem tetszelgett volna abban, hogy nemzeti műveltségét veszélyeztesse, legalább gyöngítse egy megszálló sereg kedvéért. Semmi körülmények között sem következett volna be az, ami nálunk annyira károsítja és gyöngíti nemzeti művelődésünket, hogy egy önérzetnélküli polgári társadalom siet az idegen szellemhez simulni, hibás németséggel, bécsies tájszólásávál azt hiszi, hogy talán egy nagy TÁRCA. Egy régi németThököli-dráma (Részlet.) (Folytatás és vége.) A Losonczi Újság« eredeti tárcája. (Zrinyi Ilona, egyik komornája kíséretében. A terem ajtajában a várnagy.) Ilona. Merre vannak az urak, akik egyedül velem szeretnének beszélni? Hali! — (higgadtan) itt van! Szirmai. Lengyelországi idegenek vagyunk ugyan, de a magyar vendégbarátság nem tesz kivételt az idegennel. Thököli. Zrinyi leányának híre pedig meszszire elhat. Ilona. Isten hozott és egyúttal bocsánatot is kérek, hogy szavatokba vágtam, de a lengyelek szeretnek hízelegni és tőlem illetlenség és szerénytelenség volna, ha a dicsérő beszédet nyugodtan végig hallgatnám. Szirmai. Fejedelemasszonyom ismeri tehát már a lengyeleket? Hona. A trencséni fürdőben Thököli. Igen, Trencsénben Szirmai. Barátom, mit szakítod félbe a fejedelemasszonyt? Ilona. Ne várjatok tőlem hízelgést, egész nyugodtan meghallgathattok. Mit is akartam mondani — Thököli. A trencséni fürdőben Ilona. Igen, ott történt, ahol boldogult atyámmal a nyarat töltöttem, amelyen az áldatlan összeesküvést kifőzték; ott sok lengyellel találkoztam és ha nem csalódom, önt is láttam ott. Thököli. Csakugyan, fejedelemasszonyom. Szirmai. Látom, hogy a közbeszólás nem használ, gondold meg barátom, hogy még ez órában el kell indulnunk. (Félre megy a komornához.) Ilona. Miért siettek? Thököli. Egy szóra kérném még, fejedelemasszonyom. Ilona. Szívesen el is beszélgetnék, ha más helyen történnék. De nem tudja-e, hogy anyósom elhatározta, a várat még ma bezáratja; mert híre jár, hogy Teleki készül Magyarországba betörni ? Thököli._így hát a Rákóczi név császári lett? Ilona. Úgy van ! Azért hát szabja rövidre a beszédjét, ez egyszer el kell válnunk. Thököli. Midőn Teplitzben együtt játszottunk és sétáltunk, mig az öregek terveket szőttek, akkor nem urazott még! Ilona. Persze, azóta megnőtt, megférfíasodott, akkor még én is gyermek voltam. Thököli. Rákóczi fejedelem még azon a nyáron feleségül vette a gyermeket. Ilona. A megbeszélt merész tettért a Rákóczi nevet nyertem. Thököli. Megengedjen fejedelemasszonyom, de ő zsoldos módjára távozott a csatatérről. Ily fényes jutalom mennyire serkentett volna tettekre mást! Ilona. Hát jutalom nélkül nem lehet férfi az ember? Thököli. És boldog is? Ilona. Boldog! Ki akarhat boldog lenni a mi hazánkban ? Szép országunk a Kárpátoktól a Dunáig és le a Száváig darabokra van szakítva, feldúlva, elpusztítva és leigázva; törökök és tatárok laknak a várkastélyokban, amelyekben hajdan királyok tartózkodtak; fővárosunk kapzsi basák székhelye és sok ezer magyar bilincsekbe verve robotol Sztambuiban ozmánok konyháiban és kertjeiben; a legrégibb és legnemesebb nemzetségből való férfiak porban fetrengenek a büszke barbárok előtt és magyar hajadonok az ékei a szultán és vezírjei szeráljának. Még szánandóbb állapotban van az országnak a császár jogara alatt levő része. Ott német udvaroncok és zsoldosok az urak és semmivel sem emberiesebbek az ozmánoknál. Nemesek, polgárok és parasztok kénytelenek munkájuk és ősi birtokaik gyümölcsét ezen éhes csavargók lábához rakni. A legnemesebb férfiak börtönben nyögnek, vagy mint szökevények a külföldön kóborolnak. Nyaralóikban durva szolganép tartózkodik. Ahová ezek a banditák beteszik lábukat, onnan mindenki feleségestül, gyermekestül az erdőkbe menekül. Élükön igen gyakran jezsuiták mennek kereszttel a kezükben és mint pogányok ellen szónokolnak. Jaj annak a falunak vagy városnak, ahol Luther vagy Calvin híveire akadnak! A csecsemőket anyjuk kezéből ragadják el és kolostoraikba hurcolják, és ha az atya, vagy anya védekezik, puskatussal ütik őket, földhöz vágják, gúzsba kötik, bilincsekbe verik, nyársra húzatják és felakasztatják, házaikat meg porrá égetik. Ily nyomorúság mellett akarna boldog lenni ifjúkori, trencséni barátom ? Thököli. Lelkesítő beszédje, fejedelemasszony, még inkább feltüzelte szerelmemet, de amit tenni szándékszom, az nem ebben az órában érett meg. (Trombitaszó.) Ilona. Jaj! A Báthori. Várnagy. Jön az öreg fejedelemnő! Szirmai. Látod ? Thököli. Hát aztán ? Ezzel az asszonnyal én hamar végzek. Szirmai. Bocsásson ki valamelyik kapun! Ilona. Nem uram, nekem más tervem van, Hogy bocsátanék el ily vendégeket megvendégeletlenül? Várnagy! hozasson bort és ennivalót.
