Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-02-14 / 7. szám

megszálló hadsereg, idegen nyelvre hallgat, idegen jelvények, zászlók alatt, idegen szellemmel és ésszerűen másnak nevezni nem is lehet.

Külképviseletünk mintha egyenesen arra való lenne, hogy állami önállóságunkat, az összmonarchia egységességének látszatát költve, szemtelen vakmerőséggel elsikkassza. Nekünk elbitangolt területeinkről még utat sem szabad törni a szomszédokhoz, a nagy európai népekhez; csak éppen az osztrák sógorék közvetítésével érintkezhetünk velük, mert ott is egy császári tilalomfa áll.

Nem is tud rólunk a nagy művelt Nyugat semmi jót, semmi igazat. Amit nemzeti őserőnk, a lenyűgözött Titán mégis létrehoz művészetben, tudományban, találékonyságban, az mind csak hamis jelzéssel, lekicsinyelve kerül ki; de ha valami semmiségből felfújt botrány adja magát elő nálunk, mint az, mely éppen napjainkban az egyik miniszteri tárca válságáig vezetett, egy bebizonyítatlan rágalmakból összetákolt és nagy esetté fölfújt hajsza, akkor az egész osztrák sajtó és minden köz- és magántényező versengve tele kürtöli a világot állítólagos szégyenünkkel, elzüllöttnek föltüntetett közéletünk pellengérre állításával.

Igaz, züllött közéletünk, de züllöttsége csakis az osztrák bitangolásban gyökeredzik, csak ez ád vérszemet itthoni züllött vagy könnyelmű fivéreinknek, hogy az ő tanúságukkal, segítségükkel éppen azt tüntesse föl az osztrák züllöttnek, botrányosnak nálunk, amitől fél, hogy útján haladva erőre kap és bitangolásainak véget vet, tehát a függetlenségi nagy többség által vezetett koalíciót. Ebben neki a rágalom is jó, amely a leggyalázatosabb, mert alattomos fegyver.

Echegaray (mondd: Ecsegeráj) a spanyol író rajzolja a rágalmat Nagy Galeotto című drámájában. Ki ez a Galeotto? Maga a nagyközönség; mi, ti, ők, mindnyájan, akik a rágalmat szívesen elhiszik, abban kéjelegve azt tovább adják, fölfújják. Közege az emberi hiszékenység, újságvágy, szenzációhajhászat, azért a fegyver ellene a közöny és megvetés lenne. Ez halálos lenne reá.

Megvetést érdemel a rágalom, ha magánviszonyokban pusztít, de mennyivel aljasabb az, ha magánviszonyokkal a nemzet közügyéit akarja megmételyezni; ha a sajtó fölkarolja és maga beáll Galeottónak! Itt már közönnyel semmire se megyünk, de a védelem a nagyközönség kezében van. Ki kell az ilyen lapot dobni, vissza kell küldeni a kiadóhivatalba, bojkottálni kell! Aki ezeket tovább is olvassa, ezekre előfizet, az maga is Galeotto! Ellenkezik a hazafisággal, hogy olyan lapokat segítsünk föntartani, amelyek a haza ellenségeivel egy követ fújnak. Ismerjük őket, nem szükséges névszerint fölsorolni.

Ilyen belső ellenségek egy független, egészséges államszervezetben lehetetlenek, csak a nagy magyar ugaron burjánoznak fel és azon működnek, hogy véglegesen verje azt föl a gaz, hogy végképen elparlagosodjék, ahol kényük-kedvük szerint orvvadászkodjanak. Az üresen maradt húsos fazekakat így akarják újra megtölteni a megszokott pecsenyével, amely eddig a nemzeti érdekek elhanyagolásáért vagy elállásáért járt ki nékik az osztrák sógoroktól. Büntetni kellene őket, ennek hiányában legyen részük a megvetés, és a következtetés világos, hogy ők is az osztrák hatalmi túlkapásban bírják gyökereiket, tehát ezeket kellene kiirtani. A sárga-fekete tilalomtáblákat kellene kidobni a nagy magyar ugarról. Csak ez lenne az alapos, gyökeres javítása a helyzetnek. Sajnos, ezt ma megtennünk nem lehet.

Önuralom, türelem, a függetlenségi pártnak hű és szigorú elvföntartása és összetartás azon út, amelyen haladva oda juthatunk, hogy elég erősek leszünk arra, hogy az osztrák sógor tilalomtábláit kidobhatjuk. Lehet, hogy magukban is elkorhadnak és kidőlnek azok, legalább meggyengülnek és kisebb áldozattal elbánhatunk velők.

Majd aztán még valamikor az osztrák sógorral is kibékülhetünk és jó barátságban élhetünk, miután már kidobtuk őket.

Addig bizony nem.

Madách Aladár.

Helyreigazítás.

Az emberi jellem egyik legszebb kifejezése az igazmondás. Megbízhatóságunk azon nyugszik. A körülmények sokszor még a jó érdekében az igazság elhallgatását indokolják; azonban egy férfi sohasem hazudik. Vagy nem szól semmit; ha beszél, úgy az igazat mondja.

Mostanában, amikor a sajtótörvényt revízió alá veszik, az igazmondás, az igazság megírása is okvetlenül szóbakerül. A sajtó becsülése megkívánja, hogy az aegisze alatt lépten-nyomon elkövetett hazudozásokat megtorolják. Annak az újságírónak, aki tudva, vagy könnyelműségből ténybeli valótlanságot ír, annak először is bocsánatkérés mellett kellene közleményét kiigazítania, esetleg még ezenfelül a hazugságot egyéb büntetéssel megtorolhatják.

A helyi önkormányzat kiegészítése a politikai jog szabadságának. Átvitt értelemben saját sorsomról van ott szó, ezért Czegléden élek is ezen joggal. De Kossuth Ferenc képviselőnk személyét mindig távol tartottam. Magam kértem : ne avatkozzék bele a mi helyi küzdelmünkbe. Nyolc évig voltam városi ügyész, akkor is, azóta is elégedetlen voltam a városi vezetéssel. Mint ügyész is, mint egyszerű városi képviselő is, megmondottam, ami a szivemen feküdt. Hogy mi az, ide nem tartozik. Nem érintem, kikapva a sok közül csak tájékozásul néhány szemelvénnyel hozakodom elő.

Én voltam az a szeiencsétlen, aki rájöttem arra, hogy a városi tisztikar nagy része 6—10 év óta adót nem fizetett. A tiszteletbeli tanácsnoki intézményt én okos dolognak tartom. Ilyen van nálunk is. A polgárság elitjét viszik be a helyi kormányzat legközvetlenebb ellenőrzéséhez. Polgármesterünk pártja egy rossz ideát teremtett meg. Beválasztotta a városi tanácsba a város boltosát, a város bádogosát, a város rendes faszállítóját, a város téglagyárosait. Minden kereskedő szokás ellenére így azután nálunk egy különös furcsaság történt. A nagy szükséglet dacára a számlás tanácsnokok a városnak drágábbak, mint egyeseknek. A sok rendetlenség között ilyen is előfordul: Valaki birtokot vesz a várostól. Mikor 22 év után elhal a tényleges birtokos, akkor tudják meg, hogy sem a föld ára, sem 22 évi kamat nincs kifizetve. Ilyen adatoknak egész légiója, van.

Én persze ezt a rendszert a sajtóban, meg a közgyűléseken is erősen ostoroztam. Ez szülte a helyi harcot. Az ellenfeleknek, ha igazuk van, legkönnyebb lenne: lecáfolhatnának. Ezt nem csinálják, hanem a legrútabb személyes harcot forszírozták. A nyilvánosság kloakája volt négy évvel ezelőtt a mi helyi sajtónk. A városi ellenzék mindig az ellenfelek közszereplését kritizálta, a polgármester pártjának sajtója egészen elvadult, még gyermektelenségemet is arcomba vágták.

Ha igazuk van, rám olvashatták volna a hazugságokat. Ezt nem csinálták, e helyett sárral dobálták egyéniségemet, még ügyvédi tisztességemet is.

Mi történt e csúf harc után ? Becsületem tudatában mondom: minden piszok lepattant rólam. Az ellenfelek egy része elnémult, egy része helyi közéletünk figaró alakja lett.

Én persze a régi maradtam, tovább ütöm a közszereplési szemfényvesztést. Ellenfeleim újra feltámadtak egy kis pihenés után. Harcolnak újra, de némileg változott a taktikájuk. Itthon a személyeskedéssel nem sokra mennek. Most harci műveleteiket Losonczra terjesztették ki. Némileg ez a forrása annak a cikknek, ami a jó múltkor a Budapesti Naplódban megjelent. Innen ered az a reám vonatkozó közlemény is, ami a múlt héten egyik-másik fővárosi lap törvényszéki rovatában látott napvilágot. A célzat is világos. Gyengíteni akarják az én képviselői pozíciómat azért, hogy a czeglédi helyi életben a helyi ellenzékies

kedéstől elriasszanak, esetleg, hogy itthoni akciómat megzsibbasszák.

Polgártársaim még nem tudják, hogy honnan fú a szél. Ezért is kötelességem e közleményekre reflektálni. A «Czeglédi Újság 1904. évi szeptember 4-iki XIV. évfolyam 36-ik számában az én aláírásommal következő cikk jelent meg.

Lovagias ügy. Dr. Tálasi Aladár ügyvédjelölt minden áron lovaggá akarja magát üttetni. Az a bátorság, ami a kiszuperált katonában megmaradt, tótágast áll benne, s azért a nyomkodásért, amit az újvároson szenvedett, engem akar megrángatni. Két hétig távol voltam Czeglédről, a lapba egy betűt se írtam. Csinálták a lapot a lap munkatársai. Dr. Tálasi Aladárral egy kázus esett az Újvároson és S. Nagy Domokos a rendőrségtől vett értesülés alapján ezt szóba hozta. Ami írva volt, arról nem tudtam semmit. Utólag olvastam csak. Dr. Tálasi úr jól tudta, hogy honnan fuj a szél és ennek dacára sürgönyileg provokáltatott. Én azt se tudtam, miről van szó. Megírtam az egyik segédnek, hogy várjanak, amig hazajövök. Itt olvastam, akkor tudtam, hogy ezt a rendőrségi hirt S. Nagy Domokos, lapunk belmunkatársa írta. Megírtam ezt s hozzátettem, hogy én nem ugróm, én nem ütöm Tálasi urat lovaggá s az ismert tényállás mellett még segédeket se nevezek meg. Hogy meg legyen örökítve, itt közlöm a lapba írt levelet, amit Tálasi nekem írt. Dr. Molnár Albert úrnak Czegléden. A Czeglédi Újság legutóbbi számában Nagy Domokos egy reám nézve sértő közleményt írt. Hogy azt a cikket nem Ön írta, hanem Nagy Domokos, azt én nagyon jól tudtam, mert azt is tudtam, hogy Ön nincs, illetőleg nem volt Czegléden. A lap élén azonban, mint felelős szerkesztőé, az Ön neve állt. A felelős szerkesztő pedig erkölcsileg felelős a lap minden egyes betűjéért, akár ő írta, akár nem. Mert azáltal, hogy egy (pláne névtelen) cikket lapjában közzétesz, azt mutatja, hogy ő annak tartalmát helyesli. Az Ön lapjában pedig most éppen negyedszer jelenik meg olyan közlemény, amely rám nézve vagy családomra sértő. És Ön — bár úri embernek tartja magát — mivel ennek dacára még csak segédeit sem volt hajlandó megnevezni, nos hát vegye tudomásul, hogy én Önt egy gyáva, lovagiatlan embernek tartom. Czegléd, 1904 szeptember 2. Dr. Tálasi Aladár. Nem szégyeltem publikálni, ha ő nem restellette, sőt hozzáteszem, még becsületsértésért se pereltem be. Nagy szellemi szegénységre mutat ez a levél. Se jogi, se morális érzéke nincs. Aki így ír, annak hiányzik valahonnan. Szánakozom rajta. En hiszem, érzem, engem ez a levél se lovagiatlanná, se férfiatlanná nem tesz s én az ilyen erőltetett együgyiiségekkel szemben is csak az maradok, aki voltam. Ennyit az egész lovagias afférról. Többet szóra sem méltatom. Dr. Molnár Albert.

Fenti közleményért jelentett engem fel dr. Tálasi Aladár. A feljelentés szólt a btkv. 258. §-ában Ioglalt rágalmazásért a 259. §. minősítése szerint. A büntetés legmagasabb foka egy évig terjedő fogház és 2000 korona pénzbüntetés. A törvényszék az enyhítés mellett 200 korona fő- és 40 korona mellékbüntetésre ítélt. A kir. tábla ezt is felére szállította le.

Ezt a tárgyalást Czeglédről inspirálva a fővárosi lapokban hamisítva tálalták fel. Igaz, 1904-ben még szerkesztő voltam. A panaszos Tálasiról távollétemben S. Nagy Domokos, aki a lapot akkor szerkesztette, azt írta a rendőrbiztostól nyert információja alapján, hogy Tálasit a parasztlegények kergették, megfogták és a városházához bekísérték.

Tény az is, hogy S. Nagy Domokost Tálasi Aladár ezért feljelentette s S. Nagy Domokost elítélték, mert Tálasi Aladár nem engedte meg a bizonyítást.

Én a magán életben sohase bántok senkit. Közszereplésem akaratom ellenére több becsületbeli ügyet idézett elő. Egyik részét elintéztem fegyverrel, másikát békés úton, de mindig a becsületbeli ügyek szigorú szabályai szerint. Ósdiak ugyan párbajkövetelményeink. De még jobbak uincsenek, én se, más se térhet ki előle. Komoly dolgoknál én se térek ki.

Tálasi Aladár dolgát egyszerű kakaskodásnak minősítem. Még pedig azért, mert:

1. Én sohase kérek olyan embertől elégtételt, aki engem meg nem sért, pláne ha tudom, hogy a sértésben nincs semmi része.

2. Ha én lovagiaskodni akarok, a sértőtől kérek első sorban elégtételt, de nem viszem a bírósághoz. Nem a szomszéddal (az én lennék) akarok lovagiaskodni.

3. Eltekintve attól, hogy Tálasi Aladár családját sohase sértettem meg, én a család tagján elkövetett sértésért nem akkor kérek elégtételt,