Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-11-14 / 46. szám
LOSONCZI ÚJSÁG íj ^ Előfizetési ára: 1 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések-Negyedévre 2 kor. ;! Egy petitsor tere 10 fill. 1 8 : I A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as PÁRT Tbtslihird,",' " j| Egyes szám ára 20 fii, j HIVATALOS KÖZLÖNYE. ; II. évfolyam. 47. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. november 21. Pártkeretek. (F. É.) A kiegyezés kérdése mostan megint aktuálissá teszi a pártkeretek kérdését is. Azt a politikailag már sokszor megvitatott problémát, helyes és célszerű dolog-e az, hogy a nemzet akaratának képviselői és végrehajtói nem a maguk akarata, belátása szerint cselekednek, hanem önként a nyakukba vesznek valami súlyosan nyűgöző jármot, a pártfegyelmet?! Kétségtelen igazság, hogy csak az összetartásban rejlik az erő és hatalom. Együttes működésben sokkal hamarább érik el céljukat az egyesek és sokkal könynyebben szállhatnak szembe közös ellenségeikkel. De igen nagy és még válaszra váró kérdés az, hogy a politika az a tér-e, melyen egyesegyedűl a célszerűségi szempontot szabad figyelembe vennünk?! Minden alkotmányosságnak az a legelső alapfeltétele, hogy a kormány a parlament többségéből kerüljön ki. Ezen oknál fogva tisztán kell kiviláglania, melyik párté a többség, vagyis az egy elvet valló képviselőknek egy lobogó köré kell csoportosulniok. De az ilyen csoportosulásnak csak akkor van ethikai értéke, ha az önként történik és ha az ilyen kört nem veszi körül a pártfegyelem zsarnoki abroncsa. Mihelyt ez az eset áll be, akkor a képviselő már nem felelhet meg függetlenül hivatásának, hanem akaratát alá kell vetnie másoknak, az övével talán ellenkező akaratának. A pártfegyelemnek átkát leginkább a mi parlamentünk sínyli meg. Külföldön már sokkal labilisabb, sokkal hullámzóbb a parlament képe és Franciaországban pld. csak legutóbb is volt rá példa, hogy a kormányt saját párthívei leszavazták egy kisebb fontosságú részletkérdésben, anélkül, hogy a világ tengelye megállóit volna. Az a baj, hogy minálunk a nép nem egyéniségeket küld a parlamentbe, hanem vakon fogadja el azokat, kiket az egyes pártvezérek számára kijelölnek. És lehet, hogy ebben a népnek igaza is van, végre is már annyit csalódott embereiben, hogy nem csodálhatjuk, ha ma már csupán a pártnak hisz, csak annak egyetemleges felelőssége mellett küldi a parlamentbe a követét. Ennek azután természetes következménye, hogy azok a többnyire jelentéktelen alakok, kik csakis a párt ajánlásának és nem a maguk egyéni súlyának köszönhetik mandátumukat, vakon követik pártjuk vezetőségét, tudván azt, hogy ha ennek elveszítik jóindulatát, mehetnek vissza, zabot hegyezni. Már fentebb említettük, hogy pártszempontból az ilyen eljárás igen célszerű lehet, de bizony ethikailag egyáltalán nem fér össze akármelyik politikai párttal, hogy egyes tagjait ilyképen kiuzsorázza és szorult helyzetükkel visszaélve, akaratukkal ellenkező cselekedetekre kényszerítse őket. Mindezekből kiindulva feltétlenül dicsérnünk kell a függetlenségi pártot azért az elhatározásáért, hogy a kiegyezés megszavazását nem tette pártkérdéssé. Igen helyesen úgy Ítélkezett, hogy ki-ki kövesse szabadon a maga meggyőződését és ne vesse ezt semmiféle idegen akarat alá. Annál feltűnőbb azonban, hogy egyes képviselők ennek ellenére is arra ragadják meg ezt az alkalmat, hogy hangzatos és szépen szóló levelekben jelentsék be a mélyen tisztelt pártelnök úrnak, hogy ők igy és úgy kilépnek a pártból. Kénytelenek vagyunk azon nézetünket hangoztatni, hogy az ilyen mindenáron kilépni akaró urak igen divatos betegségben, feltűnési viszketegben szenvednek. Hiszen, ha már elveimmel ellenkezik, hogy továbbra is valamely párt tagja maradjak, akkor kiléphetek megfelelő időben, szerényen és csöndesen és nem kell az egész világot tele kürtölni nemes elhatározásommal. De különösen nem elegáns dolog a kilépést ép akkor inscenálni, amikor e tettel eddigi fegyvertársainkat válságos helyzetbe sodorhatjuk, hanem, ha már szép szerivel meg akarunk válni tőlük, úgy akkor tesszük ezt, amikor ők is legkönnyebben nélkülözhetnek bennünket. Szóval, az ilyen alkalmi kilépés nem egyéb üres puffogtatásnál. A kerületek pedig tanuljanak ebből és válasszanak ezután a maguk szája ize szerint olyan embereket, akik múltúkkal már elegendő garanciát nyújtanak arra, hogy TÁRCA. A királyné. Irta : Lux Terka. A >Losonczi Újság eredeti tárcája. Maurus, a félszemű bölcs öreg pap, a királyné gyermekkori tanítója, barátja, tanácsadója, gyóntatója, ott állt a nagy, hűvös, fehér teremben s várta a királyné megszólítását. A királyné lehajtott fejjel, gondolkodva járkált a teremben és szép, nemes, nyílt arcán zavar látszott. Fehér kezével végigsimitott olykor fekete haján, gyönyörű ivű szemöldökét összevonta s egy-egy percre megállt a nyitott ablaknál. Olyan szép volt ilyenkor, mint egy alabástrom-szobor, melyre aranyrózsás fátyolt borított a nap. Az abiak alatt óriási park feküdt, valamikor erdő volt s most mint egy megszelídített oroszlán simult a palota lábához. Türelmes hátán csodálatos növények és virágok nyíltak. Gránátvörös grenadillák és brazíliai pálmák, melyeknek levele az indusok édes és részegítő itala. Valamelyik rózsabokor között csalogány énekelt s egy óriási bükkfa ágán feketerigó ült és felelgetett a rózsabokor apró dalosának. A királyné most hosszan és némán állt az ablak mellett s észre sem vette, amint az öreg pap halkan közeledett feléje és aszott kezét rátett e vállára. — Mauna Loa, nagyasszonyom — szólott szeretettel és tisztelettel az öreg. — Attól félek, fordult meg a királyné szomorú mosollyal — hogy nem vagyok többé a te Mauna Loád, a te tisztelt, nagy királynéd, öreg Maurusom ! A népem kigúnyol, mosolyog rajtam, talán meg is vet. Kérdőleg nézett az öreg Maurusra, de ez lehunyta egyetlen nyitva levő szemét és hallrro+r\t+ bBluu' Ülj le, Maurus — intett a királyné s ott az ablak mellett leültek egymással szembe. — Azért hivattalak, — szólt a királyné — hogy megkérdezzem tőled, mivel tartozom még annak a népnek, aki előbb az enyém volt, azután a fiamé lett s akinek egész ifjúságomat, asszonyi életemnek legszebb és soha vissza nem jövő éveit feláldoztam, odaajándékoztam ? Szólj Maurus ! Még tartozol valamivel — felelte az öreg nyugodtan. — Bocsánattal. — Minő bocsánattal ? — kérdezte a királyné kissé ingerülten s alig hallhatólag rácsapott a széke karjára. — Nem mindent megtettem a népért ? Értük éltem, szenvedtem, fosztottam ki magamat, mit kívánnak még? Az életem most már az enyém. Húsz esztendei kormányzás alatt boldoggá tettem szellemileg, anyagilag és királyt szültem, kinek fejére koronát tehettek. Többet tettem országomért, mint tiz férfi-uralkodó, mit kívánnak még tőlem? Letettem a kormányzás pálcáját, nem vagyok többé az ő sorsuknak királynéja, csak a magaménak. Engem nem gúny, hanem hódolat illet meg! Az öreg Maurus hallgatott. — Miért nem felelsz? — kérdezte a királyné csodálkozva. — Talán nem tartod jogosnak kívánságomat? — Nem — felelte keményen az öreg és felnyitotta a szemét. — Nem tartom jogosnak a kívánságodat. Nem tartottad be a sorrendet a nép, az emberi lélek pszichológiájában és nincs jogod azt követelni tőle, amit nem adhat. Ami nem természete : a hála. A királyné tágra nyitotta ki nagy, fekete gyémánt zzemét. — Nincs jogom a nép hálájához? — kérdezte bámulva. — Nekem? Nekem, Maurus? — Neked, királyné és senkinek, aki úgy gondolkodik, mint te. Ha valaki hódolatot kiván az emberektől, azt ne a jósága után kívánja, hanem a kegyetlensége után. Ha nem hálálkodva, hanem rettegve mondanák ki nevedet, akkor a hódolat úgy fogna körül, mint ujjadat gyűrűid. A jóság nem fáj az emberi léleknek s csak ami fáj neki, arra gondol vissza. Ha boldoggá teszel egy embert, elfelejt. Ha megkorbácsolod gyűlölni fog, de elfeledni soha. A jóság a közöny porszeme, a szél tovasöpri, a kegyetlenség sziklagránit s az emlékezés monumentumát már élő korában felállította magának a kegyetlen szivű. A jóság, Mauna Loa: önzés. A gonoszság: bátorság. Jót elsősorban is önmagunkért teszünk, de rosszat: másokért. A királyné lehunyta szemét, összerázkódott és felállt. Párszor végigment a nagy, fehér termen, melyet mintha aranyhidakkal választott
