Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-09-05 / 36. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. h Negyedévre 2 kor. I Egy petitsor tere 10 fill. Egíz'lre: 8 1 A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Egy*, szán, ára 20 fii. | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. |j II. évfolyam. 37. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. szeptember 12. Polgártársak ! Múlt heti meghívásunkat ismételjük, felkérve benneteket, hogy pártunk újjászervezését, illetve kiegészítését célzó népgyülésen f. hó 22-én (vasárnap), d. e. 11 órakor a régi Vigadóban megjelenni szíveskedjetek. Külön felhívások nem fognak szétküldetni. Hazafias tisztelettel A losonczí választókerület függetlenségi és 48-as pártjának elnöksége. Politika és őszinteség. (rt) A koalíció kormányrajutása óta valahányszor szőnyegre kerül egy közösügyi kérdés, ügy a függetlenségi pártnak, mint a pártsajtónak egy része sajátságos viselkedést tanúsít. Restelkedve, szinte szégyenkezve szavazzák meg a közösügyi kiadásokat és tesznek eleget az Ausztriával való közjogi kapcsolat egyéb követelményeinek. Féltik a párt népszerűségét és szilaj haraggal támadják a koalíció másik pártját, mely a népszerűtlen kérdés tevőleges elintézésétől húzódozik. Indokolatlannak és helytelennek tartjuk ezt a viselkedést, mert egyedüli irányitója a minden tekintetet, jelesül a kötött kormányzati programm kötelező erejét negligáló népszerüségféltés és népszerüséghajhászat. Mindenki ismeri a koalíció kormányrajutásának körülményeit s a koronával kötött paktum feltételeit. Köztudomású, hogy ennek a kormánynak feladatát a folyó kormányzati teendőkön felül az alkotmánybiztositékoknak és az általános választójognak előkészítése és megvalósítása képezi. Ennek a közös programmnak keresztülvitelére egyesült a három országgyűlési párt, s külön pártprogrammjaiknak érvényesítését az átmeneti kormányzat tartamára felfüggesztették. Mindenki tisztában van tehát azzal, hogy a gyűlölt közösségért áldozatokat kell hoznunk, csak úgy mint eddig; hogy a nemzeti önállóság ideáljáért csak sóhajtoznunk szabad, de harcolni nem. Ám sóhajtozzunk; gyűljön a keserűség, hogy az átmeneti idő leteltével, mikor szabadon kibontható a függetlenségi zászló, a visszafojtott indulat is erősítse a nemzetet az önállóságáért megvívandó nehéz küzdelmében ; de most, a fegyverszünet idejében, hogy paktum alajoján visszadugtuk hüvelyébe harci fegyverünket, nyilt homlokkal kell teljesítenünk vállalt kötelezettségeinket. A paktum nem alázta meg a küzdő pártokat. Elvet vagy jogot nem adtak fel. Csak halasztást szenved a nemzeti önállóság attribútumainak megvalósítása. S a halasztás ideje sincs tespedésre szánva, mert a nemzeti küzdelem indító okaival egyenrangú jelentőségű reformnak, az önálló választójognak megteremtése képezi egyik önálló célját. Valóban furcsa látvány tehát, hogy midőn a nemzeti küzdelem vezérei és a függetlenségi pártnak dicsőséges múltú, elvhű vezéralakjai nyíltan, «sans pose» teljesitik a nemzeti becsület védpajzsa alá helyezett, mert a választások alkalmával óriási többséggel jóváhagyott paktumból származó kötelezettségeket, akkor nehány ifjű honatya, kiket csak a sors kiszámithatlan szeszélye sodort érdemetlenül a parlamenti küzdőtérre, ökölbe szorított kézzel és dühös fogcsikorgatások között teszi ugyanazt. Nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy átkos kényszerűség nyomása alatt cselekszenek, és fennen hirdetik, hogy a kényszer megszűnése pillanatában szilaj tigrisekként fognak összerombolni mindent, mi az önálló nemzeti lét, a tiszta perszonális unió megvalósításának útjában áll. A függetlenségi politika megbízhatóságának, presztízsének megvédelmezése végett nincs ilyesmire szükség. Nagyon szomorú bizonyítéka lenne a magyar nép politikai érettségének, ha a nemzeti küzdelem időleges felfüggesztésének szükségességét belátni ne tudná. Szomorú lenne, ha a valóságot leplezni, takargatni kéne, ha struccpolitikára volna szükség a tömegek sympathiájának megtartása céljából. Es végtelenül szomorú lenne, ha a függetlenségi programm vonzóereje pusztán néhány TÁRCA. Leánylélek. Irta: Oéczy István. A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. A méltóságos és valóságos belső titkos tanácsos úr körúti lakásában lábujjhegyen jár-kel a fényes libériába bujtatott cselédség. Orczáikon ott ül a jól begyakorlott szomorú aggodalom, mögötte pedig elbújva a titkolt káröröm. Mi közük nekik ahhoz, hogy a méltóságos úr lázbetegen ietreng puha vánkosain? Uj helyről gondoskodni még van idő, az orvos szerint egy kis meghűlés az egész, valahol az isten háta mögött, az erdélyi határszélen fázhatott meg, hol a magas kormányt képviselte egy vicinális ünnepélyes megnyitásánál. A nagy ernyős lámpa kéken hulló sugarai, misztikus fénnyel vonják be a szobát s a falakon szeszélyes árnyékot játszanak az ide-oda mozgó alakok, a termetes méltóságos asszony, a száraz hosszú orvostanár és az orvosságosüveget tartó inas. Az orvos fontoskodó komolysággal csóválja a fejét és tapogatja a méltóságos beteg ütereit. A betegség hirtelen fordult rosszra. Ezelőtt egy órával még semmi veszély nem látszott, a beteg vígan beszélgetett a méltóságos asszonnyal, a ki épp új toilettjét mutatta be, amit a mai bálra csináltatott. Hogy-hogy nem, a láz egyszerre emelkedni kezdett és egy óra alatt oda szökött, ahol a tudomány már megcsóválja a fejét, felhúzza a a szemöldökét, egy eleven kérdőjellé változik át és ilyen forma hangot ád: Hm ! Hm ! A méltóságos asszony arcza egyszerre elborult, felhőt vont rá a szerető anyai aggodalom. Nem attól félt, hogy árvaságra jut a kis Giziké, mindkettőjük szemefénye, ki gondolna erre? De sajnálja aranyos kis leányát, mert ez a hirtelen változás a iegédesebb örömtől foszthatja meg, nem mehet el a bálba, az első rég várt bálra. Ez töltötte el aggodalommal az ő anyai nagy szivét. A beteg lassan felemelkedett, lázas tekintetével keresni látszott valakit, s mikor nem találta meg, szólott az ő lassú vontatott nagyúri orrnangjan. Merre van Giziké, látni akarom, jól néz-e ki a báli ruhában ? A méltóságos asszony szemében megvillant az anyai büszkeség csodás fénye, elbizakodott mosoly játszadozott széles ajka körül, és ez a mosoly azt mondta: szép-e, jól áll-e Gizikének a báli ruha? — Mit feleljen erre, hisz az oly természetes dolog, ami kérdés tárgya sem lehet. — Nem is válaszolt rá, csak ennyit: Ide hozom, s a szája körüli mosoly azt is hozzátette, hang nélkül, de érthetően: — aztán bámulj! A méltóságos beteg szeme mohó vággyal tapadt rá az ajtóra, a melyen az asszony eltűnt. A tudomány embere rosszalólag csóválta a fejét. — Nyugalom, méltóságos uram, nyugalom, különben semmiről sem állok jót. Szerencsére felnyílt az ajtó s bejött, mamájától vezetve, az édes kis Giziké. ügy nézett ki hófehér ruhájában, mint a hulló hópehely sötét éjszakában. Hamvas szép orczáján ragyogott a himpor, sötétkék szemében fénylett a menyország, bársonyos szemöldöke, miként a szivárványivet rajzolta a kék mennyboltozat felett. Félénken közeledett az apja ágyához, szája szegletén leányos szepegés, szeme mély tüzében egy eltitkolt érzés, mely ki-ki szökött, onnan, majd ismét visszabujt de mikor kiszökött, oly bántólag hatott, úgy meghazudtolta, ezt a gyermekarcot, kéklő menyországot és a fehér ruhát, az ártatlanságnak örök szép jelvényét. — Szép vagy kis leányom, szebb, mint bárki más és ragyogásoddal elhomályosítod az egész fényes bált. — Hogy mehetnék el a bálba papuskám, mikor te beteg vagy ? — El mégy kis leányom, készülj fel hamar, nem vagyok én olyan nagy beteg, hogy a kis leányom ártatlan örömét megzavarjam. Itt egy köhögési roham félbeszakította a méltóságos ur beszédét s az a köhögés mindig erősebb, kínosabb lett. De Giziké már nem hallotta. Örömmel kipirult arccal szökdécselt be a hálószobájába, abba a fehér szentélybe, a mit férfi szem még nem érintett, a hová csak lopva jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Giziké hirtelen magára kapta a könnyű báli belépőt, s a mily gyorsan jött, úgy akart távozni, mikor tekintete ráesett az ágya melletti aranyozott, mahagóni fából faragott kis asztalkára, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony a táblája, aranyból kivert címer rajta, fehér velúr a papírja, s fekete betűkkel van írva belé egy fiatal leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása, szóval ez a kicsi jószág az állandóság színébe burkolva volt az ő egész világa. Oda lépett hozzá, ajkához emelte és rálehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, melynek perzselő hevét még nem érezte más, csak a papa-mama meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán irni kezdett, ott a hol elhagyta, szapora betűkkel, görbe dűlt sorokkal. «Február 12-én este 10 órakor. Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem. Szegény papa beteg, és mégis elenged a bálba,
