Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-08-22 / 34. szám

is, amely iparunkat pusztítja, t. i. a sok és féktelen sztrájk. A kereskedelmi miniszter a munkaközvetítést ki akarja venni a munkaadók és a munkások kezéből és ingyenessé, de közhatóságivá tenni. Erre az új fórumra bizná a cselédköz vetítést is, amelyet «erkölcsi okokból ki kell venni a magánvállalkozás kezéből».

Gyönyörű tervek ! Vájjon sikerül-e megvalósításuk ? Hiszen hatalmasan lendítenének a kisiparosok helyzetén, de lendítenének az iparosság révén a magyar állam termelőképességén és útját vágnák a szaporodó proletariátusnak is.

Az említett terveket átlengi a legvilágosabb szabadelvűség és szabadság. Hiszen még a sztrájkot is jogosultnak ismeri el mindaddig, amig a munkásviszonyok szabályozásáról van szó. «A sztrájkjogot el nem ismerni egyértelmű az emberi jogok tiprásával«, — mondja az államtitkár, — de tilos ott, ahol közvetlen kárát nem a munkaadó, de a nagyközönség érzi.

Szóval Szterényi államtitkár pécsi beszéde egy hatalmas lökést ad annak a törekvésnek, amely a kisipart ismét arra a magaslatra akarja emelni, amelyen a múltban állott s amelyen állania kell, ha, mint egyenlő erős fél, Ausztriával kiegyezni akarunk, illetve, ha az önálló vámterületet amelyről oly sokat beszélünk, — megcsinálni akarjuk. Ezért bir oly nagy súllyal Szterényi mondása :

«Az iparért dolgozni kell tudni mindnyájunknak!» E dolgozni-tudásban rejlik kis iparunk jövője és hazánk felvirágzása.

Lakásviszonyai n k.

Soha még annyi panasz nem volt hallható a megélhetési viszonyok drágasága miatt, mint napjainkban. Pedig a mai állapot nem a legrosszabb még, mint azt a múlt képéből a jövő perspektívájául kikövetkeztetni lehet. Az alsó- és középosztály nyomorúsága /iem mai keletű, pár évre visszatekintve meggyőződhetünk felőle. A pénz értéke óriásit esett nehány esztendő alatt, s a hivatalnoki kar szemébe csak porhintés a fizetésemelés. Nem is sújt senkit annyira a tűrhetetlen drágaság, mint a fix-fizetéses osztályt. A termelő az árúja értékének emelésével segít magán, a munkás meg a bérharccal. De kivel száll harcba a hivatalnokpária?!

Nincs is annyira eladósodott rétege a társadalomnak, mint épen ez. És természetes következménye ez a mai viszonyoknak. Mikor a drágaság annyira fokozódott a legszükségesebb megélhetési eszközökben, élelemben, ruhában, fűtőanyagban, lakásban, hogy csak nyomorogva tudott kijönni csekély fix-fizetéséből, panaszt panaszra tetézve elérte, hogy odadobott az állam fizetési fokozatok szerint 100 — 800 koronát, régi fizetésének egy tizenkettedét; mire a «meggazdagodott hivatalnokok» kizsákmányolására a termelők oly mértékben emelték árúik értékét, hogy az előzőkhöz képest rövid pár év alatt megkétszereződött, — de a fizetés maradt csak a tizenketted részben növelt. A bölcs kormány egy-egy parlamenti interpellációra a drágaság dolgában biztatva vetette oda, hogy nagyban dolgoznak a drágaság meggátlásán, de az azért napról napra őrült módra emelkedőben van.

A megélhetési eszközök közül a legszükségesebbnek, a lakásnak drágulása ütött be legutóbb, hallatlan fokban. Nemcsak nálunk, az ország majd minden városában. De mig máshol legalább megvan az az előnye a lakónak a iosonczi fölött, hogy tetszése, erszénye szerint válogathat a lakások közt, mi ott tartunk, ahol Budapest: a lakók számának szaporodásával nem tart lépést a lakások sokasodása. Legkevesebb lakás található épen a szerényebb állású hivatalnokok számára, kik ezért kénytelenek vagy megerőltetni magukat s nagyobb lakást venni fel, mint anyagi ereje megengedné, vagy társadalmi állásának nem megfelelő kicsinyben húzódni meg. S hozzá még egész nyugodtan kimondhatjuk, hogy Losonczon is felütötte fejét a lakásuzsora, mint Budapesten. Mert nem uzsora-e az, mikor három szobás lakásért el mernek ma kérni a házi urak Losonczon 800 koronát s 4 szobás tisztességes lakás 1000 koronán alul nem kapható ! ?

Tegyük föl már most, hogy egy IX. fizetési osztályba tartozó hivatalnoknak van 4 gyermeke, tehát okvetlenül kényszerül három szobás lakást fölvenni, hogy gyermekei ne legyenek emiatt is penészvirágok, de lakáspénze csak 560 korona, az is csak múlt okt. óta (a nőtlen hadnagyé 680 korona !) : a hiányzó 240 koronát tehát családja, meg a maga ruháján, élelmén kell megtakarítania. Pedig az állam ezekre sem ad annyit, hogy belőle nagyon lehetne takarítani, mikor az egyéb életszükségletek ára is megkétszereződött. Lakni pedig muszáj, — mondja a bölcs törvény — mert aki nem lakik, csavargó és a törvény nevében bekasztlizzák. Arról azonban senki sem gondoskodik, hogy ezen törvényszabta kényszer miatt ki ne legyen szolgáltatva a lakópária az uzsorának. Ez ellen pedig társadalmi utón védekezni nem lehet. Azt nem mondhatja egy lakó sem, ha a házi úr stájgerol, hogy nem fizeti meg az emelt bért, de azért a neki tetsző és megfelelő lakásban bentmarad, — a hatóság nyomban kilakoltatja. A lakásuzsora ellen is csak az állam - hatalom a törvény védheti meg a polgárokat. Az

Egyszer valaki megzörgette az ablakot: — Meneküljenek, itt a viz! ... Kiszaladtak az udvarra. Az asszony eloltotta a lámpát, és mint aki félti a magáét, gondosan bezárta a pitvarajtót. A szél rémesen süvített, távolosan valami zugó morajlás hangzott. Egy-egy szokatlan hangú robajnak, recsegésnek, azután szivettépő segélykiáltásnak zavaros hangját hozta magával a hidegen szaladgáló szélvihar. Menekülni már nem lehetett.

A rémes hangok egyre közeledtek a sötét éjszakában; az áradat bömbölése egyre rémitőbb lett; egyre közeledett a fagyos halál. A kert túlsó végéről már letépte a kerítést a zugó ár; a szomszéd házak ijesztő robajjal borultak le a hatalmas ellenség előtt — itt volt az élet s a halál közötti végső pillanat. Ebben a rettenetes percben lehetett még menekülniök. A másikban már ott volt a halál fagyos karja. Egy ölelés és vége a gyarló életnek ... Az anya megfogta remegő gyermekét és fölment vele a ház előtt álló öreg eperfára.

Mikor a hajnal megtörte a borzalmas éj sötétségét, egy szilajon rohanó végtelen tenger fölött voltak. Háztetők, bútorok, röghöz állhatatosan ragaszkodó emberek holtteste ment a siető, piszkos áradattal. Valami borzalmas, sötét kép volt ez. A tenger pedig nőtt, egyre emelkedett, mintha mindent el akarna pusztítani, ami a föld fölött él.

itt töltött el az anya a gyermekével harminc óra hosszat.

Másnap mikor a téli napsugár végigfeküdt a tarajos sárga vizen s az utca megtisztult: magával sodort az áradás mindent, amit útjában talált, — egy ember jött csónakon feléjük. Szívtelenek voltak akkor az emberek. Üzletből űzték az életmentést. A haldoklók könyörgésével kérték ezt a csónakot, hogy mentse meg őket.

Az ember egy darabig gondolkozott, azután azt mondta:

— Csak az egyiket bírom elvinni, a csónak tele van, fölborulhat.

Az anyának összeszorult a szive, s úgy érezte, mintha most hagyná el az a parányi ereje is, ami még megvan. Uram Isten, itt az Ítélet percében, most szakadjon meg a szive felétől: gyermekétől, most váljon meg tőle, hogy aztán soha ne lássa többé. Valami rettenetes mély fájdalom viharzott körösztül az anya lelkén. Megeredt a könnye. A lányát magához ölelte, megcsókolta s úgy nyöszörögte:

— Itt van, ezt mentse meg.

A kislányt meg is mentette. Kihozta a partra,

itt aztán letette s az Isten gondjaira bízta. Ki őrködött volna akkor a másika fölött? Kinek jutott a szivében hely a szánalomra? Tele volt akkor az ember szive keserűséggel, vigasztalhatlan fájdalommal.

Másnap, amint bandukoltam a keskeny parton, nézni és szivembe vésni a szülőváros pusztulásának szomorú képét, már ott láttam a kunyhó köröl az asszonyt is, Az anyát. Az arca sötét volt a fájdalomtól. És a szemeiben nedvesség fénylett. A kislány megismert és mosolyogva mutatott az anyjának.

Ezt a gyermekmosolyt, a siró felhő mellett ezt a darab színes szivárványt ma is látom

a védekezés, amit most a fővárosban vett föl a lakók ezre, hogy beveri a fejét a házi úrnak, embertelen eszköz is, meg célra sem vezető.

Sehol a világon nem találni e téren sem oly szomorú, elmaradt állapotokat, mint nálunk Magyarországon, s mégis a művelt nyugat már mozog ez ügyben is, a társadalom lelkiismerete már ott megszólalt az egyes védelmére, s Londonban kongresszuson gyűltek össze a Carton Hallban az összes művelt országok nagyobb városainak küldöttei (Magyarországot kivéve!), hogy tiltakozzanak az államok munkásosztályainak kizsákmányolása ellen, épen azon téren, amely legvitálisabb pontja a közegészségnek is. S a gyűlés elnöke, John Burns, egy miniszter, megkezdte a «lázitást» a társadalom ezen embertelen fekélye ellen, bár maga sem bízik a hirtelen sikerben, mert tudja, milyen makacsul védi magát az emberállat, ha a magaképzelte jogokból engedni kényszerítik.

A magyar társadalom nemtörődömségét fényesen illusztrálja, hogy épen ebből, a lakásviszonyok tekintetében legnyomorultabb országból egy megbízottat sem küldtek arra a vitális kérdést tárgyaló kongresszusra; nekünk most is az Ember tragédiabeli trágyaféregként jobb tenyészni kis körünknek lágy ölében s tudás nélkül elfogyni életünkkel. Nekünk elég a nagyképűsködés, a szemkitörlés hangzatos frázisokkal, hogy N. N. hatóság ebből és ebből a lakásból kilakoltatta a lakók egy részét a túlzsúfoltság miatt, vagy hogy a fővarosban vizsgálatot tartottak egy éjjeli szálláson, hol egy odúban 40, egymás hátán alvó nyomorult fehérrabszolgának megzavarták éjjeli álmát, előállítva valamennyit neveik följegyzése végett a hivatalos akta számára. De azért arról nem gondoskodtak, hogy legyen jobb alvóvackuk, sem pedig nem adták vissza nekik arra az éjszakára leszúrt egy-egy hatosokat, amit igy hiába fizettek.

Elfacsarodik az ember szive, ha nap-nap mellett olvassa, hogy olyan épületért, ahol az emberek csak ideig-óráig tartózkodnak, százezreket, évenként sok-sok milliókat adnak ki; mig az állandó tartózkodási helyek, a lakóházak ügyével a kutya sem törődik. Ez teljesen magánügye ma még mindenkinek. Pedig a közegészség legelső föltétele a lakás. Az államnak kellene ebben szót emelnie, hiszen magának szerezne ezzel egészséges, munkabíró kezeket, s igy megtérülne busásan a maga tőkéjének kamatja. Állami lakásokat kellene építeni az egyes városokban az államhivatalnokok számára. Az államnak olcsóbb a munka, olcsóbban adhatná szolgáinak a lakásokat, mint a magántulajdonos, kinek talán az az egyetlen érdeme a jó életre, hogy apjától házat örökölt s annak jövedelméből tétlenül uraskodhatik és zsarnokoskodhatik embertársai fölött. Hacsak lakáspénzét tartaná vissza hivatalnokaitól az állam s az annak megfelelő 5%-os tőkéért építtetne lakást számukra, itt a pénzét úgy kamatoztathatná, mint sehol, mert az állami vállalatok 1—2, legfölebb 3 százalékra dolgoznak, ha nem mínusz háromra. S minden államhivatalnok hozsannával üdvözölné ezt az állami vállalatot. Hiában, minden téren az állam protekturája alá lesz kénytelen menekülni a becsületes ember, mert a műveltség haladtával mind több és több egymást ölő, kizsákmányoló emberi intézmény, furfang lép előtérbe raffinált formában, amik ellen csak az a mindenható állam nyújthat védelmet az egyes, tisztességes polgárnak, kit a törvény és a becsület köt.

Nem tudom, részt vesz-e valaki városunkból a szegedi tisztviselői gyűlésen szeptemberben, de ott ezt a lakáskérdést okvetlen szóvá kellene tenni, mint államérdeket. Nagyon bölcs megjegyzése volt Burns miniszternek a londoni kongreszszus megnyitó beszédében az államnak produktiv polgárai érdekében szólva, mikor az inproduktivak állami protezsáltságát bírálva ily szavakra fakadt: «az államnak a nép számára olyan otthonokai kell építenie, amelyek nem rosszabbak, mint a fegyházak s az őrültek házai, amelyeket szintén az állam épit». S én még hozzáteszem, sokkal istenesebb dolog volna a félmillióba kerülő templom helyett 500 munkáslakást építeni, meri ezzel 2—3 ezer élő templomát az Istennek, emberszivet mentenének meg a nyomortól, sokszor a bűntől és tartanának meg a földi örökéletnek.

Az „apró hirdetések“.

Aki a fővárosi lapokat olvassa, el nem kerülheti, hogy a lap végén levő hirdetésekbe bele ne pillantson. Sok jó és szükséges cikkre irányítják e modern reklámok az olvasó figyelmét s