Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-08-22 / 34. szám
LOSONCZI ÚJSÁG | Előfizetési ára: I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: || Negyedévre 2 kor. j Egy petitsor tere 10 fill. ÜSÍL;: s: a losonczi függetlenségi és 48-as párt I Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. j jutányosabb. j II. évfolyam. 35. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. augusztus 29. Kisiparunk jövője. «Az iparért dolgozni kell tudni mindnyájunknak /». Ezek voltak bevezető szavai Szterényi József kereskedelmi államtitkárnak a f. hó 18-án Pécsett tartott Vlll-ik országos iparos-kongresszuson elmondott tartalmas és nagyhatású beszédének. Igenis, mindnyájunknak kell iparunk erősbödéseért fáradoznunk, hogy szegényedő országunk gazdasági életének szilárd alapjait lerakjuk. Mert amely ország az ipart, és különösen a kis ipart lenézi, az az ország nemzeti, gazdasági és szociális feladatait félreismeri és rohamosan a gyászos vég, a katasztrófa felé siet. Természetesen az ipar-pártolás nem pártkérdés, nem kizárólag a tulipánt hordozó hazafiak és a védőegyesületek dolga. A hazai ipart minden egyes polgára a hazának támogatnia kell! Aki ezt nem teszi, hazaárulást követ el. De hazaárulást követ el az idegen iparcikket fogyasztó polgáron kívül az az iparos is, aki nem siet minden eszközt felhasználni iparágának tökéletesbedésére egyrészt, készítményeinek biztos elhelyezésére másrészt. Ez utóbbit előmozdítani, istápolni a kormány dolga. Mert a kézi ipar fejlesztéséhez, versenyképességének előmozdításához pénz kell és a mi tőkeszegény iparosságunk éppen e miatt senyved, sülyed és pusztul. Szerencse, hogy akadt immár kereskedelmi miniszter, aki ezt a bajt felismeri és orvosolni siet. Aki végig olvassa Szterényi államtitkár pécsi beszédét, amelyben Kossuth Ferenc miniszternek a magyar kisipar érdekében megvalósítandó gyakorlati elveit fejtegeti, örömmel tekint a hanyatló kisipar jövője felé, mert egy felfrissítő, életet adó és erősbitő hajnalt vél látni a látóhatáron, amely elűzni van hivatva azokat a sorvasztó rémeket, amelyek az eddig felhangzott panaszok, elégületlenségek alakjaiban mind félelmetesebben fenyegetődztek. Ha sikerül a mostani «nemzetidnek mondott de valójában sem 48-as, sem 67-es — kormány függetlenségi miniszterének, Kossuthnak a kisiparra vonatkozó terveit megvalósítani, újjáteremti és hatalmassá teszi a sorvasztó betegségben szenvedő kisipart. Mit is akar Kossuth ? Mindenekelőtt azt, hogy «-a kisiparosok szövetkezzenek». A szövetkezés útján elégítsék ki hiteligényeiket, szerezzék be tárgyaikat ; ez úton de kereskedelmi alapon! — értékesítsék termékeiket; természetesen mindenkor a tisztességtelen verseny kizárásával. A szövetkezés legegyszerűbb és legtermészetesebb módja, ha az egyes iparágak külön-kiilön és országosan szövetkeznek. Nálunk, Losonczon pl. már fennáll az asztalosok szövetkezete, de ennek országosan is kellene szervezkednie; hasonlóan járhatnának el a többi szakiparosok is ahelyett, hogy egymást merő kenyéririgységből éppen a fogyasztó közönség előtt leszólják, agyoncsepüzzék. Másodszor szeretné a miniszter, ha az iparosok többet tanulnának akár az arra érdemes egyes iparosok számára tartott gyakorlati tanfolyamokon, akár a kisiparosoknak adott gépek vagy szövetkezeti műhely révén. A mi iparosaink legnagyobb része mástól nem akar tanulni, noha a technika napról-napra újabb vívmányokkal áll elő. Ezzel kapcsolatosan az inaskérdést is dűlőre szeretné juttatni Kossuth. Ebbéli terveinek megvalósítására négy új törvényjavaslattal akar a törvényhozás elé lépni. Az első az ipartörvény, a 2-ik a munkaügyi törvény, a 3-ik a vasárnapi munkaszünet és a 4-ik a tisztességtelen versenyt szóló törvényjavaslat. Ebben a négy törvényjavaslatban bennfoglaltatnék az ipar gyakorlásának a joga, amely mesteri képesítéshez köttetnék. Hiszen jelenleg sok embernek van iparengedélye, holort arra az iparra valódi képesítése nincs. Ugyanitt kimondatnék az is, hogy ki lehet inas, hogyan lehetne azt szakszerű oktatásban részesíteni az általános ipariskolán kívül, szóval azt szeretné a miniszter, hogy az ipariskolában túlnyomólag csak azt tanulja az inas, ami a mesterségéhez szükséges. Ez újítás egy csomó szakipariskolát hívna életbe, amire a mi egyoldalú és túlnyomólag csak lateinert képző oktatásunknak felette nagy szüksége van. Ez új törvények gondoskodnának a munkaadó és a munkás közti viszony rendezéséről is, hogy a felmerülő ellentétek gyors és szakszerű elintézésben részesülhessenek, ez által eltűnnék az a beteges tünet TÁRCA. A régi seb. Irta: Homok. A - Losonczi Újság« eredeti tárcája. A szegedi városháza öreg harangjáról az a legenda szól, hogy az 1879-iki árviz-katasztrófa éjjelén, amikor betört a városba a viz, megrepedt a szive . . . Gyönyörű mese ez, melyet nem mindennapi fantázia eszelhetett ki. A város szive, melynek dobbanását háromszor hallották minden huszonnégy órában az emberek, meghasad, mikor elsöpri az istenítélet a szeretet hajlékait, és földönfutókká lesznek azok, kiknek megrezegtette lelkét a mélabús hang. Hát ez a megreperált öreg harang, melynek szelíd, szélcsöndes időben olyan a hangja, mint a dajkamese: elandalitó, — most március 12-ére virradó éjjel ismét megkondult a szokott napi munkáján kivül, és búgott teljes egy óra hosszan át. Ez volt a huszonhetedik verse annak a megrázó költeménynek, melyet az emlékezés lassan tűnő fájdalommal őrizget a megtépett lelkek mélyén. A költemény sorai, igaz, már is halványodnak, úgy amint az újjáalkotott Szeged fénye erősödik, de föl-föl sir azért minden esztendőben s ma ez, holnap amaz a része ötlik a múltakon tűnődő ember elméjébe. A régi Szegedből ma már alig van valami. Egy-két utca, mely erősen kiri az új keretből és ezért szinte sérti a szemet. Olyan, mint a megroskadt, beteg ember, féllábát kihúzza a sírból és azzal biceg itt közöttünk. Ami még kedves a régiből, az az öreg Tisza. Ez a nyájas, néha tomboló, szép magyar folyó, mely, ha úgy tetszik neki, összehúzza magát, mint a karcsú leány, s ilyenkor oly szép, oly szelíd, megy lassan, csöndesen lefelé, mint az édes, zavartalan álom . . . A partján sétálva, eszembe jut most huszonhét esztendő múltán az a rettenetes kép, mely itt tárult föl mindjárt másnap a keskeny földszalagon s amely egyre rémesebb, sötétebb színbe hajlott. Ebben a sötétségben azonban megvillant akkor egy pici szivárvány. Olyan szép volt, szinte ma is látom . . . Nem is fogom talán sose elfeledni. Vagy két nappal azután, hogy a zavaros tenger ellökte maga elől a gyarló emberi munkát, úgy alkonyat felé végigjártam a Tiszapartot, az egyedüli kis szárazföldet, ami megmaradt az óriás területű városból. Ezen a keskeny, hosszú útvonalon volt még egy kevés élet a halál közvetlen szomszédságában. Apró, deszkákból összetákolt kunyhók keletkeztek a homokos parton, melyekben meghúzódtak az emberek, akik nem bírtak megválni a szülőföldtől. De milyen gyászos, siralmas volt itt az élet. A szomorú arcokon a kétségbeesés árnya sötétlett, a fénytelen szemek megteltek könnyekkel, mindenütt a tépelődés, a panasz zokogott . . . Kicsi leánykával találkoztam fenn a felső Tiszaparton. Körülbelül nyolc esztendős lehetett. Viruló egészséges volt az arca és gyönyörű feketék a szemei. Karton ruhácskájában dideregve gubbasztott, mint valami fázó madár, melynek tolláit fölborzolja a hideg márciusi szél. Megfogtam kicsi kezeit és megszólítottam : Miért sírsz, kis leányom ? — Az édes anyámat várom — felelt pityeregve, és rám nézett szép, bánatos szemeivel. Olyan csodálatos nagy szeretet sugárzott ki ebből a fájó tekintetből. Nem látta? — kérdezte azután nagyot sóhajtva. Hogyan láttam volna édes Istenem; hiszen csak másnap tudtam meg, hogy kinek a kislánykája. Azért mégis azt mondtam neki: — De jön, bizonyosan jönni fog. Csak várj kedvesem. Az arca földerült. Hálásan nézett rám. — Éhes vagy-e ? — kérdeztem később. Szomorúan lehajtotta fejét és halkan felelte: — Igen. — No gyere, igyál kávét. Pár lépésre, szellős sátorban parasztasszony főzött valami meleg löttyöt, ebből vettem a kislánynak egy bögrével. Megitta, megköszönte, én azért nem bírtam elválni tőle. Még tovább kérdeztem. A kislányka bizalmas lett és beszélt, Elmondta, hogy Rókuson a város vége felé, egy keskeny utcában laktak. Az édes apját kihajtották kora hajnalban a töltésre (akkor valósággal hajtották, még pedig fegyverrel az embereket a gátra) ő pedig az anyjával otthon maradt. Vártak sokáig az édes apjára, de nem jött. Egyszer csak bealkonyodott. A kétségbeesett asszony azonban még mindig nem birta otthagyni a földet, melyhez oda volt nőve a lelke, melyen született, s amelynek porában játszotta el gyermekéveit. Egész éjjel nem aludt egyikük sem. Az anya ki-kinézett a viharos éjszakába, melybe a menekülő emberek hivó szava hangzott lemondó tájdalommal. Azután újra csak megújuló bizalommal maradt a szegényes hajlékban.
