Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-07-25 / 30. szám
Nyilvánvalóan magasztos cél az, melyet gróf Apponyi Albert kultuszminiszterünk rendelete elérni és megvalósítani szándékol. S e nagy és magasztos eszméért való közreműködéséért jutalmat is ad a törvényhozás már előre, mert feltételezi, hogy hazafias szellemű tanítósággal áll szemközt, kik a törvényhozás intenciója szerint fogják a reájuk bízott feladatokat megoldani. Járuljon ezen üdvös törvényhozási aktushoz azonban még egy más is, s ez a tankötelezettség elvének szigorú keresztül vitele. Meg kell követelni minden állampolgártól azon személyes tulajdonságok megszerzését, melynek eszköze az iskola közművelődési és hazafias működése, s a melyek nélkül hasznos, megbízható polgárokká nem válhatik a zsenge ifjúság, s főleg magyar hazánkban annak idején polgári kötelességeit nem lenne képes jól teljesíteni. És nem csak állami érdeket véd a tankötelezettség szigorú megvalósításával az állam, hanem egyéni érdeket is, mert ott, hol a zsenge gyermek iskoláztatására kényszerrel kell a szülőt rábírni, ott magának a gyermeknek óvatik meg a gondatlan szülők ellenében. A tankötelezettség necsak arra irányuljon, hogy a gyermek bizonyos ismereteket megszerezzen, hanem arra is, hogy úgy az állami, mint a felekezeti iskolának immáron ideálissá és hazafiassá leendő légkörét szívja magába. Az 1907. évi XXVII. te. rendelkezése által megoldást nyert egy régóta vajúdó kérdés is; a községi és hitfelekezeti tanítók tarthatatlan helyzete most már nem csupán elviselhetővé vált, hanem ezen rendelkezés folytán egy kis türelemmel és kitartással most már a jólét révébe evezhet a sors csapásaitól hányt-vetett tanítóság hajója. És fontos érdeket is szolgál az, hogy a tanítóság az anyagi terhektől megkönnyittessék. Amidőn a megélhetés nem okoz annyi gondot, több kedvvel, nagyobb buzgalommal és megkétszereződött szorgalommal munkálkodhat a tanító a gondjaira bízott tanulók nevelésére és tanítására. A nyújtott anyagi előnyökért ezen ellenszolgáltatást természetesen el is várja és követeli is az állam a tanítóktól. A gyermeknevelés, az elemi oktatás elsőrangú állami érdeket képvisel. Csakis azon tanító áll hivatása magaslatán, aki nem csupán abban látja feladatát, hogy tanítóival az abcét és az egyszeregyet megismerteti, hanem aki a törvény intencióival egyértelműig a hazafiúi érzésnek a gyermekekben való felébresztését, fejlesztését mindig szem előtt tartja és aki a kor szellemét tanulmányozva, a mai szociális alakulásokra való tekintettel a gyermekek vallás-erkölcsi nevelését is szerencsésen megoldani képes. Miért nem fejlődik a magyar ipar? Hazánk lakosságának túlnyomó része őstermeléssel foglalkozik. Az ipart a magyarság sohasem szerette valami nagyon. Ha végigtekintünk az ezeréves történeten, látni fogjuk, hogy nagyon kevés azoknak a magyaroknak a száma, akik az ipar terén nagy nevet hagytak maguk után. Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy a magyar képtelen az ipar művelésére. Sőt ezer és ezer tanujelét sorolhatnék fel a népies ipartermékek közül, amelyek azt bizonyítják, hogy népünk az iparra termett, hogy ipari dolgok előállítására van leleménye és van ügyessége; nem említve egy Zsolnay, egy Brázay, egy Debreczeni, stb. nagyiparóriások nevét. És mégis miért nem fejlődik a magyar ipar? Miért nem fejlődik úgy és oly arányban, amint ezt a fogyasztás nagysága, a műveltség haladása megköveteli? — Nehéz erre választ adni! De ha választ akarunk és egy kissé körültekintünk, találunk rá akár ezret is. A legszokottabb válasz az, hogy a magyarság őstermelő. De ez nem lehet oka az ipari fejletlenségnek és pangásnak. Hiszen a földmivelőnek is télen annyi a szabad ideje, hogy ezen idő alatt foglalkozhatnék kosárfonással, seprűkötéssel stb., amint hazánk sok helyén tényleg foglalkoznak is. A nagyon ismeretes magyar «házi ipar» túlnyomólag a földmivelők által a téli hosszú hónapok unalmaiban készül. Egy másik válasz iparunk fejletlenségére az, hogy nincs kellő pártolás, hogy mindenki az idegen, a külföldi után kapkod, mert az jobb is, olcsóbb is. Hát hiszen van ebben valami, de mégsem lehet a fogyasztót okolni kizárólag, hogy a jobb és olcsóbb külföldi árút veszi, miért nem gyárt a magyar iparos is oly jót és oly olcsót ? De aztán igen sokszor nem is vehet a vásárló külföldi árúnál egyebet, hiszen «hazai» gyártmányt néhá, sőt igen sokszor nem is talál a boltban. Egy harmadik válasz az, hogy az elárusítók a külföldit részesítik előnyben, illetve azért vett külföldit, mert a külföldi utazó megelőzte a magyar utazót s mert az ennél szavahihetőbb, megbízhatóbb, stb., stb. Sorolhatnék fel még számtalan súlyosabbnálsúlyosabb okot, amelyek miatt — állítólag — nem fejlődhetik a magyar ipar; de nem teszem, hiszen mindegyik érv többé-kevésbbé igaz is, nem is. így például — hogy a sok közül egyet-kettőt kiemeljek, — közismeretes a magyar mészárosok ügyessége, s mégis rosszabb húst eszünk az osztrák sógornál és a német szomszédnál. Miért? Mert rosszabb marhát vágunk, mint külföldi szomszédaink, úgy, hogy pl. Bártfa-fürdőn csak «wieni» húst fogyasztanak. Nem botrányos-e ez, mikor a nagy tulipán-mozgalom mellett «hazai» fürdőhelyen «külföldi» húst esznek! Hát bizony az, s mégis a vendéglősnek adok igazat, aki egyébként azt is mondja, hogy magyar mészárostól azért nem hozat húst, mert pontatlan és a minőséget illetőleg megbízhatatlan. Ez is igen sokszor — sajnos — igaz! Egy másik furcsaság például továbbá az, hogy — a sok ujságcikkezés és propaganda dacára — a külföldi fürdőkön majdnem több a magyar ember, mint a hazai fürdőkön. Miért ? Mert a külföldi fürdőkön több a kényelem, olcsóbb a lakás és ellátás és megbízhatóbb az orvosi kar. Aki ezt nem hiszi, annak e sorok Írója készségesen adatokkal is szolgál. És mindez miért van ? Azért, mert egész életünk, társadalmi intézményeink uzsora-alapra és baksis rendszerre van beosztva. A magyar iparos — tisztelet a becsületes, de kisszámú kivételnek szinte egyszerre akar meggazdagodni, a segédje is, az inasa is. Innen van, hogy silány árút ád, többnyire drága pénzen. Nálunk nem az az elv járja, hogy «jobb a sűrű garas, mint a ritka forint», de ennek megforditottja. Innen van sok szociális bajunk is! A tőke és munka közt nincs kellő arány; mert az utóbbi soha, vagy csak nagyon kivételes esetben képes a tőkével versenyre kelni. A munkaadó rendszerint «ún>, az alkalmazottjai meg páriák, akik a fogyasztók kegyelem-morzsáira, borravalójára vannak rászorulva; sőt pld. igen sok vendéglős nem is ad fizetést pincérjének, mert — ott a borravaló. Ilyen és ehhez számtalan hasonló eset van, amely iparunk fejlődésének akadálya. De akadálya sével határolt szakadékba bevonulni, s az attól délre fekvő kunyhókig előre törni az ezen feladat megoldására hivatott két század sok emberének feláldozása nélkül lehetetlennek látszott. Fessler Gebhard hadnagy, — ki nehány pillanat előtt vett be szakaszával egy magaslatot, mely magaslatról a felkelők leginkább szorongatták a leégett házba beszorult s vezényletem alatt álló kis csapatot — jelentkezett ekkor önkéntesen ezen hősies tett végrehajtására. Eközben a helységtől nagyobb távolságra eső 3 nagy szalmakazlat fedezetül felhasználva majd pedig felgyújtva, keresztül siettünk a gyorstüzeléstől elárasztott helyen s elértük a legelső kunyhót, melyet felgyujtattam. Hasonló módon még kétszer irányítva magunkra az ellenség tüzelését, sikerült 6 emberemmel a többi kunyhót is megsemmisíteni. D.-e. 11 órakor lángok csaptak fel Pitomna- Rupa és Cerninugli helységekből, melyek hírül adták vállalkozásunk sikerét, s a megparancsolt feladatnak teljes bevégzését. Kürzinger őrnagy ekkor visszarendelte a 4-ik századot és Crkviee felé megkezdte a visszavonulást, ahová a zászlóalj délután '/23 órakor megérkezve, feszes tartásban vonult el Reinmann ezredes, dandárparancsnok előtt. Reinmann ezredes a tisztikar előtt a következő szavakkal fejezte ki legteljesebb megelégedését: «Uraim! Öt órán át figyelem a zászlóaljat a harc alatt. Fogadják tiszteletem és csodálatom nyilvánítását magatartásukért. Szerencsét kívánok és üdvözlöm Önöket a szép sikerért.» Kettős volt a siker, amennyiben a felkelőknek nemcsak utolsó menedékük pusztult el, hanem 26 emberük is elesett, miről Dragalj síkságán levő templom körülötti sirkertben a frissen hantolt sírok tanúskodtak. Április 22-én a felkelők bosszút akartak állatai a pitomna-rupai kemény vereségért, megtámadva a crkvieei tábort, de vállalkozásuk teljesen balul ütött ki. Április 29-én folyt le az utolsó nagyobb csatározás, melyet Reinmann ezredes, dandárparancsnok vezénylete alatt vívtunk a Dragalj síkságon. Célunk volt az itteni szilárd épületeket, mint a vámház, iskola stb. — a templomot megkíméltük — megsemmisíteni. Ezen vállalkozásnál részt vett az 1. számú császár-vadászzászlóalj mind a négy százada a 43. számú gyalogezred egy zászlóalja, egy fél utászszázad és egy fél hegyi üteg tüzérség. Reggel 2 órakor történt meg a kivonulás a crkvieei táborból, amikor is ezen vidéken rég nem tapasztalt, abnormálisán heves zivatar tört ki, és a villámcsapás közvetlen a tábor mellett a tüzérség két élelem-hordó állatját lesújtotta. Ugyanazon időben a Knvoseie-nek csapatokkal megszállott öt pontján sújtott le a villám, mindenütt károkat okozva emberben és felszerelésekben. Ezen harc alatt erélyes zászlóalj-parancsnokunk a brigadéros beleegyezését kérte arra, hogy a robbantó munkálatok fedezésére vadászaival a körülfekvő magaslatok legmagasabb pontjait szállhassa meg — a másik párkányt a gyalogság szállotta meg. — A brigadéros azonban csak a halmok fele magasságáig engedte meg az előre menetelést. Egy nehány csapat elérte a Biele magaslatokat. Itt sikerült szakaszomnak egy körülbelül 30 főből álló felkelő-csapatot oldalról meglepni, kik is vad futással menekültek a montenegrói határon át. Biborpalástos vezetőjük futásközben mintegy 400 lépésnyiről golyótól találva elesett. A magaslatok úgy délelőtt 10 óra tájban foglaltattak el, amikor is menydörgésszerü robaj adta tudtul, hogy a felrobbantások megtörténtek. Ennek utána felharsant a visszavonulást rendelő kűrijei. Ha a felkelők szokásukhoz híven ezúttal is a visszavonuló sereg után lopództak volna, úgy alkalmuk nyílott volna a szakadékos, kedvezőtlen karszttalajon történt visszavonulásunkat meglehetős mértékben veszélyeztetni, de jelen esetben ezt elmulasztották, illetve oly időben jöttek, mikor a csapatok már a síkságot elérték. Megemlítek még egy mulatságos epizódot. Valahányszor egy-egy portyázó csapat a síkságon megjelent, a dragalji templomban mindannyiszor meghúzták a vészharangot. Kevéssel az ütközet megkezdése előtt Kürzinger őrnagy megparancsolta egy utász őrjáratnak, hogy ezt a veszedelmes harangot távolítsák el. Egy Vicheider nevű óriás termetű vadász (jelenleg fogházfelügyelő a bozeni járásbíróságnál) hátára vette a négy más vadász által nagy megerőltetéssel lehozott harangot, ki azt verejtéktől ázottan, többször pihenőt tartva, Hanba cipelte be. Megkérdeztük tőle, nehéz volt-e a harang? Mire ő hamisítatlan tiroli dialektussal igy felelt: «Seil öpper woll, sakrisch schwar a no >! (Magyar fordítása körülbelül ez: «biz volt ez ami volt, s hozzá még veszettül nehéz is»). Ha nem is voltak ezek a csaták különös jelentőségűek, mégis a hónapokon keresztül tartó nélkülözések — melyek sokaknál hosszan tartó betegségeknek csíráját érlelték meg — és a szerencsés eredmények méltóan sorakozhatnak babérlevélként az ezredek történetéhez. Végezetül gondoljunk melegen a gavallérjellemű nyalka ezredesre, Kürzinger Alfréd lovagra, ki immár bevonult a niegdicsőültek nagy hadseregébe. Erélye, elismert képzettsége voltak azok a tulajdonok, melyek őt kitűnő zászlóalj-parancsnokká tették, és aki igen jól értette, miképpen ehet a derék tiroliakat győzelemre vezetni. (Fordította: , . . schné Margit).
