Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-06-27 / 26. szám

több mint kétszer annyi! Az első számításunk szerint pedig megháromszorosodott.

Hogy lehetséges ez ? Erre is szeretnék felvilágosítást! De — úgy látszik — bátran fújhatom az operett nótáját:

«Várhatsz babám, elvárhatsz, Amíg belé nem fáradsz/»

Azonban, uraim, ennek fele se tréfa! Nem vádolunk, nem gyanúsítunk, nem sértünk senkit, de nyílt választ, magyarázatot kérünk, követelünk ! Éppen ezért tessék vagy megcáfolni bennünket és számadatokkal kimutatni, hogy a mi számításunk hibás, mert nem vagyunk csalhatatlanok, vagy — ha számvetésünk helyes megmagyarázni,

miért fogy a város vagyona ? Miért nő a városi pótadó?

Mint e város adófizető polgárai ezt joggal kérdjük, joggal elvárhatjuk. Hiszen úgyis oly tömérdek sok az évi adó, hogy alig győzzük. Ezenkívül 1900-tól csak négyféle adóval lett több, t. i. 1. országos betegápolási pótadó, 2. városi tűzőrségi adó, 3. telekbér adó, és 4. orsz. gazdasági murikáscselédsegélyző pénztári díjjutalék. Bár ezek csekélyek s nem mindenki fizeti, de mindenki tartozik fizetni városi közmunka és iskolai pótadót, amely utóbbi az 1897—1905-iki időközben szintén emelkedett 4°/0-ról 7‘4°/ura, illetve 4-6%-ról 6’2%-ra. Úgy, hogy az állami adó mellett a mi adófizető polgárságunk össze-vissza nem 41 '5 meg 54°/t-os pótadót fizet, de fizet cakkumpakk 70 80

százalékot, sőt a tőzegadót és járulékait is idevéve, fizetünk körülbelül annyit a városnak, mint az államnak.

És ilyen szomorú helyzet mellett építünk kaszárnyákat, amelyek nem jövedelmeznek. Átvesszük a tőzeggyárt, amelyre évenként óriási összeget ráfizetünk a helytelen házi kezelés mellett. És — szörnyű kimondani — még villamgyárral is akar kedveskedni a nálamnál jobban számító Egger uraság. Hát csak rajta! De előbb tessék engemet megnyugtatni és nyíltan megmondani: 1. mennyi volt a város tiszta vagyona és 2. mennyi a városi pótadó 1897-ben és 1905-ben? Ezenkívül a polgármesteri évi jelentés e két tényezőt mutassa be évről-évre egész tisztán, világosan, hogy azt a laikus is láthassa s ne kelljen a sok

szám tömkelegében úgy botorkálnia, mint nekem. De addig is kérek teljes tisztelettel választ, magyarázatot, felvilágosítást!

Egy polgár.

Az uj munkásbiztositási törvény ismertetése.

(Irta: dr. Reisz Mór, divényi körorvos, tb. járásorvos.)

Munkásjóléti intézményeink történetében nevezetes momentumot alkot a folyó év július havának első napja.

E nappal megszűnik az 1891. évben alkotott betegsegélyzőpénztári törvény és életbe lép az új törvény, mely a folyó évi törvényalkotásban a 19. számot kapta és amelynek hivatalos cime: «1907. évi XIX. törvénycikk az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról.»

Az új törvény oly lényeges módosításokat, változásokat, minden tekintetben haladást jelent a régi törvénnyel szemben, hogy nem vélek felesleges munkát végezni, midőn azt e lap hasábjain oly modorban taglalom, magyarázom és megvilágítom, hogy ezek után leginkább a munkaadók és munkások világos és biztos tudatot szereznek azon jogokról és kötelességekről, melyekkel szemben e törvény erejénél fogva kerültek.

Már a címben is mily különbség, és mily haladas! A régi törvény a balesetet még nem tekinti olyannak, mely következményeinél fogva a balesetet elszenvedett e^yén teljes vagy részleges munkaképtelenségét vagy elhalálozását okozván, neki előbbi esetben kisebb vagy nagyobb járadékot, utóbbi esetben családjának is azt, kell, hogy biztosítsa. A régi törvény segélyt nyújtott a maximális 20 hétre oly módon, mint más megbetegedésnél, az új törvény már a baleset következményeit is honorálja.

Itt álljunk meg egy keveset! Tizenöt év kellett ahhoz, hogy a törvényalkotás a balesetokozta állandó károk biztosítását keresztülvitte. Ámde csak baleset az, amely a munkás teljes vagy részleges kere$etképtelenségét vagy halálát okozhatja? Az új törvény a régivel egybehangzóan kimondja, hogy nem vonhatja külön törvényes intézkedés nélkül működési körébe a rokkant-, özvegyi és árvaellátást. Az ú. n. «ipari betegségek» által okozott állandó károk biztosítása tehát ma még ezen módon nem lehetséges. De valamint egyáltalában nincs oly szervezet, nincs oly intézmény, mely már megszületése pillanatában tökéletes lett volna, s az egész mindenség a belső vagy külső impulziók és szükségletek szerint halad a tökély felé, remélhetjük, hogy nem lesz újabb 15 esztendőre szükség, hogy a munkásjóléti intézmények ezen legfontosabb és legideálisabb része a rokkantságot, aggságot, özvegyi és árvaellátást is a biztosítási körbe fogja vonni.

Mielőtt fejtegetéseimben tovább mennék, legyen szabad előbb visszapillantást vetni azon mozzanatokra, melyek a betegsegélyzési ügyet teremtették.

A XVIII. század első felében a kereskedelem még igen szűk korlátok között mozgott, s akkor a tőke és munka karöltve haladva egymással, úgyszólván édestestvérek voltak. Ekkor a kereskedelem világkereskedelemmé kezdett fejlődni, a tőke és munka karöltve haladása felbomlott, a kettő közötti ellentétek kiélesedni kezdtek, és megkezdődött ama harc, mely napjainkban sem ért véget. A tőke azonban még nevezetes segédcsapatokhoz jutott, a gépek mindinkább tökéletesebbek lettek és annyira elterjedtek, hogy a munkást már-már feleslegessé tették. Természetesen a reakció nem maradhatott el, annak előbb-utóbb be kellett következni.

A reakció nem is maradt el, fergetegszerű lavinaként zúdult a társadalomra, mint «szociálizmus». Mig azonban a szociálizmus eszméi még csecsemőkorukat élték, a tőke annyira elnyomoritotta a munkást, hogy különösen a közegészség és lakásviszonyok tekintetében végpusztulással fenyegette a munkást.

A helyzet annyira kiélesedett, az elégedetlenség oly fenyegetővé kezdett válni, hogy végre itt az államnak kellett az ő amnipotens hatalmával közbelépnie, az államnak kellett megteremtenie a munkásjóléti törvényeket, melyeknek legjelesebb részét a közegészségügybe vágó törvények alkotják. Ezen törvények alapja az volt, hogy a munkás vagyonnal nem rendelkezvén, gondoskodni kell intézményesen megélhetéséről akkor is, ha dolgozni nem képes.

A betegsegélyző-pénztárak először Angliában keletkeztek, ahol már a XVII. század elején léteztek. Németországban a XIX. század elején már nagyban virágoztak és midőn I. Vilmos német császár 1881. év november hó 17-én a német parlamenthez azon szavakat intézte, hogy: «császári kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztessem a rendeket a szociális kérdésekre, különösen a munkások egészségügyi viszonyaira, és igen nagy megnyugvásomra szolgálna életem alkonyán, ha országomnak támogatására szoruló munkásai betegségük esetére megfelelő segélyben részesülhetnek!» — ezen bölcs szavak a munkásjóléti intézménynek a német birodalomban oly hatalmas lökés.: adtak, hogy Németország e téren vezető lett oly értelemben, hogy idevágó törvényei mintául szolgáltak az egész művelt nyugatnak.

A német birodalmi törvényhozás 1883. évben mondta ki törvényben a törvényes biztosítási kényszert, mely törvény 1892. évben nevezetesen módosíttatott, hogy az időközben kibocsátott baleseti, rokkantsági és aggsági biztosításra kötelezett és biztosításra jogosítottak körét kibővitse. Ilyen változtatott fogalmazásban látott aztán napvilágot az 1892. évi törvény.

Nálunk Magyarországon csak 1891. évben

Megjegyzem, hogy a fiumeiek nem ismerik ennek a jelenségnek a magyarázatát, csak azt tudják, hogy van és ha megjelenik, akkor a mi bárka künn van a tengeren, őrülten iparkodik a révbe jutni, mert ha a sión megkapja, hát az viszi fel-fel egyenesen — a mennyeknek országába. Aki egyszer a sión hatalmába került, az nem menekült meg élve.

Miután így láttam a tenger egyik eddig nem is sejtett csodáját, vártam a másikat, az annyit megénekelt tengeri betegséget. Még hajóraszállás előtt jól bevacsoráltam. El voltam ugyan készülve reá, hogy a vacsora ára — a tengerbe kidobott pénz, dehát azért borjufilé, gyere, csokoládétorta, te is, gyere, meg ti többiek csak gyertek. Úgyis utoljára eszem én jót vagy három hétig, hát minden — mindegy. A tengernek is meg kell adni, ami a tengeré. Hanem hiába számítottam én erős reménykedéssel. A tenger nem kívánt semmi áldozatot. Amin én csodálkoztam a legjobban. Hát ez is tenger? — kérdezgettem magamban. Hanem egy gyönyörű szép reggelre virradtunk. A hajó körül a kéklő tenger, amelynek nincs vége. Akármerre néz a szem, nem talál sehol egy nyugvó pontot, ahol megpihenhetne. Egyszer csak feltűnik a nap, mint egy izzó tűzkorong és ragyogó aranyhidat fektet végig a látóhatár szélétől egész a hajóig. Ettől kezdve a legékesebb jelzőkkel tarkítva írhatnám le a tanulmányaimat, dehát rövid leszek. Mert a hirtelen beköszöntött kánikula nagyon is aktuálissá tette a fürdői leveleket. Ez a kánikula éppen olyan hatást gyakorolt az én útleírásaimra, mint a forró takaréktűzhely a szárítás végett reátett csizmákra, összerántja

őket. Hasonló sors jut osztályrészül ezeknek is. Csak egy kis türelmet kérek és kivégzem őket nagy hamarsággal. Hiába, az idénycikk az első. Mire kigyönyörködtük magunkat a felkelő nap ragyogó aranyhídjában, feltűnt a szárazföld, mint egy fényes sáv, ami fölött homályos köd terült el.

Minél közelebb jöttünk a szárazhoz, a sáv mindinkább szélesedett, de egyúttal veszített is fényességéből, a köd tisztult és eleinte csak homályosan, később mind élesebben tűntek elő a hegyóriások, amelyek alatt látszott Velence. A kép mindinkább tisztul és Velencze — vagy ahogy az olasz mondja — Venezia (Venedig) mindjobban elvál a hegyektől és lassanként érvényesíti minden szépségét. Hosszas hányattatás után kiköt a hajó és az utas ott áll és nem tudja, hogy merre nézzen, mit bámuljon inkább. A Dogepalotát, vagy a szemben lévő templomokat, a sűrű rajban himbálódzó gondolákat, vagy hogy inkább a Grand Kanáléban pillantson be ? Az újdonságok olyan özöne szakad az emberre, hogy szinte jólesik, amikor elővesz bennünket a finánc. Nagyon természetes, hogy az első gondolat, amit az életösztön sugallt, az, hogy hogyan csapjuk be. Rég időből rossz szokásunk ez, de most jól esik, mert a való életre fordíttatja figyelmünket. Nagynehezen hozzájutunk egy gondolához, amely a Bauer és Grünwaldhoz visz. Ott azzal fogadnak bennünket, hogy táviratilag vagy ajánlott levélben rendeltük meg a szobát ? Tyhű, itt nagyban megy a rongyszedés, gyerünk egy házzal odább. Hogy hová? Majd tudja a gondolás, aki fordul egyet és elszállít egy kis utcába, felvisz egy emeletre, aztán tartja a markát. Kábultan elégíti ki az ember, ő persze örömmel siet elmert sikerült

megpumpolni bennünket háromszorosan, dehát minden — mindegy.

Tiszta, csinos szobába vezetnek bennünket, napi 2 frank. Ide írom a címét: «Calledel Ridotto — Casa Tona.» Én ott álltam elszántan a szobámban és olyan furcsa érzés fogott el, mert tudatára jöttem annak, hogy kiszaladt a lábam alól a föld. Ne tessék azt gondolni, hogy vígjátékot csinálok, legkevésbé sem. Otthagytam a nyelvmesteremet. Node se baj. Csak azért is megnézem Velenczét. Annyit tudtam csak olaszul, hogy «quanta costa?» «Mennyibe kerül»? vagy amint a dunántúli ember mondja < mit kóstál?»

Mindjárt ki is tapasztaltam a tudományom a Szent Márk téren, ahol egy atyafi elibém áll és ajánlkozik, hogy elvezet a mozaikgyárba. Jól van, édes barátom, dehát «quanta costa ?» Ajánlkozott 1 sóldóért, ami megér vagy 4 fillért. Nem akartam neki hinni, kivettem hát egy soldot és megkérdeztem, hogy beéri-e ezzel, mert akkor nem bánom. Ő aztán nagy boldogan vezetett a mozaik-műhelybe, ahol is vásárlásba akartak beugratni. Odáig csak álltam a mulatságot, amíg mutogatták a mesterséget, hanem amikor a vételre került a sor, akkor már nem tudtam se olaszul, se németül, se ángliusul, hát aztán nagy sajnálkozással elváltunk.

Hanem én hozzáfogtam a tanulmányozáshoz, könnyen tehettem, magam voltam, ami pedig ottan nagy ritkaság, mert ott minden ember a párjával jár. Hanem mondhatom, hogy nem irigyeltem a sorsát annak a szegény halandónak, aki a karjára fűzve egy elvirágzásnak indult hölgyet, figyelmetességet majmolva iránta, cipeltecipelte. De a könnyűségért, amivel nehéz szere-