Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-05-02 / 18. szám
nem is tartjuk a mai kormány feladatai közé tartozónak. Csak egy önnálló nagy feladatra van ez a kormány hivatva : az általános választóijog megvalósítására. Egyéb teendőit a folyó kormányzati ügyek ellátása, a napi szükségletek kielégítése képezi. Ebben a keretben a kiegyezés hosszú időre szóló rendezésének nincs helye. Nincs szükség erre a rendezésre. Ha a szabadelvű kormányok tudtak boldogulni időleges megállapodásokkal,akkor ennek a kormánynak nem is lenne szabad végleges rendezésre gondolnia. Hiszen ez a kormány átmeneti; nemzeti és gazdasági újjászületésünk előkészítése, feltételeinek megvalósítása képezi a feladatát. Az a feladata és kötelessége, hogy a közönség sorvasztó börtönéből kivezesse a nemzetet a függetlenség, szabadság, önrendelkezés életet adó, friss levegőjére. Az átmenet iránya csak a függetlenség kivívása lehet. Egyenes az út, a végén tűzoszlopként ragyog a cél. S ha elérésére összes erőink megfeszítése, lankadatlan küzdelem szükséges, mert nagyok és számosak az előző kormányok által a megvalósítás elé gördített akadályok : érjük be a meglevőkkel, ne kössük meg újra magunkat, hogy annál nehezebb legyen a szabadulás. Ne szaporítsuk a bilincseinket. Eleget viselünk, eleget szenvedtünk alattuk. A felszabadításhoz az első lépés a bilincsek széttörése. Kezdje végre a kormány a felszabadítás munkáját. Pattanjon szét az első láncszem s a kormány a nemzet igaz hálájára teszi magát érdemessé. Pokolba a kiegyezéssel, a több évre szóló szerződéssel! Lazítsuk az Ausztriához fűző kötelékeket, hogy minél előbb és minél könnyebben felszabadulva, most, a gazdasági fellendülés aranykorában dolgozhassunk összes erőink megfeszítésével a magunk javára s a politikailag és gazdaságilag függetlenített Magyarország boldog jövője érdekében. A kloaka. Városunk fejlődésében igen érdekes az, hogy közintézményeinek létesítésében külsőleges szempontok vezették. Ha csak futólag is széttekintünk, látni fogjuk, hogy először épült a két vigadó a városi színházzal, azután épültek a kaszárnyák, a kórház, a villanytelep és legújabban a vágóhíd. Ezek voltak a vezetőség szerint a legelsőrendű közszükségletek í Pedig dehogy azok ! A ' korcsmákat magánkezelésre bízhattuk volna. A színház, a kaszárnya, a kórház úgy sem hoznak jövedelmet, mi több, csak emelték a városi pótadót. A vágóhíd pedig már csirájában is drágította a húst. Mindezekkel a közszükségletekkel tehát várhattunk volna és meg kellett volna csinálnunk azt, amit legutoljára hagytunk, t. i. a csatornázást és a vízvezetéket. Egy fejlődő város legfontosabb érdeke, hogy gondoskodjék egészséges és elegendő vízről és másodszor gondoskodjék megfelelő kloakákról, csatornákról, amelyek a tisztátalanságot képező, könnyen rothadó és rothadási gázaikkal a levegőt megrontó és ez utón az emberi egészséget tönkretevő emberi és állati hulladékokat és szennyvizeket hamarosan eltávolítják. Losonczon ilyesmire eddigelé alig terjedt ki a figyelem. Mi több, még most is a moslékot és egyéb szennyvizet sokhelyt az utcára öntik, hogy a járó-kelők megállapíthassák abból az ottlakók étlapját, ha ugyan a förtelmes bűz nem kergetné el onnan az embert. Hanem ami a múltban elmaradt, azt a jelenben pótolni lehet. Sőt amióta a kövezetvám megvan és életbeléptették nálunk, városunk kötelességévé vált csatornázásról és kellő kövezésről gondoskodni. Igen ám, de van-e erre nézve megfelelő tervünk ? Azt hiszem, hogy nincsen. E feltevésemet az eddig létesített csatornák igazolják. A Jókai-utca kloakája a város szélén a kisfalusi-út végén torkallik ki, inegfertőztetve ott a levegőt és egészségtelenné téve ott a lakhatást. A Kossuth Lajos-utcai és az Erzsébet-utcai részleges csatornázás a Tugár-patakba viszi a szennyt s így állandóan a város központját fertőzteti. Mindez azonban csak próba-csatornázás volt! De e rendszert nem. szabad követnünk a város többi részének csatornázásánál, hanem kérnünk kell a város vezetőségét, hogy e nagyfontosságú kérdésben csináltasson az egész város területére szóló csatornatervet magánvállalkozás által és e tervet vizsgáltassa felül a földmivelési minisztérium műszaki osztályával. Ha ez a terv megvan, akkor lássunk hozzá, hogy egy ilyen csatorna minél előbb kiépüljön. Természetesen városunk földrajzi fekvése nagyon kedvezőtlen arra, hogy könnyű módon létesíthessünk kloakákat, egyrészt, mert a talaj felszíne, lejtése olyan, hogy az összes csatornákat nem lehet egy főcsatornába vezetni. E bajokon azonban az ügyes mérnök segíthet olyformán, hogy a csatornahálózat egyes magasabb pontjain víztartókat helyez el és ezekből öblíti a csatornát; ezenkívül a Tugár-patak vize is ésszerűen felhasználható az u. n. úsztató (angol) kloaka-rendszer létesítésével. A csatornákat pedig úgy kell fektetni — nézetünk szerint, — hogy a kitorkolási nyílás olyan helyen legyen, ahol már nem okoz oly nagy bajt az elterjedő bűz és rothadás. Ez pedig csak valahol a füleki utón túl képzelhető. Ugyanis nem engedhető meg az, hogy a csatorna tartalma úgy öntessék ki, mint ez a Jókai-utcai csatornánál van, mert itt nagy szárazságok idején a csatorna tartalma le nem folyhat, s egyrészt magában a csatornában, másrészt annak közvetlen kifolyásánál indul pangásnak az iszap, úgy hogy a rothadás légnemű részei a csatorna nyílásainál oly bűzt terjesztenek, ami az emberi egészségre a legnagyobb mértékben káros. Erre az orvosi kar adhatná meg a kellő feleletet. Már most az a kérdés, hol legyen ez a kitorkolási nyílás ? Már mondottuk, hogy valahol a füleki-út táján. Igen ám, de itt van egészségünk egy másik nagy forrása: a közvágóhíd. Kérdésessé válik így az, vájjon szabad-e közelébe vinni ? Én az én laikus eszemmel azt hiszem, hogy nem. Ha pedig nem szabad, akkor nem tudunk területet, amelyre városunk csatornahálózatának kitorkolását építhetnénk. Illetve itt arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a közvágóhíd rossz helyre Lett építve, mert kloakánk kitorkolásának mintegy útjában áll. íme láthatjuk ebből is, hogy mennyire legelsőrendű közszükséglet a csatornázás. Ha ezt nem csináljuk meg sürgősen, még sok mulasztást és hibát fogunk elkövetni városunk hátrányára és nagy kárára. Ezért tisztelettel kérjük városunk vezetőségét, hogy minden kapkodó és részlet-csatornaépítkezés helyett készíttesse el az egész város területére szóló csatorna-hálózati tervet, vizsgáltassa felül a minisztériummal egyrészt, másrészt tétesse ki a városházán közszemlére, hadd láthassa azt a város polgársága is. Ha ez a terv megvan, ám következzék a csatorna építése, de rendszeresen. Mindez azonban nem várhat évekig vagy pláne évtizedekig. A polgárság egészsége, a város fejlődése, a lakás szárazsága a jó csatorna következménye. Ezt kell tehát előmozdítanunk. Ha nincs csatorna, vagy ha a csatorna rossz: a várost folytonosan járványos betegségek fogják sújtani, ami rosszabb egy árvíznél, tűzvésznél vagy hadjáratnál. Követeljük tehát a csatornázást, de ésszerű és egészséges hálózat révén. Mindenek előtt pedig lássuk — a csatornázás előtt — a csatornahálózat tervét! Botond. Emléket Petényinek! A Magyar Ornithologiai Központ főnöke, Herman Ottó, 1905 nov. 1-én az általa szerkesztett «Aquila» című szakfolyóiratban aláírást nyitott 200 koronával egy szerény, Budapesten és ha lehet, a magyar Nemzeti Muzeum kertjében fölállítandó Petényi-emlék számára. A felhívás elhangzott, de a szükséges összeg nem gyűlt össze; sőt olyan kicsi még az, hogy egy méltó emlék fölállítására jelenleg még gondolni sem lehet. De hát ki is volt az a Petényi ? Olvasóim közül nagyon kevesen fogják tudni azt, pedig Nógrádvármegye szülötte, mi több, az elemi népiskolai oktatást itt Losonczon nyerte, sőt annak idején a losonczi ág. h. ev. egyház kétszer is meghívta egyhangúlag a megüresedett papi állásrá. De ez régen volt! Nemzedék pusztáit, nemzedék jött és megvénült s vele elhalványult a magyar madártan úttörő mívelőjének és tudományos megalapítójának emléke. Nevét is csak a madártan barátai és a lexikonok őrizték meg! Petényi János Salamon 1799 junius 30-án született Ábel-Lehotán, a mai Ábelfalván, Nógrádvármegyében, ahol atyja Gábor evang. pap és földbirtokos volt, aki mint szentírásmagyarázó és a keleti nyelvekkel foglalkozó kivált hivataltársai közül. A kis János első nevelését atyjától kapta, s már itt mutatkozott a gyermek nagy szeretete és vonzódása az állatok iránt. Majd a losonczi evangélikus elemi iskolába került; innen kilencéves korában Beszterczebányára vitték. Itt támadt az a vágya, hogy a vidék madarait megösmerje, minden madárfaj tojásából egyet-egyet bírjon. Ez a vágya lassanként céltudatos törekvéssé vált, s mikor 1814-ben Selmeczbányára megy, már hatalmas tojás gyűjteménye volt. Selmeczbányáról Pozsonyba siet, hogy a bölcseleti tanfolyamot elvégezze; majd Becsben folytatja és befejezi theologiai tanulmányait. Itt elsajátítja a madarak tömését, s széles ornithologiai tanulmányokat végez. 1824-ben és 1825-ben meghívják losonczi lelkésznek, de a hívásnak nem tesz eleget. Ehelyett beutazza a Tisza vidékét, ahol először lát túzok «csordákat». Majd eljő Kubinyi Ágoston, volt iskolatársa hívására Videfalvára, ahol ketten összegyűjtötték Felsőnógrádnak összes madár-fajait, amely gazdag és ritka gyűjteményt azonban 1849-ben a felbőszült muszkák elpusztították. 1826-tól 1833-ig Czinkotán lelkészkedik. Mivel azonban a lelkész úr itt is madarakat nyúzott és méreggel praeparált; mi több, ezt a műveletet egy kutyán is véghez merte hajtani azzal a kézzel, amellyel az «úrvacsorát» szolgáltatta, kénytelen volt túlnyomólag parasztokból álló híveinek elégületlensége miatt, igen jövedelmes állásáról lemondani. Czinkotáról Pestre ment a jó reménység nevében, amely 1834 nov. 16-án a Nemzeti Múzeumnál megüresedett állattani osztály első őri állást hozta meg számára. Ebben az állásában aztán megmaradt 1855 okt. 5-én bekövetkezett haláláig. Mint múzeumi őr 365 kitömött madarát a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza szekrényestől együtt, ezenkivül tervszerűen beutazza az országot, hogy a hazai madarakat megfigyelje és adatokat gyűjtsön madártani tanulmányaihoz. Ezenkivül mint az 1841-ben megalakult «Természettudományi Társulat» szervező, majd választmányi tagja oly tevékenységet fejt ki felolvasásaival, és nagyszámú irataival, hogy az Akadémia levelező tagjai közé választja. Tudományos működése igen beható és a madártan terén igen sokoldalú. A hazai madárvilágot nemcsak megismerni és ismertetni igyekszik, de összegyűjti a madarak népies elnevezését is, hogy ez által népies előadásával a magyar műveltséget erősítse a nép bevonásával és együttműködésével. És e téren roppant eredményes a működése. így például a »falco laniarius« latin, német, olasz, francia, angol és szláv elnevezése mellett a következő magyar népies neveket gyűjtötte össze: kerecsen-sólyom,kerecsény,kelecsen, fojtogató-sólyom, fojtó-sólyom, mészárló-sólyom». A madarak megfigyelésén kivül az ornithologia történetével is foglalkozik. Ezenkivül összeköttetésbe lépett a művelt nyűgöt ornithologusaival; benső barátságot kötött Brehm apóval és elmondhatjuk, hogy az első magyar ornithologus neve a külföldön ismertebb és ünnepeltebb volt, mint nálunk idehaza. Petényi életrajzát megírta Kubinyi Ferenc,* újabban Herman Ottó, aki Petényi után a legkiválóbb magyar ornithologus. Újabb időben a magyar madártan fejlesztésére a magyar földmivelési miniszter nagyobb áldozatokat hoz, s így felmutatott eredményei sokkal nagyobbak, mint Petényi munkásságának, aki minden áldozatát, csekély . 400 frtnyi fizetéséből koplalta le. De azért mégis ez utcbbié marad az érdem, hogy a magyar ornithologia kifejlődött, sőt a jelenben épen Herman Ottó nagy tudása és rátermettsége folytán az európai nemzetek közt szinte vezető szerepet tölt be. Mindezeket — persze csak rövidesen azért mondottuk el, hátha akad olvasóink közt madarász, vagy kedvelője a madár-világnak, aki filléreivel szívesen hozzájárulna a Petényinek emelendő méltó emlék felállításához. Mert e nagy tudós emléket érdemel! De mi losoncziak másra * Kubinyi Ferenc, Losoncz első népképviselője volt 1848-ban, Kossuth politikájának nagy hive és harcosa. A Kubinyi-tér tőle nyerte elnevezését.
