Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-15 / 12. szám

Omlatag bástyáink.

Irta: Madách Aladár.

Alkotmányunk várába ős ellenségünknek, az osztrák kamarillának, ügynökei, törvénytiprással, árulással és erőszakkal mind beljebb vonulnak. A központi erődnek, parlamentünknek, hatalmas ütegeit, a felelősségre-vonás jogát elhallgattatták. Eleinte törvénytelen elnapolásokkal kerülték meg, s végre erőszakos feloszlatással törték meg hatalmát.

A központi hatalmat most már egyelőre felelősség nélkül a kezükben tartják, de azért mégis úgy érzik magukat, mint a verebek a fecskéktől elfoglalt fészekben. Félnek, hogy az ország úgy tesz velük, mint a fecskék, amelyek veréb ellenségeiket az elfoglalt fészekbe gyorsan befalazzák; félnek, hogy ők is ott a központi hatalom tehetetlenségében fulladnak meg.

Alkotmányunk várának ősi falain ugyanis bástyák emelkednek, amelyek mint szakadatlan koszorú övezik azt. Ezek, a megyék autonómiájának, önkormányzatának az országot behálózó pontjai; melyek elhanyagolva omlatagok ugyan, de mégis félelmes ellenállásra képesek. Ezen régebben bevehetetlen bástyákba akar most a hatalom bevonulni, és pedig macedóniai Fiilöp ismert mondása szerint: ahol erőszakkal nem lehet bemenni, egy-egy arannyal megrakott szamárral próbálja szerencséjét.

Ezen omlatag bástyákkal alkotmányunk újabb fejlődése idejében, bizony legelőkelőbb politikusaink közül is sokan alig törődtek, sőt a kicsinylés egy nemével tekintettek azokra. A miniszteri felelősség 48-as vívmánya után a legtöbben egyenesen anachronismusnak tartották létüket, sőt mint a felelősség elvével ellentétes szervezeteket, megsemmisítendőknek Ítélték azokat.

Kossuth Lajos, ez a mindég tisztán látó lángész, nem tartozott ama politikusok közé; ő mindég szilárdan ragaszkodott föntartásukhoz, annak dacára, hogy ő volt épen a parlamenti felelős kormánynak is valódi megteremtője. Az ő lángesze belátta azt, hogy mi magyarok kivételes helyzetünkben, egy más államhoz és annak uralkodóházához fönnálló viszonyunkban nem utánozhatjuk a nyugati független, és nemzeti uralkodóházakkal biró államok vaskövetkezetességgel központosított szervezeteit. Világosan látta, hogy alkotmányküzdelmeink, szabadságharcaink, melyek már akkor, több mint háromszáz éve, meg-megújúltak, nem fognak mintegy varázsigére egyszerre elnyugodni, s hogy azután az ilyen küzdelemben a törvényhatóságok autonómiái azon legfontosabb erősségeink, melyek nemzeti társadalmunknak központokul szolgálhatnak az alkotmányvédelem szervezésére, és a szétrombolt alkotmány újraszervezésére is. Ezek adhatják meg a módot egy hatalmi túlkapás, egy államcsíny esetében a nemzetnek arra, hogy egy akkor kilátással nem biztató küzdelmet békés úton folytathasson mindaddig, mig kedvező kül- vagy belviszonyok az alkalmas időt meghozzák.

Kossuth Lajos ezt látta, és vele látta a 48-as párt túlnyomó része. Bizony kis hija volt már Szapáry idejében, hogy a kétszakaszos rövid elvi kijelentés helyett nem maga a közigazgatás államosítását végleg elrendelő és életbeléptető törvény jutott alkotmányunkba, és ezzel meglett

volna konditva a lélekharang, a megyék s az összes törvényhatóságok felett. Amit meghagytak volna belőlük, az semmiben sem különbözött volna egy francia departementtől vagy egy osztrák Kreishauptmannschafttól. — Bocsánat a szives olvasótól, hogy nyelvét ilyen hangszörnyeteggel veszélyeztetem. — Bizony csakis a függetlenségi párt ellenállásának és főleg a lelkes hazafinak, Prónay Dezső bárónak, köszönhetjük, hogy megyei autonómiánk nem került alkotmányunk magyar nemzeti sírboltjába, hol annyi érdemes, valóban becses, és fejlődésre képes intézményünk van megfordított címerekkel eltemetve.

A törvényhatóságoknak puszta életét meghagyták Szapáry-Damokles kardjával fejük felett, de bizony a régies omlatag bástyákat nem javítgatta senki. Köveit elhordták a központi erődhöz, és ez bizonyos pontig szükséges is volt. Az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elválasztása az 1869. IV. t.-c. által, egy ilyen üdvös intézkedés volt. Kérdés ugyan itt is, gondoskodva van-e a bíróságok valódi függetlenségéről a politikai kérdésekben is. Ugyanezen törvénynek 19-ik §-a nem Írott malaszt marad-e? A törvény és a törvényerejű szokás szerint tartozik a biró eljárni — és a rendeletek törvényessége felett itél. A kúria egy felmerült ügyben a Házat föloszlatottnak ítélte, azon alapon, mert a hivatalos közlönyben a föloszlatás megjelent. Tehát nem élt a tényleges állapot kísérőjével, de egyenesen a magyar közjog érdemébe ment belé, és ezt bizony nem a törvény, és szokás szerint vetette mérlegre. Valószínű, hogy a képviselői mentelmi-jog, s más ily kérdések körül alkalmunk lesz a törvénykezésünknek függetlenségét örömmel elismerni, s mert amig csak Spangák és Engelek elítéléséről van szó, könnyű a függetlenséget fönntartani, oly országban, ahol még Maffia nem uralkodik, és nem is fenyeget.

A törvényhatóságoknak azóta történt korlátozása, főleg Tisza Kálmán felelőssége mellett történt intézkedések már igazán rombolás-számba mennek. Egyenesen érthetetlenek, magyarázhatatlanok lennének, ha az ő kortes-politikájában nem találnánk meg szomorú megfejtésüket.

Az ő furfangosan kieszelt módszerével oda jutott a megye, hogy a főispán lett benne a legfőbb minden, egy. Ha XIV. Lajos volt az utolsó európai autokrata, aki még ellenmondás nélkül elmondhatta, hogy L'état c'est moi vagyis az állam én vagyok, — nohát ami főispánjaink utána szabadon idézve elmondhatták, hogy a megye, az én vagyok; és ha van a világon fából vaskarika, úgy a megmaradt törvényhatósági önkormányzat annak egy találó példája.

Szegény autonómia vagyis önkormányzat! A gyermeknépeknek nem lehet önkormányzatuk, ezek teokraciák, abszolút monarchiák, katonai diktatúrák, idegen népek igája és más ilyen közjogi gyámságok alatt élnek, jobban mondva tenyésztetnek, de amint az öntudat kezd fejlődni, a gyermek kezd megemberesedni, a nép vagy legalább egyes osztálya kezd önérzetre ébredni, annak első jele, hogy ügyeinek elintézésébe befolyni kíván. Semmit rólunk, csak általunk, az elv s ennek megtestesülése az autonómia; a kör, amelyre föladata kiterjed, természetszerűleg megjelöli a fokot, ameddig hatalma érvényesülhet.

Maga a felelős kormány, s a népképviseleten nyugvó alkotmány mi egyéb más, mint egy

országos minden más országtól független autonómia, vagyis önkormányzás, azért mondja az angol, hogy a király uralkodik, de nem kormányoz. Persze ezt ottan nemcsak mondják, de náluk tényleg úgy is van. Ha már most maga az állam alkotmánya az autonómia elvei szerint van szervezve, természetes, hogy minden részének a megyéknek s többi törvényhatóságoknak s ezekben ismét a községeknek is ugyanezen elvek szerint kell alakíttatni.

Maga a történeti fejlődés is ezt a jelenséget mutatja és világosan megérteti, miért első sorban magyar nemzeti a megyei törvényhatósági szervezet, amelytől nyerte aztán színezetét a városi is, elvesztve királyi eredetű privilegiumi természetét.

A nagy nyugati államokban mindenütt az örökös és isteni eredetű jogon alapúló önkényuralmaknak az ébredező népek által kierőszakolt korlátozásaiból forradalmak által alakult ki a központi felelős parlamenti szerkezet, mig nálunk a törzseknek és azoknak a nyomán fejlődött megyéknek összeműködéséből alakult a központi törvényhozás szerve, az országgyűlés, amely a törvényhatóságokat képviselte és csak újabban lett népképviseletté. Világos tehát, hogy nálunk nagyobb hatáskört tartottak meg autonómiáink a központosítás után is. És ez a természetesebb sorrend.

Az evolutió világfejlesztő nagy láncolatában kialakult legtökéletesebb szervezet az emberi test is központi nagyszerű neuron telepe az agykéreg mellett még más számtalan neuron telepekkel, vagyis idegsejtducokkal bir, főleg a gerincben és a nagy együttérző neuronducban, amelyek az agyban nyilvánuló akarattól független mozgásokat végeznek a szervezetben ; amelyek nélkül egy percig sem élhetnénk, sőt sok akarattól függő mozgás is mintegy áthárul reájok, hiszen nélkülük a járás nehézkes, lovaglás, zenélés majdnem lehetetlen lenne.

A túlságosan központosított államszerkezetek olyanok mint egy mesterséges automata, melyet egy ember vagy óraszerkezet, egy zsinór hálózattal húzogat s aki ezt a hálózatot kezébe keritette, az táncoltatja véle az automatát, úgy amint ő fülyül hozzá. Az emberi test nem ilyen automata és egy egészséges államszervezet sem lehetséges erős autonomous szervezetek nélkül. A nyugati nagy államok is kénytelenek lesznek helyi autonómiáikat fejleszteni, mert történeti fejlődésük a központból indulván ki, ebben elmaradtak ; szabadságuk a központi küzdelemből sarjadt és még a helyi tovább fejlődés nem történt meg. Nálunk épen megfordítva az utóbbi volt meg. De hát mi nem látjuk azt sem, ami előnyeink vannak s lelketlen utánzással végig gázoltunk államszervezetünk virányain, hogy azok gyomlálása helyett idegen gazt ültessünk beléjük.

Egyetlen nyugati nagy állam, melynek fejlődésében a mienkhez hasonlóság van, Angolország. Ami törzsi szabadságainknak, a várszerkezetekbe is behatolt megyei autonómiánknak párját megtaláljuk ott is az angolszász törzsek witenagemotejaiban (wittengemot) vagyis gyülekezeteiben, melyek a hóditó normannok feudális de szintén erős helyi hatalmú uralmával küzdve és vegyülve megalapították az angol alkotmányos királyságot.

Jó Isten ! hol lennénk mi már, habár tenger nem is, de valami áthághatlan zord hegység vá-Szomorú időkből.

(Nemzeti ellenállás 1861-ben.)

' Irta: Egy diplomata.

— A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. —

Bécsben 1861. május 1-én nyílt meg a birodalmi gyűlés, a magyar nemzet által annyira gyűlölt Rajxrát, vagy mint a gúnyolódni szerető bécsi nép keresztelte, a »Schmerling-szinház«.

A hires február 16-iki pátens csalogatta belé a birodalom összes népeinek képviselőit, hogy ott a Schmerling Antal lovag, mindenható miniszter által nyélbeütött centralisztikus alapon nyugvó, mindazáltal mérsékelten szabadelvű alkotmányt támogatná, egyaránt vakuljon a magyar, ne lásson a tót. Az összbirodalom többi népe pedig örüljön az alkotmány-füstnek, a talmi szabadságnak.

Az osztrák centralisták el voltak ragadtatva, és Schmerlinget, mint az »alkotmány atyját« magasztalták Írásban és képben. Nem úgy azonban a Rajxrátban megjelent olaszok, lengyelek és józanabb németek. A magyarok és a horvátok távolmaradtak, mert az 1861-iki országgyűlés Deák Ferenc indítványára kimondta, hogy nem küld képviselőket. Csupán az erdélyi szászok voltak azok, akik kapva-kaptak az alkalmon.

Volt köztük egy Lászlófy nevű úriember,

akiről csakhamar kiderült, hogy csak a neve magyar; nem is szász, hanem telivér örmény, ígért is neki a mindenható Schmerling azon melegében örmény vajdaságot, Szamosujvár székhellyel. Lévén az ország a bécsi recept szerint a következőképen feldarabolandó: Erdély nagyfejedelemség, Temesi bánság (a mai Temes-, Torontál- és Krassó-Szörénymegyék), Vojvodine vagyis Szerb vajdaság, mely Bács-Bodrogmegyéből volt kikerekitendő, tót zsupánság, mely a nyugati felvidéket, ruthén hercegsíg, mely Ung-, Bereg-, Máramaros-, Sárosmegyéket stb. foglalta volna magában, német őrgrófság, melyet a szász földből hasítottak volna ki, végül cigány vajdaság, mely Szatmár- és a mai Szilágyvármegyék nemzeti szerecseneinek lett volna birodalma.

Nem tréfa, ha még oly komikusán hangzik is. Kalarás nevű cigányvajdát ugyanis felbujtotta a bécsi kormány, hogy kérelmezzen fáraó füstös népe számára külön vajdaságot, amit ő meg is cselekedett, de később szánta-bánta cselekedetét.

Ily viszonyok között tartotta mega »Schmerling-szinház« félig telt nézőtér előtt első előadását, mely rövid vergődés után teljes kudarccal végződött. Hogy a talmi alkotmány oly gyászos véget ért, abban oroszlánrésze volt az 1900. év

elején elhunyt Smolka Ferenc lengyel képviselőnek, akit törhetetlen hazafisága miatt 1840-ben halálra Ítélt a bécsi kormány, de a császár megkegyelmezett életének.

Smolka a kiirtott lengyel nemzet fia, oly hévvel küzdött a magyar nemzet ezredéves jogai mellett a Rajxrátban, hogy a kormány szemeszája elállóit. Az 1861. évi augusztus hó 28-án mondott nagy beszédével egy csapásra meghódította az elnyomott magyar nép szívét. A magyar országgyűlés akkor már széjjel volt kergetve, a megyéket és városokat azonban nem lehetett megfélemlíteni. Az ország a forradalom küszöbén állott, Kossuth Lajost, Garibaldit, a két bujdosót dicsőítő felségsértő nótákat lehetett úton-útfélen hallani, s a két szabadsághőshöz odafűzték Smolka nevét is. Azok voltak azután a valódi kuruc nóták.

Smolkánál tehát nem volt hazánkban népszerűbb ember. Nemcsak pohárcsengés közt, hanem zöld asztatok mellett is úgy emlékeztek meg róla, mint a testvér lengyel nemzet nagy fiáról, akinek beszédét a történelem múzsája, a dicső tettek hirdetője, arany betűkkel véste be a magyar történetbe, a magyar nép szívébe.

Valóságos Smolka-láz lepte meg nemzetünket. Smolka-kalapok, Smolka-pipák és nadrágok