Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-15 / 12. szám
Melléklet a Losonczi Újság 12. számához. (1906.) lasztott volna el első sorban a töröktől, de másod sorban sőt hasznosabban a németnek úgy római mint osztrák császári formájától. Mig Byzancnak és az olasz nagy rinascimentónak elsőrendű világkultúráival voltunk közvetlen összekötetésben, addig nagyok, hatalmasak voltunk magunk is, de mióta német másodlagos és csupán csak szűk kontinentális kultur és hatalmi körébe jutottunk, azóta lettünk utolsók az utolsók közt. No de erről májd máskor. Ha minden elveszett is, nem veszett el a becsület. Él magyar, áll megye még! Első dolga legyen minden törvényes kormánynak alkotmányunk új várának ezen omlatag bástyáit helyre állítani. Természetes hogy a megyék helyre állítása alatt nem azt értem, hogy régi formájában mint a populus verbó'cziánus a vidéki birtokosság családi klikk uralmát kellene azt megtenni. Épen ennek az ellenkezője az, amit elmulasztottak. A 48-as alkotmány bevette sáncaiba az egész népet, éppen ennek consequentiáit elmulasztották 67 óta megtenni az országos képviselők választási jogáról épen úgy mint a megyékben. A megyék ott maradtak mint valami régi várkapubástyák a lüktető élet zajától hangos városok utcáin. Már évek előtt is alkotmányos formák közt mozgó államéletünk legjobb idejében is minden elfogulatlan szemlélőt megdöbbentette az a közöny, amely a nagy rendes megyegyülések idején is a megye lakosságának zömét jellemezte. Ez volt hát azon önkormányzat, ahol önmagunkról magunk határozunk? A társadalom egész osztályai alig vettek róla tudomást, hogy mi történik a székházban. Főleg ha még választás sem volt! Meg persze nincs mindenkinek vidéki ismerőse, hogy a szolgabirákkal és jegyzőkkel paktálva magát bizottsági-tagnak megválasztassa a 20—50 korona áldomásdij leszúrása mellett. Aztán a tűzhöz legközelebb melegedni legkönnyebb ; minden tisztviselő bizottsági-tag lett és a jegyzők gárdája is, hogy miért, azt könnyű kitalálni, hiszen Jupiter tonansnak a megyei fő fő minden egynek szeme villanása volt a dróttalan villanyos indító, amely rajtok szegényeken végig futva szavazó gépet csinált a bizottságból. A független tagok távolról nyaktörő utakon nehezen jártak be a hatalmától úgyis megkoppasztott gyűlésre s a hivatalból bejöttek döntöttek egy aprólékos alakisághoz kötött és ezeket saját céljaira felhasználni tudó fő-fő vezérlet alatt nyögő bizottságban, tehát azon testületben, amely épen az ő ellenőrzésükre lett volna hivatva. Nem akarok a törvényhozók dolgába avatkozni, nem akarok részletes javaslatokat tenni az újra szervezésre. Nevetséges is lenne akkor tervezni az újra építést, mikor a bástyát ostromolja az ellenség, sőt már benne is van, de épen most figyelhetjük meg, hol vannak a gyenge oldalak, hol kell újra építeni. A vagyonon alapuló virilisséget, ha nem is törölnénk egészen, de tetemesen kevesbíteni kellene számát és azt a részvétre vonatkozó feltételekhez kötni. Helyét pótolni kellene az intelligens és polgári foglalkozások szervezeteinek p. o. kamaráknak kiküldötteivel, az egyenes választást meg népszerűsíteni és tetemesen kiterjeszteni kellene. Természetes, hogy hatáskörét is sok részben a viszonyok által módosult alakban vissza kellene állítani, mindenesetre úgy, hogy minden megyei lakos adófizetőnek zsebét is érdekelje és gyámságát a kis községekre erősíteni s ez által a csekély erejű helységek közigazgatását egyszerűbbé s olcsóbbá tenni, ahol úgyis értelmiség híján a körjegyző szokott lenni a fő-fő minden egy. Politikusaink nagyon is ügyesek úgy szervezni a közintézményeket, hogy céljaiknak megfeleljenek és biztosan jól is tennék azt minden esetben, ha céljuk valóban az lenne, ami látszólag ki van tűzve. így a megye szervezésnél is, ha az lesz céljuk, hogy az önkormányzat egy olyan szervét állítsák be, amely az egész társadalmat magába ölelje és külön sajátlagos közjogi helyzetünkben ezen közjognak is ne omlatag de erős bástyája legyen, úgy az biztosan sikerülni is fog nekik. Tehát őrködjünk és emlékezzünk s ha elmulasztottuk a drága időt a múltban, okuljunk legalább a jövőre. Álhirek. Egy idő óta a felső Ipoly völgyben levő tót falvak szorgalmas népe a losonczi pénzintézetekben elhelyezett pénzecskéjét nyakra-főre szedi ki anélkül, hogy annak gyümölcsözőbb elhelyezését biztosítani tudná. Ha a nép riadalmának okát kérdezzük, azt válaszolják, hogy háború lesz. Ez álhir már akkora hullámokat vert, hogy még Budapesten lakó jó barátom is, aki nagyobb betéttel van érdekelve, azon kérdéssel fordult hozzám: mi igaz azon szállongó hírből, hogy a losonczi pénzintézetek bukófélben vannak? Ha e hirdetések eredetét kutatnók, akkor apró elszórt magokra találnánk, amiket művelt emberek politikai jóslatként nem is rossz akaratból hullajthattak el. A bizonytalan helyzet aztán az ily dudvákra nézve meleg ágyat képez s a nép riadalma terebélyessé növeli a sötétséghez szokott e növényeket. A nép egy része például azt hiszi, hogy a pa;ziv ellenállás általában forradalmat jelent; mások azt tartják, hogy az ellenállás utóbb forradalommá fejlődik; ismét mások midőn háborút jósolnak, ezt azon képzelettel kötik össze, hogy a hatalomnak a hadi jog alapján minden pénzt el lehet venni a jogos tulajdonostól, anélkül hogy azt vissza is kellene szolgáltatni. Valószínű, hogy a fővárosi pénzintézetek egynémelyikének azon áruló magatartása, hogy a megszorult kormánynak 100 millió- koronás hitelt nyújtottak vagy nyújtani szándékoznak, környékünk ellenzéki népének intelligensebb részében azon gondolatot ébreszthette, hogy e rossz példát a kisebb pénzintézetek is követhetik. Minden álhirekkel szemben az igazság azon napsugár, mely ezen sötét növényeket elperzseli s kipusztitja. Nem az én tisztem ugyan ezen hirlelések kigyomlálása, arra felhatalmazva sem vagyok, de közérdekűnek tartom, hogy e hazug hírek kipusztúljanak. Maguk az intézetek talán nemis sokat törődnek e hírekkel, a jelentkezőknek rögtön folyósítják betéteiket s tán megsem kisértik a felvilágosítást, egyrészt mert betéteik oly nagy összeget képviselnek, hogy ügyforgalmukat egy csöppet sem zavarja, ha a be nem fektethető tőke egy részétől szabadulnak, másrészt mert a rögtön való kifizetés az, ami a nép gondolkodóbb részét e hirek hamis voltáról leginkább képes jöttek divatba. Valami Pichler nevű zongoramester Aradon Smolka-polkát szerzett. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a milyen fülbemászó volt a zeneműnek cime, oly kritikán aluli volt a zenéje. De a jeles zongora-szeliditőben meg volt a jóakarat, hogy megtáncoltassa még Schmerlinget is. A magyar nemzet, mint fentebb említettem, nem lévén már országgyűlése, nem tolmácsolhatta háláját másképpen az ősi alkotmánya és szabadsága mellett küzdő Smolka iránt, mint hogy törvényhatóságai utján köszönő iratokat küldött az elévülhetetlen érdemeket szerzett bajnoknak s ezen a téren az ország két fővárosa, a még nem egyesitett Pest és Buda járt legelői. Díszpolgárává választotta, a törzskönyvből azonban tévedésből kimaradt a beiktatás s csak 1868-ban Írták be a nevét. Hogyha akkor neve ki nem marad, gyönyörű kompánia után következik. A rémuralom alatt valami Conrád nevű hivatalból kinevezett polgármestert küldtek a rebellis pestiek nyakára, akinek első dolga volt a községi »gutgesinnt«, jóérzelmű, szintén kinevezett tanács által Haynau Gyula bárót, a bresciai hiénát, Jellasics József bárót, az ellenünk harcoló liorvát bánt, Paskievics Iván herceget, az orosz fővezért, Radecky József grófot, Windischgrátz Alfréd herceget, Grünne Károly grófot, Bach Sándor minisztert »a haza és a város körül szerzet érdemeikért« díszpolgárokká megtenni. Ezzel a Conrád nevű úrral, aki annyi borsot tört a pestiek orra alá, történt 1853-ban, a császári körutat megelőzőleg, a következő eset: Albrecht főherceg, Magyarország akkori katonai parancsnoka, összehívott néhány vagyonos független polgárt, akiknek politikai hitvallása osztrák szempontból kifogástalan volt. Meg akarta beszélni a módozatokat, hogy miként lehetne a fiatal uralkodót úgy fogadni, hogy az ne kerülne sokba, a császárt meglepné s a polgárságnak pedig örömet okozna. Előállott erre egy nyelvre német, de érzelmére kuruc nyárspolgár s hamisítatlan józsefvárosi dialektusban a következő indítványt tette: — Én tudnék egyet! Fel kell a polgármestert akasztani. A császárt nagyon meglepné, a polgárság annyira megörülne neki, hogy szívesen hozzájárulna az akasztás költségeihez, amely ilyenformán az államnak egy garasába sem kerülne. Conrádot úgy kellett fellocsolni, de a szókimondó polgár sem vitte el szárazon, mert a Józsefvárosból — Josefstadtba vitték . . . meggyőzni. Azonban a nép részéről nem közönbős az, hogy pénzének kamatját veszti s hogy igy megtakarított vagyonkája egy része holt tőkévé válik, s azonkívül a kezei közt levő heverő pénz könnyebben elpárolog. Ez aztán nemzetgazdászati kár. E szempontból volna kívánatos, hogy a nép barátjai, s azok akik a néppel gyakrabban érintkeznek: földbirtokosok, papok, tanítók, jegyzők, korcsmárosok, kereskedők felvilágosítanák a népet e hirek alaptalanságáról. Azonkívül a pénzintézetek érdeke lenne, hogy utolsó évi üzleti jelentéseikből egy-egy példányt, azon adatoknak aláhúzásával, amikből az illető intézet anyagi viszonyainak rendezett volta legjobban kitűnik az álhirek által leginkább fertőzött falvak papjainak, jegyzőinek, tanítóinak elküldenének s igy a falusi intelligenciát hivatalos adatokkal győznék meg arról, hogy csak a nép kára az, ha ily álhireket elhisz és saját érdeke ellen cselekszik, mikor riadalmában pénze kamatjáról lemond. Dr. üömöry Elek. Kossuth. Irta : Bállá Miklós. így volt, mint most. Komor gyász ült a földön, Vészes felhők terültek a hazán, S a nap helyett cikázó villám lángja Világított a rémes éjszakán. De villámok tüzéből sziporkázva Kigyult egy csillag — nem lesz soha mása! Jós próféták kiolvasták belőle : Megszületett a nemzet Messiása ! S zarándokolva jártok bölcsőjéhez — Nem királyok — elárvult nemzetek, Testvérrabszolgák, kiket éjben élni Kárhoztatott siralmas végzetek . . . És évről-évre nőtt a glóriája, Besugározva a sötét eget, De hogy végre a nap is felragyogjon, Elűzte róla hát a felleget! Az volt a harc! a sötétség s pokollal, Ádáz tusa — fenséges diadallal! A győzelmekből elég volt a kezdet: S egyszerre máris derengeni kezdett. Ám folyt a harc, — s a mikor azt izente, Hogy elfogyott, elhullt a regimentje, Csatára szállt agg, ifjú, bárha félholt, S kaszát ragadt, akinek kardja nem volt! És a rozsdás vas, aratva a rendet, Mind jobban-jobban tündökölni kezdett 1 S hogy a vértől homályosult a szablya: Beragyogta a sent szabadság napja ! . . . De jött Világos s Arad golgotája Reánk szakadt a zsarnokság igája . . . Te száműzve : atyátlan árva lettünk, És visszanyerve : végkép elvesztettük . Nem foly többé a könynek olyan árja, Mint Érted sirt el nemzeted, az árva, Nem lesz oly gyász, mert nem lesz oly halott, Minőt a sors Benned nekünk adott! Atyánk ! ki ott állsz Isten trónja mellett, Őrizz, ha már sorsunk átka betellett! A Te népednek végzete: alázat, Bár szive tőle vérzik, forrong, lázad. Lásd, szoborban sem áll még itt emléked! De tartósbat emelt szivébe néped, Mint a kohóknak érci ontanának, Mint márvány földje egész Karrarának 1 Óh, bizz e népben, mely bár nem a régi, De ha most újra izenhetnél néki : Elmenne mind, mint akkor síkra szállott, S végkép kivívná a szent Szabadságot! HÍREK. A mai ünnepek sorrendje. Délelőtt: Ünnepélyes isteni tiszteletek minden felekezet templomában és pedig 8 órakor az izraelita és az ev. ref., 9 órakor az ág. ev. és róm. kath. templomokban. Iskolai ünnepélyek: a polgári leányiskolában 10V2 órakor és az áll. főgimnáziumban. Délután: Iskolai ünnepély Va3 órakor a tanítóképző-intézetben. Este: 8 órakor a losonczi magyar asztaltársaság emlékünnepe SchwábnáJ. — Losoncz város közönsége által rendezett ünnepély sorrendje lapunk első oldalán látható. Esküvő. Rakottyay György gyáros, városunk egyik előkelő polgára, e hó 10-én tartotta esküvőjét Budapesten, Panzl Mici kisasszonnyal. A polgári esküvő a IX. kerületi elöljáróság előtt folyt le, s annak megtörténte után a násznép a Kálvin-téri ev. ref. templomba vonult, hol az egyházi áldást Sörös Béla, ami református egyházunk újonnan megválasztott lelkésze, adta rá az új párra. Az esküvő után szűk családi és baráti körben a Pannonia-szállóban villásreggeli volt, ahonnan az új pár nászúira kelt. A vendég
