Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-08 / 11. szám

LOSONCZI UJSÁG

Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: ||

Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill.

i: a LOSONOzi függetlenségi és 48-as párt ZZZJL'

Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. | jutányosabb. ' J

I. évfolyam. 11. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. március 8.

Néhány szó tót testvéreinkről.*)

(—y-)»Magyarság; Igazság, Őszinteség!« jelszavát szükséges hangoztatnunk mindenütt, de legfőképen itt e vég-helyen, itt e meghódított új tartományban, ahol a függetlenségi eszmék győzedelmi trikolórját először lengeti a szél. Itt kell e jeligéket hangoztatnunk, ahol a Kossuth-párt elsőül adja tudtára az egész magyar nemzetnek, hogy itt a felvidéken, a vadregényes Krivány alatt is, él egy kuruc faj, amely a magyarságért, az igazságért őszintén küzdeni és halni kész, küzdeni és halni tud.

A »Losonczi Újság«, programmjához hiven, igyekezzék a függetlenségi eszmék szentháromságát megvalósítani, de nemcsak a magyar, hanem a tótajku választók szivébe is beleplántálni, mert ezer éves tapasztalat bizonyítja, hogy hazánk e nemzetiségeivel a nemzeti eszmét magyar nyelven kell megismertetni s igazsággal és őszinteséggel lehet őket ügyünk harcosaiul megnyerni.

Elismerjük bár azt, hogy e jegyben küzdenek a nemzetiségek között nagynevű kulturegyesületeink; igy az E. M. K. E., a F. M. K. E., a »Nemzeti Intézet« stb. Mindamellett az egyesületek kitűnő működése mégis csekély sikerrel jár, ha társadalmilag és politikailag nem olvasztjuk magunkba

*) »Magyarság; Igazság, Őszinteség.« E jelszóval indult meg ez év elején lapunk. Ezen igék egyikét, annak megvalósítási módját fejti ki lapunk egyik tisztelt barátja s ez a »magyarság« kérdése. Midőn az érdekes és megszivlelésre méltó fejtegetést közreadjuk, egyszersmind felhívjuk t. olvasóinkat e tárgyban felmerülhető eszméiknek velünk való közlésére. Szerk.

nemzetiségi testvéreinket, megmutatván nekik ezzel azt, hogy nemcsak a nyelvükkel, de anyagi jólétükkel is őszintén és igazán törődünk.

Hát az eddig uralmon levő szabadelvűpárt nem volt talán elég magyar és a vezetése alatt levő művelődési egyesületek nem voltak eléggé hazafiak? Egyikét sem vonjuk kétségbe, de azt nekik is el kell ismerniök, hogy megvolt az a gyöngéjük, hogy sokkal nagyobb urak voltak, mintsemhogy a néppel többet törődtek volna, mint az ebédjükkel. S ilyenek voltak a szabadelvűpárt képviselői is a nemzetiségi vidékeken! A választások előtt jártak-keltek, mandátumot kunyeráltak, választókkal puszilkodtak, a fehérnéppel táncoltak, de megválasztatásuk után azt sem mondták: »befellegzett« vagy »eb ura fakó!« De minek is? A túlerős szabadelvűpárt pénzzel és preszióval még a trójai falovat is megválasztotta volna képviselővé.

És a mi nemzetiségű népünk, a tót nép mit csinált? Fölszedte qz összetört üvegek cserepeit, kijavicotta 'a kapott pénzen a bocskorát s leszűrte a politikai igazságot: »a politika nagy urak huncutsága«. És ennek talán a nép az oka ? Oh nem!

Ne is csodálkozzunk azért azon, hogy kulturegyesületeink a szabadelvű kormány aerája alatt csak ennyire tudtak haladni oly sok év óta és annyi pénzzel! Még csak egy községet sem tudtak megmagyarositani!

És ez természetes, mert a tót nép ezeket — e most tisztán becsületes szándékkal közeledő urakat félve fogadta, mondván : »Timeo Danaos et dona ferentes«. De ezenkívül ezek az urak —- véleményem szerint — túlhajtott buzgalmukban gyakran túllőttek a célon, amennyiben a tót népnek gyanakodó és konzervatív természetét nem ismerve, azt akarták, hogy Szvatoplukból rögtön legyen Szentseregi és Turóczszentmártonból egy év alatt legalább is Debreczen.

Térdre borulok a kulturegyesületek nagy alkotásai előtt, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az eszközöket, melyekkel eredménnyel küzdhetnék le a pánszlávizmust, most sem ismerik. Mert a most divó magyarnyelvű felolvasásokkal, magyar könyvtárak, olvasó-körök alapításával, ingyen újságok osztogatásával stb., célt sohasem érnek. Az építkezést a pánszláv agitátorok lerombolják ily felelettel: »Lássátok, még az anyanyelveteket is el akarják rabolni ezek a huncut magyarok!«

Mindez nem is célszerű! A felolvasást senkisem érti; a könyvtárt senkisem olvassa. De tovább megyek! Mit ér ott a tóí-tengerben az a kicsiny kisdedóvó, áll. iskola, telepítés, mikor a tapasztalat azt bizonyítja, hogy 30 eves korában már senkisem tud magyarul, mert nem akar tudni, mert a szive meg van mérgezve, mert már gyűlöli a magyart.

Hát mi a teendő? Magyarosítsuk meg a tót-népnek a szivét s csak ezután tanítsuk meg magyarul. A magyar érzelmű tót megtanul magától is magyarul, de a pánszláv tótot semmiféle intézettel és fegyelmi eszközzel meg nem magyarosítjuk, legfeljebb csak új fegyvert adunk a kezébe, hogy ezután ne csak tót, hanem magyar nyelven is támadja a magyart. A kisdedóvónak és a magyar iskolának csak ott van helye és érTÁRCA.

Vadnai Károly és a forradalom.*

Irta: Beöthy Zsolt.

Komor napokból komor napokba száll viszsza emlékezetünk: a »nagy vihartól feldúlt berkekbe«, melyekben az énekes madarat »enyhe, árnyas rejtek nem fogadta«. És a bujdosásból, kaszárnyákból, kórházakból, börtönökből szállingóznak vissza mégis, fészkeket, uj fészkeket rakni, nem maguknak, hanem a magyar szónak, magyar szívnek, magyar jövőnek. E fészkek elseje s az irodalmi élet elevensége, fejlődése gyarapodása szempontjából legnevezetesebbike Nagy Ignác Hölgyfutár-ja volt, mely még a nagy katasztrófa évének végén, 1849. decemberében megindult. Ez a lapocska tett kétségkívül legtöbbet arra, hogy a Kisfaludy Károlytól megindított fővárosi irodalmi élet, mely a forradalom viharaival s a rémuralom borzalmaival megszakadt, régibb Íróink uj megszólaltatásával s különösen újaknak biztatásával és támogatásával föltámasztva, uj fejlődés, virágzás, országos hatás útjára induljon.

Ebben a tekintetben különösen az 1851. esztendő emlékezetes, melyben egyszerre egész sereg ifjú iró kerül Pestre, többek között Tóth Kálmán, Beöthy László, Lisznyay Kálmán, Balázs

‘Részlet szerzőnek a Kisfaludy-tátsaság legutóbbi nagygyűlésén elmondott emlékbeszédeből.

Sándor, Vajda János, Szathmáry Károly és Kövér Lajos. Jókai Mór nevét is ez az év adta vissza irodalmunknak. Legnagyobb részük Nagy Ignác és vállalata körül csoportosult s majdnem valamennyien még nem rég karddal szolgálták a hazát; most a régi nagyok biztatására és példájára, uj gárdául szervezkedve, tollhoz nyúltak, hogy, mint a szomorú napok hangulatának legnagyobb költői tolmácsa mondja: »a jelennek búját édesítvén«, szavukra »fény derüljön és kihajtson a holt berek«.

Ebbe a körbe, a Hölgyfutár körébe érkezett ugyanebben az esztendőben egy gyermekifjú, ki erős tehetséggel, erős kötelességérzettel és erős kitartással indult neki az élet munkájának s még nem érte el életének huszadik évét, mikor egy megkezdett pálya romjai s uj életútja keresésének tétovái között találta magát. Ama tört pályák ezreinek egyike volt a Vadnay Károlyé, melyek szabad hazában szabad pályatért reméltek, vérük hullásával küzdöttek érette s reményeik összeomlásából csak hitök foszlányait menthették meg. Emlékei mint a tegnap emlékéi voltak, melyek szédítő gyorsan hajszolták egymást lelkében; sorsának minden fordulata, a fordulatok emlékképei szinte csak a kósza villámok fényével világítva meg.

Még csak alig került el hazulról. Miskolczi otthona, szüleinek házi köre olyan volt, mely biztosítani látszott életének külső és belső harmóniáját. Családja régi, köztiszteletben álló és jómódú. Édesatyját, Vadnay Lajost a magán- és közéletben méltó becsülés kisérte. A politikában Széchenyinek hű és okos követője, az irodalomnak lelkes barátja, a jog és a magyar nyelv tudományának maga is buzgó és derék munkása: egy fejlődő fiatal léleknek az élet útjára és utján hivatott vezetője.

Áldott édesanyját emlékiratainak legmelegebb szakaszában igy jellemzi: »A férj nem képzelhetett igazabb hitvestársat, a gyermekek jobb anyát, a meghittek hűbb barátnét, a cselédek áldottabb háziasszonyt«.

Nyájas bölcsesség és okos szeretet vezették a család egyetlen fiát. A művelt magyar család boldogságába beleragyogtak haladó politikai és szellemi életünk sugarai is, melyek korán érték a fejlődő gyermek eleven szellemét. A sorsnak az a ritka kedvezése jutott osztályrészéül, hogy rokonaiban és szülőházáruk barátaiban nemcsak ösztönzőket és útmutatókat talált, hanem méltó eszményképeket. Az iskolában Palóczy László a vizsgálója és biztatója; irodalmi hajlamait Szemere Bertalan ébreszti és irányozza olvasmányokkal ; otthon Szontagh Gusztáv »a filozof kapitány«, atyjával bolcselkedve és nyelvészkedve, az erkölcsi élet igazságait példázza előtte, mig nagybátyjának, Vadnay Miksának házánál és körében az uj eszmék lángja csapja meg: Kossuth politikája és Petőfi költészete. A gyermek mindezt inkább fantáziájának és érzelmeinek utján fogadja leikébe, de az idők gyors forgatagában hamar elkövetkezik a nap, mely számon kéri tőle, hogy befogadta-e.