Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-08 / 11. szám

telme, ahol a nemzetiségű nép rokonszenvez velünk, ahol — mint pld. itt Nógrádmegyében — már az öregebbje is szeretne magyarul tudni és beszélni.

Ide az őrhelyekre kell összpontosítania a vezérkarnak a figyelmét, ide a legharcedzettebb és legkipróbáltabb lelkes bajnokait állítania, ide rakja le a magyar kulturegyesület robbanó aknáit s innentől kezdve kezdje szorítani az ellenséget s szorítsa addig, mig el nem érte a 232. számú dombot s küldje haza, mint a japánok tették az atyuska hű magzataival, kinek most öröme telne tán bennük, mert a saját fiai már nagyon is vakargatják a füle tövét.

S majd meglátja a Felső Nógrádmegyei Közművelődési Egyesület is, hogy itt a határon, minden óvoda lesz egy akna, minden nemzeti iskola egy-egy vársánc, honnan elszórhatja gránátjait, s ma-holnap feljebb tolhatja rajvonalát. Nézzék csak Oácsot vagy Málnapatakát, hol vannak ezek már magyarság tekintetében a többi, Losonczhoz még közelebb eső községekhez képest! ?

Az a turóczmegyei óvoda a nagy tóttengerben csak olyan picinyke pont, mint a végtelen nagy óceánban az a korál-sziget, melynek dús földjében ma még minden szépen virul, de holnap tán a tengernek csak egy csekély lengése is elég, hogy az egész szigetet eltemesse. Úgyszintén az a turóczszentmártoni, liptószentmiklósi stb. állami iskola csak olyan kis oázis a nagy tót Saharában, mely szélcsendben virul, pompázik, de egy csekély mozgása a Számum szelének is elég, betemetheti üdítő forrását, s elsorvaszthatja flóráját. Királyi hivatal, csendőrség, honvédség mit érnek ott a felvidéken, hasonlatosak ahhoz az egyenlítőtől elszakadt úszó-szigethez, melyet a tenger hullámai az éjszaki tengerbe sodortak, mig süt a nap, tropikus növényzete virul, de amint a legelső hideg szél éri, elhervasztja virágait, miglen ellepi a hó s odafagy valamelyik parthoz, hogy ezzel is megnövessze az éjszak lakóinak földjét.

Jó és alkalmas helyen bontotta ki azért a »Losonczi Újság« jeligés zászlaját, itt kell azt lobogtatnia, itt leszögeznie, vagyis nemcsak ezt kell cselekednie, hanem a »magyarság, igazság és őszinteség«, ezen hármas függetlenségi eszmét itt kell valóra váltania. Hogy pedig ezt megtehesse, segítségül kell hívnia a régi rendszer híveit és legfőkép az itt székelő Felső Nógrádmegyei Közművelődési Egyesület kipróbált és áldozatkész bajnokait. A függetlenségi eszme hívei adnak hozzá embert és lelkes magyar szivet, a F. M. K. E. ad hozzá tapasztalatokat a múltból és a hozzávaló módot és anyagi eszközöket, mert múltakon okuló hazafias lelkesedés, áldozatkészséggel párosulva adja meg a legalkalmasabb módot ahhoz, hogyan szolgáljunk leginkább népünknek és nemzetünknek.

Édes Istenem, milyen felséges volna és milyen hálásak volnánk érte, mi Losoncz város legközvetlenebbi szomszédai, ha Losoncz hazafias közönsége úgy magához ölelne, szivére szorítana és azt mondaná: szerelmetes fiam, nem nyugszom addig, mig saját nyelvemre ‘ nem taníttatlak meg! És miért is ne lehetne ezt megcselekednie, hiszen maga Losoncz is csak egy félszázad előtt tót és német volt legnagyobb részt és most már tiszta magyar! Nem történhetne ez mi velünk is meg ? Mily könnyen és mily hamar valósulhatna az meg, ha például a F. N. M. K E. azt a pénzt, amit egyes jutalmakra és lapokra kiad, összetenné egy csomóba és például ebbe a szép és gazdag Tamasiba — amint erről a legutolsó egyesületi értesítőben szó is tétetett — létesítene egy óvodát, vagy legalább is egy nyári menhelyet, akkor mihamar tapasztalná, hogy mit tud, vagyis mire képes egy magyar érzelmű tót faluban egy év alatt is elérni egy óvodás kisasszony s meglátná, hogy egy esztendő alatt is mennyire meg tud változni még az utca képe is, ha »dobry den« helyett »jó napot«-tal köszöntenék a gyerekek.

Szép és nagy munkát folytat, elismeri mindenki, a F. N. M. K. E. akkor, midőn minden évben jutalmaztat tanítókat és az egyes iskolákat szépirodalmi és politikai hetilapokkal lát el, hanem — szerintem — ezek közül egy sem célravezető eszköz, mert azzal, hogy az egyesület tanítókat jutalmaz és pedig főleg azokat, akik ezért folyamodnak, még nem biztos abban, hogy épp azt jutalmazta-e meg, aki erre leginkább rászolgál és nem-e azt, aki ezáltal csak olcsó hazafias mázhoz akart jutni, hogy vele eltüntesse a gyanús jeleket, melyek egyébként napnál fényesebben bizonyítják, hogy a báránybőrben farkas rejtőzik. Azután nem furcsa-e az, ha a magyar ember magyarságáért jutalmat vár vagy keres? Nem mondtam én ezzel ugyan azt, ha valaki folyamodik ilyen jutalomért, hogy azzal már pánszláv, mert hisz kényszerítve van az igaz

magyar hazafi is a többi által folyamodni, különben őt kiáltjuk ki pánszlávnak, hanem

egy önérzetes es hazafias tanítónak nem lehet más jutalma, mint amikor látja, hogy édes csemetéi hogy gügyögnek azon a szép és édes magyar nyelven, melyet ő igen nagyon szeret.

Vagy mi haszna van egy tót községben, ahol legföljebb csak a pap, tanító, jegyző és talán a falusi zsidó korcsmáros tud magyarul — egy »Vasárnapi Újság«, egy »Krónika« avagy még hozzá a »Politikai Ujdonságok«-ból ? Ezek rendesen ott hevernek a tanítónál, gyakran felbontatlanul és felvágatlanul.

De nagyon is hosszasra nyúlt elmélkedésünk. Szivünk fáj, s csak fohászkodnunk szabad — persze tót nyelven: magyarság, óvoda, mikor jön el a te országod ! ? Soha ? Avagy a megváltozott politikai viszonyok hozzák híredet közénk ? Talán ! Higyjük a legjobbat!

Városi muzeum.

Losoncz város közönségének régi óhaja, hogy létesitessék egy olyan gyűjtemény, amely a város múltját, fejlődését és művelődési viszonyait híven bemutassa. Mert minden intézménynek, különösen pedig egy városnak, amely régi történeti múlttal bir, vannak olyan sajátos dolgai, amelyek nemcsak azt az intézményt érintik s annak gyarapodását, haladását tüntetik fel, hanem igen sok esetben a hazai, a nemzeti történelem kiegészítő részei. Azért kötelessége minden magyar embernek, hogy aziránt is legyen érzéke, hogy városa, szülőföldje emlékeit megbecsülje s a lehetőségig meg is őrizze az utókor számára. Hadd lássák az utódok, hogy nemcsak a jelen örömeinek és bánatainak éltünk, hanem hogy rájok is volt gondunk, s igyekeztünk nemcsak anyagilag értékes gyűjteményt rájok hagyni, hanem egy oly gyűjteményt, amely erkölcsileg erősbiti az utód önérzetét és szeretetét mindazon csekély adat és tárgy iránt, amelyet elődei reá hagytak, amelyek az előbbi kor hű képét, művelődési viszonyait, iparát, kereskedelmét, művészetét is feltárják.

Mindezen emlékek megőrzésére leginkább megfelel egy muzeum, amely kellő helyiségek és elrendezés mellett leghivatottabb őrzője mindannak, amit különben az idő, a felületesség és a nemtörődés elpusztít vagy veszni enged.

Városunknak igen sok emléke van. Egy csekély része immár polgármesterünk kezébe adódott, hogy ezt egy létesítendő muzeum számára megőrizze. A gyűjtés — bár lassan halad — mégis hétről-hétre újabb és újabb emlékeket ád rendelkezésre. S meg vagyunk győződve, ha társadalmunk minden tagja, akinél még van egy-két értékes tárgy, a létesítendő muzeum céljaira azt átengedi, akkor csakhamar az a kérdés fog elő-Mikor a halhatatlan szónoklatokban és költeményekben hirdetett eszmék energiája megacélozza a sziveket s a haza védelmére szólítja a karokat, a tizenöt éves deák otthagyja iskoláját és a szülei házat s honvédnek áll. Az erős akarat ép oly korán nyilatkozott benne, mint az eszményi, költői hajlam s a nemzet ügyének e kettőnél volt-e hatalmasabb toborzója?

Az ő édes anyjának egyszerű, meleg szive is, mint a felmagasztosulásnak e dicső napjaiban annyi gyöngéd szív, áldozatkész rajongásra lobbant s ékszereivel együtt legféltettebb kincsét, egyetlen fiát is a hazának adta.

A kis katonával nem sokáig tréfálkoztak, akik csak dobosnak akarták volna befogadni. Előbb tüzér, majd gyalog honvéd lett s a tűzpróbát emberül kiállotta.

Amint egész életében jólelkűnek és gyöngédnek ismerte mindenki, gyöngének nem látta soha senki, az igaz és nemes férfiúi léleknek nehéz próbatételét még katonakorában megállotta. A csaták tüzében ép úgy helyt állt, mint a legkegyetlenebb télen a mármarosi szorosok hó- és jégmezőinek őrszolgálatában. Helytállt s majdnem életével lakolt szivének emberszerető, de fegyelemsértő felbuzdulásában egy meggyalázott katona-pajtása mellett.

E kis történetben, mely emlékezéseinek egyik legvonzóbb részlete, legérdekesebb lelke két jellemző vonásának korai megnyilatkozása,

barátságának példátlan áldozatkészsége s hálájának kiírhatatlan mélysége.

A katasztrófa után a zsibói fegyverletételről menekült a kis főhadnagy s Borsodnak egy félreeső falujában, nem messze Jókai rejtekhelyétől, vonta meg magát egy időre. De a bosszúálló hatalom kezét nem kerülhette ki: besorozták s ráhúzták a rabruhává lefokozott osztrák uniformist, a sárga hajtókás fehér kabátot. Ez alatt a kabát alatt rejtegetett két könyvet. Egyik a fényes múlthoz kapcsolta s eszményeit őrizte: Petőfi versei ; másika homályos jövő munkájára készítvén elő, pislogó reményét ápolta: naplójegyzetei voltak, melyeknek írását akkor kezdette meg s mindvégig folytatta. Sokszor emlegette, hogy a körülmények, a rejtegetés kénytelensége akkor szoktatták rá hihetetlenül sűrű, de kitünően olvasható, éles, gyöngybetüs írására, hogy papirosa, szabadsága, mindene kevés volt a naplózásra.

Bécsen át Olaszországba vitték s Verona és környéke lett börtönévé. Sötét és gyötrő emlékek gyűltek leikébe: inkább a kaszárnyák durva fegyelme és gyötrelmes szolga-munkái, a kórházak elhagyottsága és szenvedései, tisztjeinek gyűlölködő üldözése, mint a kék ég bája, az Adige tündérvölgye, Palladio márványpalotái. Ritka magyar ifjú láthatta akkoriban ily korán, a fiatal lélek mohó fogékonyságával a szépségnek ezt a csodavilágát; de ő gyászfátyolon keresztül látta. A fátyolt szivének és képzeletének egy-egy fellobbanása át-áttörte, de megujra csak összehúzódott a szemei előtt. Egy ilyen lobbanás emlékét őrzi verse a vicenzai hárfás leányhoz, ki hollóhajával, éj szemeivel és piros ajkaival elbűvölte a szegény fiút s egy hosszú versre ihlette, mely tele van a gyermekszenvedélyeknek meghatóan naiv és őszinte nagyzásával. Oly sajátságos meglepő a romantikus beszéd, melyet ez a legkorábbi dátumú irodalmi terméke feltár előttünk: az olasz osztéria asztalánál, távol hazájától, karjára hajtva fejét ül a gyermek-katona közemberek rabsorában és ruhájában, szivében egy dicső hadjárat nagy emlékeivel és gyászával, a jelen nyomorában és a jövő bizonytalanságában sinlődve, előtte szép hárfás leány, ki fölveri egész érzésvilágát s ennek szenvedélyes és néma vergődésében egy pillanatra magához láncolja. A sötét fátyol lobbot vet szeme előtt, de megint csak megszövődik.

Ez az élet nem volt a heves fellángolások élete, nem a történeti és művészeti tanulságok iskolája sem, hanem a férfias tűrni tudásé és kitartásé. A közelmúlt sorsfordulataival együtt férfivá érlelte a gyermeket, korán kifejtvén benne a kötelességérzetnek és csüggedetlen munkakedvnek csiráját. Leikébe véste s minden következésével természetébe oltotta az igazságot, hogy : nem vész el bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.

Egy évi nyomorgás után a többiekkel megszabadult ő is s keresnie kellett helyét az életben, az uj világban....