Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-01 / 10. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. EST*;: í: a losonczi függetlenségi és 48-as párt Egyes szám áfa 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. | I évfolyam. 10. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. március 1. Küzdelmünk. (F..d) A múlt hét valamelyik napján az osztrák Reichsratban gróf Sternberg birodalmi képviselő Ausztria bel- és külállapotáról lesújtó képet tárt a birodalmi gyűlés elé. Ausztria nagyhatalmi létét tagadta, s hiú önámitásnak hirdette. Rámutatott azon züllési folyamatra, amely Ferenc császár halálával megindult, és kérlelhetetlenül pusztít — semmit sem kiméivé — napjainkig. S okát keresve e jelenségnek, megtalálta azt a mostani kormányzási rendszerben, mely csak csúszást-mászást ismer felfelé, de semmi bátorságot és szókimondást arra, hogy figyelmeztesse azt, kinek nevében e csúnya játék folyik, hogy legjobb esetben semmi eredmény sem fog eléretni a gerinctelen alakok szolgálatának igénybevételével. Ha már most nézzük Ausztriának, illetve Bécsnek cselekvéseit, s ezek indító okait keressük, úgy tekintetünket első sorban erre a sokat szenvedett magyar hazára kell irányítanunk. A válság már másfél év óta húzódik, s bár történtek felülről és a nemzet részéről is kísérletek a kibontakozásra, a béke helyreállításának reménye mégis kizártnak látszik. Azt mondják ott fenn Bécsben, hogy a mi érdekeink közösek az ő érdekeikkel, és az Istentől nyert küldetés folytán nem engedhető meg, hogy akár honvédelmi, akár gazdasági tekintetben önállóan és külön rendezkedjék be a két állam, mert ezen törekvésnek áldozatul esnék a nagyhatalmi állás. S hogy mily szép dolog nagyhatalomnak lenni, azt megmutatta az utolsó 3—4 évtized, amelynek lefolyása alatt ez az ország nagyon elszegényedett, s ha ez állapot tovább tartana, csaknem mathematikai pontossággal számítható ki, mikor jutunk a tönk szélére. S mi ez állapotnak az eredménye a dicső osztrák-magyar nagyhatalomra? Az, hogy egy olyan duodec államocska, mint Szerbia, úgy beszélget velünk, mint az athléta egy hektikás beteggel. Mint sokszor, most is bebizonyosodott, hogy e monarchiának csak addig van súlya és tekintélye a külföld előtt, mig Magyarország alkotmányát, szokásait és törvényeit tiszteletben tartják. E hű és királyát tisztelő nemzet teljes erejéből megóvta és meg fogja óvni uralkodójának tekintélyét, de viszont azt kívánja tőle, hogy ismerje el emberi méltóságát, amely szerint saját belátása és akarata szerint rendezhesse be életét, természetesen a »norma agendi« korlátái között. S láttunk is törekvéseket erre a nemzeti ellenállás vezérei részéről. Midőn Bécsben azt hangoztatták, hogy az 1905. jan. 26-iki választások nem fejezik ki a nép igazi akaratát a katonai kérdésekben, felajánltatott, hogy kérdeztessék meg a nemzet egy uj választás keretében e kérdésre nézve. Elutasították. Felajánlották azt is, hogy történjék egy elvi kijelentés a katonai kérdésben (mert ezt tartják Bécsben a legborzasztóbb valaminek), és hagyják függőben bizonyos jó messzire kitolt ideig azt, s ezalatt alkottassanak törvények, amelyekkel igazságossá és becsületessé tétetnék a közigazgatás, amelyek segítenek a nép nyomorán, s melyekkel a tisztviselőknek, munkásoknak, gazdáknak, vasutasoknak és magán alkalmazottaknak kenyeret és jogot biztosítanak. Ezt az ajánlatot is elutasították. Elutasították azt a kívánságot is,:thogy gazdasági önállóságunkat »legalább« törvénybe iktathassuk. Valóban megdöbben minden higgadtan gondolkozó, mi fog most már következni, mi a szándéka Bécsnek? Hiszen az eddigi viselkedés oly mereven kihívó, hogy erre okvetlenül lázas forrongásba kell kitörnie az országnak. Hála a mi kiváló vezéreinknek, — kik tudva Bécsnek gonosz szándékát, hogy ürügyet keres egy általa lelkiismeretlenül felkelteni akart belső forrongás fegyveres leverésére — nyugodt maradt az ország, bár a harag pirja ég minden honfi arcán. Bécs pedig, látva kísérlete sikertelenségét, tovább feszíti a húrt, s megcsinálja a február 19-iki országgyűlést, felfüggeszti a gyülekezési jogot, zsandárokkal rakja meg a városok utcáit, s mindenféle kétes existentiákat küld a törvényhatóságok nyakára kormánybiztosul, hivatkozva az 1805-iki törvényre, melynek rég hatálya veszett. Minden cselekvése, minden viselkedése a Bécs kedvében járó kormánynak magán viseli a legflagránsabb törvénysértés bélyegét, melynek célja csak az, hogy vagy forrongásba hozza az országot, hogy oka legyen a szuronyok alkalmazására, vagy pedig hogy e nemzetet elcsüggesztve, rákényszerítse az általa diktálandó feltételek mellett a béke elfogadására. Pedig mindkét számításában csalatkozik. Békét, tisztességeset, mindnyájan akarunk, de békét minden áron egy igaz magyar sem. Olyan békét, amely e nemzet tekintélyének megfogyatkozásával jár, nem akarhat senki, aki a magyar alkotmány keretében kívánja fejlesztve látni az országot TÁRCA. A vihar. Ki tudja, hogy hogyan támad? Lehet, hogy egy nehéz bánat Felszakadó bús hatása: A teremtés sóhajtása. Rettenetes, hogyha szárnya Végig söpör száz határba! Üvölt, tombol, pusziit vakon, Mint valami bősz fájdalom. Megrázza a bércet, völgyet, Sziklát dönt le, szaggat tölgyet; Hervad, pusztul útja mentén Lomb az erdőn, fű a mesgyén. De ha könnye már utat lel, Megszelídül, mint az ember: Ha valami nagy bánatra Magát szívből kisírhatja. Bállá Miklós. Margit. Irta: Gereben Márton. — A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. — Margit belépett a bakfis sorba. Az üde szépség, mely gyermekkorától fogva állandóan ott ült rózsás arcán, csak most fakasztotta legszebb virágait. Aranyos haja dúsan födte a fejét, ragyogó kék szemei mint egy-egy fénylő ammetiszt sugárzottak arca rózsás foglalatában. Termete lenge nádszál, idomai egyenesen a knidoszi Vénuséival egyezők. Megjelenése, testalkata elragadó szépségét csak lelke szépsége, tisztasága múlhatta felül. Naiv kecsesség, szende modor, melyet nem rontottak meg a fővárosi élet bacillusai, voltak lelkének legszebb vonásai. Mindennap ott sétált a liget fái között olvasva a regényeket, melyekben egy-egy szerelmes férfi dobja el életét egy-egy bogárszemért, mosolygó ajakért, édes csókért. Lz tetszett lelkének. A mindennapi élet egyszerű jelenségein felül állóknak tartotta ezeket és ha ilyesmit olvasott, lelkét adta át az élvezetnek. A múlt napokban is ott sétált a liget fasorában. A szomszéd Ödön, a hamis filozopter, jött vele szembe. Margit lecsüggesztette fejét. Lelkét átizzotta, áthevitette egy elmúlt boldogság derengő emléke, agyából egyszerre elmosódtak a regényalakok és helyüket egy élő alak képe: Ödön foglalta el. Nem volt az szerelem. Korántsem. Csak beharangozója. Ödön csinos fiú volt. Margitnak hasonmása testi-lelki szépségében. Derék alakját rokonszenvessé tette a szelíd, leereszkedő, nyájas finomság, mely azon végig ömlött. Már régen ismerte őt Margit. Első éves korában, mikor Margit még csak bimbózott, együtt jártak el a zeneiskolába. Már akkor belopódzott Margit zsenge leikébe a rokonszenv érzése és ime 2 éve, hogy nem látta Ödönt és e rokonszenv, már szereiefnsejtéssé erősödött. Ósz volt. A fák levetették zöld ruhájukat és ágaikat odaengedték a zúgó szélnek játékeszközül. A napsugár csak olyan bágyadtan rezegtette az étert, mint a hogy a temetési ének, szokott elrezdülni: halványan, gyengén. És ez a sugár, tudja Isten poetikusabban hat a lélekre. Margitot is elfogulttá tette és mikor a közelébe érkező Ödön köszöntése hangzott feléje, azt sem tudta, mit feleljen. Ödön észre \s vette Margit zavarát és ügyesen elütve annak esetleges hatását, félénk, de eléggé bizalmat gerjesztő hangon szólalt meg: — »Margit kisasszony, ha nem tévedek, Ön az, akit én . . .« itt szava elakadt, mert ő maga akasztotta meg. A kis balga, szerelemről akart beszélni, de nem tudott szavaival boldogúlni. A fiatalember rokonszenves hangja Margitot is megszólaltatta: — Uh igen, én vagyok a Palotay Margit, én aki önnek valaha társa voltam a szórakozásban, olvasgatásban. De azóta idők múltak! Maga Ödön fiatalemberré fejlődött és nemsokára tiszteletteljesen emeli meg maga előtt kalapját a diáksereg. Bizony Margit, magácska is megváltozott. A fürge kis leányból ma már megkomolyodott nő lett, csak egyet nem találok megváltozva. — Mi az? — kérdé Margit gyermekes kíváncsisággal.
