Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-20 / 52. szám
bunda többet ért, mint amennyi egyik vagy másik cselédnek az évi bére. Láttam ezt és láttam a helyi agitátorok sorsát is és meg kellett győződnöm arról, hogy ezek az emberek abból élnek. Igaz, hogy azzal mentegetik magukat, hogy ez is tisztességes kenyér, mert hiszen ők a munkásnép érdekét szolgálva, annak a tisztességes megélhetést iparkodnak biztosítani. Hát én ezt koncedálom, t. képviselőház, de nem'tudom elhinni, hogy az egyúttal a közérdek önzetlen szolgálatának magaslatára is fel tud emelkedni. Az úri mód köti az eszméhez. Nincs gondolatszabadsága. Ilyenek különben a vidéki agitátorok is. Magam is látom, hogy milyen háládatos mesterség a szociálista prókátorság. Nyúzásnak tartják azt, ha egy ügyvéd egy rövid kérvényért 20 korona díjat számít. Én magam is annak tartom. Azonbao egy memorandumnál, amelyet kollektive adtak be a kultuszminiszterhez és amelyet 800 ember irt alá, minden aláirótól 20 fillért szedtek. Ez összevéve 160 korona egy kérvényért s ebből aztán jutott igen szépen az agitátornak is, jutott a szociálista prókátornak is sokkal magasabb összeg, mint amekkorát ők már nyúzásnak neveznek. Sok gyűlésen voltam, de soha nem hallottam igazán nemes szociális tanítást. Folyton az elégedetlenségre utaznak és érdekes, hogy kifirtatják, hogy hol van elégedetlenség. Pl. nálunk először a kisipar terén kezdték a szociálisták a mozgalmat. Persze, sok a földmives, s ezért aztán ezek leszorították lassan-lassan az ipari szociálizmust és teljesen az agrárszociálizmus lépett uralomra. Az én válásztókerületemben pl. egy szociálista gyűlésen, amelyre meghívtak, csupa gyermek volt. Hát mi ez? A munkások maguk elégedettek, de a szociálista akció az elégedetlenségre utazik, a munkát ridegen akarja érvényesíteni és a 20 éves munkásnak munkáját szembeállítja 40 50 éves munkás munkájának eredményével. A munka rideg, mindenekfelett való érvényesülése az, ami szemük előtt lebeg. Azt hiszik, hogy bele kell verniök a népbe azt a tudatot, hogy a nyers munka és a munkának ilyetén módon való érvényesítése még a fiúi szeretetet is kiirthatja abból a munkásból. A vallást’sem bántják ezek, amint mondják. Én egyebet is hallottam. Azonban én a vallás iránti gyűlöletet a tünetekből állapítottam meg. Azt mondják, ha a vallás nem volna, meg a papok nem volnának, a felebaráti szeretetet nem hirdetné senki. Már pedig mire való nekünk a türelem, meg a felebaráti szeretet? Éljen mindenki úgy, amint tud ? A helyes diagnózisnak a munkáskérdés lényegének megállapításánál azt tartom, hogy a népnek jogos panaszait, sérelmeit, bajait, szenvedéseit a szociálisták megértve, kihasználva, a népet a saját céljaikra akarják megnyerni. Koncedálom, hogy szociális közigazgatási és egyéb tereken sok minden kívánni való van. (Itt rámutat a latifundiumok káros voltára; a cselédigények kielégítésére; az uradalmaknál divó percentuális visszaélésekre; és a nemzetiségi vidékeken élő köztisztviselők visszaélésére). Legnagyobb bajunk és átkunk nekünk a nemzetiségi vidékeken is, hogy az a tisztviselő, szolgabiró, alispán, jegyző nem érzi azt, hogy ő nem ura a köznek, hanem szolgája. Már pedig ha magát a köz szolgájaként tekinti, ezen hivatását átérzi és ha azon egyszerű szerény földmives, aki talán járatlan és tudatlan, hozzáfordul : ne nézze le annak az embernek egyszerűségét és tudatlanságát, hanem azzal a lelki fölénnyel, azzal a szellemi képzettséggel, amelyet magának megszerzett, igyekezzék előmozdítani és erősíteni annak a szegény embernek jólétét, megelégedését és boldogulását. Nem hízelegni kell a népnek, hanem szeretni kell a népet. A szociálistáknak egyik legnagyobb bűnük az, hogy ők elérhetetlen vágyak felkeltésével foglalkoznak. Már pedig éppen úgy, miként a szülői szeretet nem engedheti meg, hogy annak a gyermeknek minden viszonyok között, minden esetben, minden elérhetetlen vágyát elérni segítse, azonképen a néppel szemben is kötelesség az, hogy megtanítsuk a népet az élet küzdelmeire, hogy lelkileg és testileg előkészítsük erre. A szociálisták a munkát csak addig becsülik, amíg nem teremt. Mihelyt teremt, akkor már tőke. Nem hall egyebet az a munkás, mint azt: élvezz, elvtárs, szívjál regalitászt. Nincs annyi bátorságuk, hogy megmondják annak a munkásnak: te ezt nem teheted, társadalmi állásod arra késztet, hogy magadnak s családodnak megkeresd a szükséges kenyeret. Nem ezt teszik, hanem azt verik bele a cselédbe, hogy neki azért kell dolgoznia, mert cseléd. Pedig azért kell dolgoznia, mert ember, mert az emberi kötelességből kifolyólag tartozik ezzel önmagának és családjának. Sok tekintetben javítani kell a helyzeten. Látom azonban, a földmivelésügyi kormány is tanúbizonyságát adta annak, hogy kielégíteni igyekszik a szociális kívánalmakat. Nem csigázza ugyan fel a munkások vágyát a végtelenségig, de törekszik arra, hogy a gyengék helyzetén javítson. Ez legkönnyebben úgy történik, hogy mindenki maga igyekezzék helyzetén segíteni, ne másban, hanem önmagában keresse a megélhetés nyitját. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Dalestély. Ritkán van részünk oly kiváló műélvezetben, mint amilyet a Losonczi Dalegylet f. hó 15-én rendezett hangversenye alkalmával nyújtott a Városi szálló dísztermében elég szép számban egybegyült műértő közönségnek. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy a múltban oly gyakori dalestélyek és ezzel közönségünknek nyújtott nemes szórakozás nagyon is szűkén jut ki a jelenben. Nem kutatjuk, vájjon ennek oka a dalegyesület beléletében keresendő-e, vagy pedig a közönségnek a jelenben tapasztalt részvétlensége tette-e tartózkodóvá e derék egyesületet, csak sajnálattal konstatáljuk e tényt, melyből hovatovább úgy a közönségre, mint a dalegyesület tagjaira az a hátrányos eredmény fog hárulni, hogy elesnek az önképzés, a szellemi szórakozás egy gyönyörű eszközétől, a daltól, melyet pedig kell hogy társadalmi, nemzeti és kulturális célból műveljünk és pártoljunk, hogy ezen működés illetve pártolás által kiható közegei legyünk az általános közművelődésnek. A hangversenyt a dalegylet nyitotta meg Gaal Ferencnek »Szent hamvak« cimű énekével. A zsolozsmaszerű melódia Izák János karnagy vezetése alatt nagy tetszés mellett adatott elő. Ezt követte Draskóczy Ilonka űrhölgy zongorajátéka, a IV. magyar rapszódiát adva elő. A helyes átgondolással és művészi technikával előadott szám zajos tapsra ragadta a hallgatóságot, mely tetszés csak akkor csendesedett, midőn a kisel lehet nyelni, ha az idézetek nem a legpontosabbak. XIX. Gyulafehérvár, júl. 2b. „ Végre, csakhogy vasútra ülhettünk! Csak olyan vasösvény inkább, nagyképűsködő kávépörkölővei, de jól esik lehajolni s megfogni a vas-sínt (egy őr rámkiált: nem szabad fölemelni!), mert mintha ezt a messzevivő idegszálat megfogva, újra belekapcsolódnánk a civilizáció áramkörébe. Lám itt van mindjárt a friss lap is, és egy krajcárért több modern igazságot s hazugságot hallhatunk, mint hallomásbúi tiz nap óta. A lapoknak, és főleg a krajcáros lapoknak hatását még nem ismerik s nem méltányolják eléggé. Áldásos és átkos nagyhatalmak ezek, megmérhetetlenűl nagyobb a hatásuk, mint a legfényesebb országgyűlési beszédeké. Az országgyűlési beszédek ugyan egy képviselőt sem beszélnek rá, hogy más pártba lépjen, s aki országgyűlési tudósításbúi olvassa is őket: ott látja mellettük mindjárt az ellenpárt cáfoló beszédét is. Ellenben a lap szuverénné válik a maga előfizetői fölött, meggyőződésüket lassanként a maga képére formálja. Egy-egy lap képes átvinni olvasóközönségét (ritka kivétellel) a leghajmeresztőbb politikai frontváltoztatásokon. És leginkább áll ez a krajcáros lapokra, melyeknek közönsége legbefolyásoihatóbb. Az lesz a nagy sajtóférfi, ki a krajcáros lapokat megnemesíti. Mindez áll külömben a ponyvairodalomról is. Mért nem akad egy nagy alapító, vagy mért nem ad rá az állam százezer forintot, hogy Petőfit húszfilléressé, a Toldit garasossá tehessük! A krajcáros lap így a történelem kerekének legfőbb meggyorsítója lenne, a ponyva meg az lenne irodalmunkban, ami a néptanító a kultúrában. De előállt már a vonat, csak azért várunk még, hogy az állomásfőnök egy másodosztályú hölgy keztyűjét begombolja. Kézcsók ... Me-hett! Nó elég lassan megy. A kis gőzmozdony majd a nyelvét lógatja ki s úgy liheg, keheg, mintha íiidőcsucs-hörghurutban szenvedne. Útitársaink közt van egy csinos oláh papleány. Persze mindjárt szóba állunk az apjával, hogy hozzáférkőzhessünk a lányához. Az apja meg buzgón tart minket szóval, hogy lányához ne férkőzhessünk. Udvariasságbúi hátborzongatva hívta föl figyelmünket a preszákai obeliszkre, mely a 700 fölkoncolt bányavárosi magyar emlékét gyászolja; — sajnos, csak magánkegyelet emelte. Épen beszállt kocsinkba az emlékmű állandó gondozója. Beszédet kezdtünk vele. Neve Nagy Zsigmond, feleségestül ősi református eredetű, magyar vallású«-nak vallották magukat, beszédük zengzetes szép erdélyi magyarságú, arcuk, ruhájuk, modoruk színmagyar, sőt egy magyar történelmi emlék őrzői s kitartottjai, — és mikor nemzetiségét kérdeztem, Nagy Zsigmond kevélyen a mellére ütött: »Mokány vagyok, román...« Mintha az én mellemre vágott volna. Be a mélységekig, hol a sóhajtás fészkel, hol a zsibongó sajgó vér izzik, kavarog, öngyilkos népfaj elárvúló, csüggedt, keserű vércsöppjei . . . Szótlanúl érkeztünk Gyulafehérvárra. Ez a hely már a Marosvölgyben fekszik, és pedig hason fekszik, egyhamar nem is készül talpraállani. Elmaradott, poros, szennyes eloláhosodott fészek. A vár jól kiépült, de nem lakja ember, csak katona meg pap. Az embernek minden kapú fölött kétfejű sas vijjog a szeme közé, amitűi meggörnyed a fej, mintha római iugum alatt kellene átmennünk. Bár azt mondják némely elfogulatlan nemzetköziségre beidegzett urak, hogy az ilyesmiken intelligens ember túlteszi magát. Nó de nekem vérbeli okom van emlékezni; mint egy-egy fehérvári épületnek, kinek még falában van egy-egy ágyúgolyó. Negyvennyolc nemzetiségi zavargásai elején szépapám és fia is e várba menekültek az oláhok elül egy ismerősükhöz. Velük volf dédanyám is, ki úgy menekült meg a preszákai vérengzésbűi, hogy halottnak tetette magát a már fölkoncolt 700 magyarnak hullája közt. Az osztrák tisztek kénytelenek voltak tűrni' a várba menekülteket, de nem szívesen tűrték. Egy napon oláh küldöttség kihivatta szépapámat s fiát a várbúi, tán hogy majd rokonaikrúl lesz szó, kik szintén szolgabirák voltak, — pedig akkor már ezek rég leöldösve rothadoztak. Kimentek hát dédanyám aggódó intelme dacára mindketten díszruhában, hogy az esetleg rosszszándékú oláhokat méltóságukkal megfélemlítsék. Amint kiértek a kapun: az oláhok rögtön lefogták őket az osztrák tisztektűl csak pár lépésnyire, szemükláttára. Hiába könyörgött dédanyám jajveszékelve, hogy mentsék meg apját s bátyját, a tisztek ridegen felelték, hogy erre nincs parancsuk. A két szerencsétlent saroglyához kötözték s járásuk falvain végighurcolva addig botozták őket, mig kiadták lelkűket. Mondták egyébként, hogy ki-ki csak azt adja vissza nekik, amit életében kapott volt tőlük. De én azt hiszem, hogy az oláhok, amilyen lelkiismeretes nép, tisztességes kamatot is adtak. Az osztrák Regiments-Clio pedig aznap is egy fényes lapot jegyzett föl az osztrák katonabecsületrűl.
