Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-25 / 5. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ár«: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: ^jj Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. I :A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as PÁRT Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. !1 jutányosabb. || I évfolyam. 5. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. január 25. A debreczeni ököl. Kuruc Debreczen városában kurucmód tisztelgett a hajdúság Kovács Gusztáv megyefőnök úr előtt, s miután e tisztelgést inkább rajta, mint előtte, elvégezték, Szent Mihály külön e végből kirendelt díszfogatán hordozták körül, bemutatandók neki a lobogódíszbe öltözött város nevezetességeit. Ennek hovatovább négy hete mult s a közvélemény, mely előtt minden csoda legfeljebb 3 napig tart, napirendre tért immár Kovács úr triumphusa fölött is s csak a földi gondviselés, az Erő, a Hatalom virraszt Debreczen városában, Ítélni menvén oda az apák vétkeit a fiákban, ha kell harmad-negyediziglen. Mielőtt a kivezényelt bosszú lehűtené megtorlást szomjazó vérét, vonjuk le mi is e szomorú, e vétkes eset következményeit s tanulságait. Debreczenben megvertek s meggyaláztak egy védtelen öreg embert. Ez a rideg tény. A verést vagy verekedést, mint az emberi természet elvadulásának kitörését, olykor érteni lehet, etizálni, dicsőíteni azonban soha. A debreczeni verést, mint elitélendő cselekményt s annak büntetőjogi következményeit is legföljebb azon egy enyhítő körülménnyel védhetjük, illetve enyhíthetjük, mely körülmény mint végső elkeseredés nyilvánul meg az abszolút hatalom szolgálatába állott betolakodó személye ellen. Érthetővé teszi a fanatizált nép dühének kitörését, azon elvitázhatatlan igazság, hogy ha az ágyú, a puska, a szurony, az ultima ratio regum, teljes joggal mondhatja el bizonyos esetekben a minden védelmi eszközétől megfosztott polgárság is puszta ökleire mutatva: íme, nagy urak! hatalmasok! az ultima ratio plebis. Ezen ultima ratio szereplését, korántsem lehet célunk dicsőíteni, minthogy azonban a mi talpaink alatt is ég már a föld s mert köröttünk, bennünk és felettünk is izzik a levegő, mielőtt a teljes forrpontig s az ezt követő explósióig eljutnánk, kutassuk fel a hírhedt debreczeni ököl tettre szorulásának eredetét s okait. A XIX. század sok régi dolgot megváltoztatott, sok középkori elavult intézménynek ásta meg sírját, sok új eszmének nyitott ajtót. Összes vívmányai között azonban kétségtelenül a legdicsőbb a demokratikus eszmék térfoglalása, a parlamentárizmus megszületése s ezzel a népakarat bevonása az államügyek intézésébe. Csodálatos azonban, hogy amily mértékben halad az emberi jogok elismerése s diadala előre, oly mértékben fokozódik a cézárismus gőgje, görcsös ragaszkodása a sötétség hagyományaihoz s azon kor édes emlékeihez, midőn még merő kedvtelésből járhatta a kerékbetörés vagy a karóbahúzatás lélekemelő látványossága. Sajna, a hálátlan nép ma már nem igen hajlandó- hitvány porhüvelyét bármikor kiszolgáltatni e megtisztelő kívánságoknak s csoda-e, hogy a megsértett Jupiter egyre fokozódó paroxismussal tombol, valahányszor a viszonyok arra figyelmeztetik, hogy ma már nem csupán Isten kegyelméből uralkodunk, hanem bizonyos mértékben népeink áldozatkészségéből is gyönyörködünk az Én Hadseregem játékai fölött. Ezen, szomorú hagyományokon alapuló fenségérzet bizonyos emberfeletti méltóságot szuggerál a nem köznapi bölcsők szülötteinek s előttünk e különlegesség évszázadok óta spanyol-etiket segítségével tartja fenn magát. E hétfejű sárkány ott leselkedik a fejedelmek előszobáiban mint azon mindent elburkoló olympusi köd, melyen áthatolni a közönséges halandónak, az őszinteségnek, az igazságnak nem adatott. A milliók atyja nem hallhatja meg a millió gyermek sírását vagy morgását, mert nem engedi meg az étikét. A történet filozófiájának ezen tanításában önkéntelenül fel-leijük a mi házi bajaink forrását is. Négyszáz év óta nem birt udvarképességre vergődni sem a magyar nyelv, sem a magyar panasz, sem a magyar dicsőség, sem a magyar föld, sem a magyar szív. Útjában állott mindig az étikét, jobban mondva az összbirodalom eszméit szolgáló udvari szertartás. Aki magát alá nem rendelte, kegyvesztett lett, szerepe az aktiv politikai működés minden vonalán megszűnt. A kamarilla felfogása szerinti spanyol étikét Magyarországon csak a pénzt, a civillistát, meg az úgynevezett emberanyagot s e kétségtelenül nem megvetendő csekélységek mindenkor kész szállítóit tartja udvarképeseknek s elfogadhatóknak. Különös figyelmében részesíti még a szuronyt, a golyót, s olykor a kötelet is. Komoly időkben nem ellenkezik az udvari etikettel némi kis csatavesztés sem, feltéve, hogy nem közönséges halandó volt a vezető, béke idején nagyobb gyakorlatok alkalmával azonban különbeni penzionáltatás terhe alatt rendeli el az étikét, hogy a győzelmet bizonyos uraknak átengedni muszáj. Itne, mily nagyhatalom az étikét, s a TÁRCA. A levelek. A »Losonczi Újság» eredeti tárcája. (Folytatás és vége.) — Mit?! hogy én nem -értem? hogy én szamár vagyok ! Nos jó ! Megmutatom, hogy nem vagyok szamár, — tusakodott magában a címzetes miniszteri titkár úr, az öreg Kosztolányi után tekintve. — Megmondom Klárinak, megfogom neki mondani egész határozottan, hogy.. hogy .. A tekintete véletlenül oda esett a vendégek között szorgoskodó leány gyöngéd, finom alakjára, aranyos fényű, csillogó hajára és egyszerre kisimultak homlokán a haragos redők, a szája szögletében pedig ott cikkázott az erőszakkal elnyomott mosolygás. — Csakugyan szamár vagyok! mondta magában mély meggyőződéssel, aztán furcsa logikátlansággal tette utána: — Csak az ördög vinné már el ezt a sok vendéget, hogy beszélhetnék vele okosan ! Egy egész örökkévalóságig tartott, mig lassan szállingózni kezdtek az emberek. Végre mégis csak kiböjtölte még Oroszyékat is, akik pedig sohse tudják, hogy mikor elég a vendégeskedésben, és végre, végre egyedül maradt a leánnyal. Úgy tett azonban, mintha maga is készülődnék: — Tudom, hogy nem szívesen látott vendég voltam én ma itt, kezdte oda állva a leány elé. — De most már nem leszek soká terhére Klárika. Idáig is csak azért maradtam, mert nem akartam elmenni anélkül, hogy megkérlelném. Lássa Klárika, nem vagyok én olyan rettenetesen megrögzött, nagy bűnös, akinek nem is lehet megbocsájtani. A leány arcára keserű, ironikus mosolygás ült ki és mérhetetlen kicsinyléssel válaszolt: — Épen olyan kevésre becsülöm a megosztott, feltételes érzelmeket, mint az alázkodó férfit. A bünbánatra nem tartok igényt, Melegh úr, arra azonban kérni fogom, hogy a leveleimet és a személyemre vonatkozó apróságokat küldje vissza. A leveleit?! — kérdezte a fiatalember komoly megütközéssel. — Csak nem akarja ezt a gyerekséget a végletekbe vinni? — De igenis, a végleiekbe viszem ! — tört ki egyszerre a leányból az egészséges »csak azért is«. — Igenis, a végletekbe viszem és követelem, hogy adja vissza a leveleimet! — De azok a levelek most már az enyémek, azokhoz egyedül és kizárólagosan csak nekem van jogom, — folytatta a fiú ugyanolyan hangon, mint a leány, aki azonban észrevéve, hogy a helyzet veszíteni kezd drámai színezetéből, ismét visszatért a méltóságteljes, fölényes dikcióhoz. — Lovagias, gavallér ember nem tartja vissza egy úri hölgy leveleit erőszakkal. Sajnálom, hogy tévedtem az ön jeliemének megítélésében. Most azonban eggyel több okom van reá, hogy kényelmetlennek találjam azoknak a leveleknek a létezését. Hanem ez aztán már valóságos becsületben való gázolás volt, még pedig tudatos pocskondiázás. Erre csak egyféleképen lehetett válaszolni. A Melegh László arca egyszeriben lángbaborult s most már az ő szája szélén is ott rángatódzott az a bizonyos keserű redő. Hidegen, szertartásosan meghajolt a leány előtt és csak ennyit mondott a leánynak erőszakosan elnyomott hangon: — Vissza fogom Önnek küldeni a leveleit kisasszony. . . Ezzel vette a kalapját és csendesen kiment a szobából. A leány ott állt a szoba közepén, pici fehér kezét a szivére szorítva, hogy meg ne szakadjon a nagy dobogástól. Mikor az ajtó becsukódott a távozó után, egy lépést tett eiő'e, szólni, kiáltani akart, de nem jött hang az ajakára. Az öreg Kosztolányi Dénes ez után a jelenet után egy hétig hajszolta Melegh Lászlót az egész városban. Az öreg úrnak főtt a feje a nagy keresésben. Már haza sem mert menni a lakására, mert Klári, mikor azokat a bizonyos leveleket megkapta a postával, végérvényesen megjósolta, hogy a legközelebbi jövőben meg fog halni, és ezt a szomorú jóslást mindannyiszor zokogva ismételte, valahányszor az édes apja haza jött jelentést tenni az újabb eredménytelenségről, hogy Melegh Lacit sehol a világon nem lehet
