Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-25 / 5. szám
magyar ember a helyett, hogy szépen megtanulná tekervényes, de mindig öncélhoz vezető lépéseit, csak topog-dobog, morog s olykor öklöt mutat a kegyesen, a leereszkedőleg feléje libegő rendjeles, kegydijas vagy duplakulcsos halhatatlannak. Példa erre Debreczen. A helyett, hogy utánunk indulva, passive tűrte volna ő is a nemzeti önérzetünkre, alkotmányunkra mért arculcsapásokat, a kuruc Debreczen úgy járt el, mint az egyszeri palóc, aki, midőn rálesett kilenc tót a dályói korcsmánál, azt mondotta megtámadóin^k: »tudom, atyafiak, hogy agyonüttök, hanem előbb én is ütök egyet«. Debreczen is ütött, s mily különös a püfölés, jobban fáj Fejérváry uramnak s az ő hat tótjának, mint magának a hírhedt labancnak. lm ebben rejlik a debreczeni eset elbírálásának arcátlan fonáksága. Nem hiszem, hogy akadna magyar biró, aki a megtámadott, megvert embert védelmében ne részesítené s a rendelkezésére álló törvények teljes szigora útján az elégtételt tőle megtagadná. Eddig a jog, törvény, igazság, minden, ami ezentúl megy, akár a bírákra gyakorolt presszió, akár a kirendeltségnek adott utasítás alakjában, már inkább a spanyol inquisitió, vagy a Bach-korszak bélyegét viseli magán. Meglátszik, hogy a miniszterelnök úr s egyik dicső elődje: Haynau, egy pádról hallgatták a büntetőjogi előadásokat. Erre vall az, hogy ez időszerint az egész magyar nemzet a haditörvényszék előtt áll felségsértéssel vádolva. És vájjon hogy történt a felségsértés, tisztelt auditor uram? Ki merészkedett és hol szentségtörő kezét, vagy szavát felemelni felkent királya ellen ? Ha akadt ilyen magyar ember, annak: Anathema esho! De hogyan jutunk ahhoz, hogy minden udvari lakáj, minden, az adósok börtönéből tartósan szabadságolt s rendelkezési állományba helyezett ajtónálló, nevezzék akár fő- akár alispánnak, adminisztrátornak, vagy ha eddigi tisztviselőinket elcsapják, falusi bakternek, hogy ez az egész dísz-század élvezze a sérthetetlenség fermánját s ellenök szóval vagy tettel véteni egy a legsúlyosabb felségsértéssel. Ily sorba helyezni a királyt, ily egyénekre terjeszteni ki az őt védő sérthetetlenség törvényét, nagyobb, súlyosabb vétség minden főispán-verésnél. Aki a Felség kiküldöttje, védje meg magát legelsősorban az igazság-, a törvény-, az alkotmánytisztelet pajzsával, s hódítson ne a szuronyokkal, hanem az egyéni tisztesség, a polgári becsület, a hazaszeretet meggyőző fegyvereivel. Aki jó járatban van, aki bátor és igaz, ne burkolózzék a korona köpenyébe. Lépjen fel nyíltan, mutassa meg, hogy szive, lelke a mienk, s bizonyára nem emelkedik feléje egyetlenegy ököl sem. Máskülönben azonban jegyezze meg magának a bécsi kirendeltség, hogy ama bizonyos debreczeni ököl csak addig marad tétlen, mig a polgárság vezetése a tanultabb, higgadtabb elemek kezébe van letéve. Azok kezébe, akik a megyék, városok, vagy községek szolgálatában állva, valamivel különb múltra tekinthetnek vissza, mint a legújabb kor kakuk-fiókjai. Ezen polgári osztály erősebben őrzi a közbiztonságot minden bakavagy csendőr-kordonnál, de csak az explosió napjáig. Ha szétrobban a túlfeszített kazán, ki bir majd a nekibőszült elemmel ? Ha egyszer a nép dühe által töri a mi higgadtságunk védő-gátjait, nem az lesz majd akkor a kérdés: Kinek nevében jöttél ? Hanem az, hogy ki hol éri! Az abszolutizmus kirendeltjeit, személyükben, eddig minden hatalomnál erősebben védik a jóléti bizottságok. Ezekben pedig ama, felsőbb helyen lekicsinyelt magyar étikét, mely ama másiktól abban különbözik, hogy szülője a bölcseség, ápolója a türelem s mértéke a megalkuvást nem tűrő hazaszeretet. A magyar ököl még eddig, ha szorul is, nyugszik, nem emelkedik. Jó lesz bilincsbe nem verni, össze nem törni, mert lehet az, ha ma még oly lekicsinyelt, durva is, egyszer még kedves, udvarképes is. Hogy mikor ? Azt kérdezze meg a kamarilla kedvelt híveitől, no meg az Ausztriának rajongó szomszédjaitól. Addig is azonban a vármegyék felé robogó adminisztrátor uraknak azt ajánlanám, olvassák el útközben Petőfi eme sorait: »Hej, Debreczen! Debreczen! Ha rád emlékezem.« Reflexió. H. B. (x) Világosan ítélő tiszta ész megnyilatkozását, tisztán látó szem tükrét, hazafiasán érző magyar szív dobogását éreztem ki egyik előző lapszámunk vezércikkírójának leikéből* Egy tör* Cikkiró Madách Aladár úrnak lapunk 3-ik számában közölt kitűnő cikkére céloz. Szerk. felfedezni. Nincs! Egyszerűen kámforrá vált. Vagy átköltözött valami más csillagzatra. A végszükségben azonban megkönyörült Kosztolányi Dénesen a kegyelmes véletlen. Egy utcasarkon hevesen összeütközött valakivel. Dühösen rángatta helyre félre csúszott kalapját és komor arccal készült legorombáskodni a nyájas ismeretlent, mikor azonban felpillantott reá, elállt a szive verése. Ő volt: Melegh László úr! — Ember! Hol jársz te ?! — Mordúlt rá az öreg úr, vállon ragadva a drága leletet. — Egy hét óta járom a várost utánad, és te csak igy összeütközöl az emberekkel az utcasarkokon ? — Engem keresett bátyám ? — Kérdezte a másik ártatlan arccal. , — Téged hát! És most viszlek is. — Hová? — Mindenek előtt egy ékszerészhez jegygyűrűt vásárolni; aztán meg Klárihoz. Lehet, hogy még életben találjuk; ámbár délben, mikor eljöttem, visszavonhatatlanúl kijelentette, hogy három óra felé meghasad a szive a nagy bánattól. Most még csak fél hat és ahogy én ismerem Klárit, nem tartom lehetetlennek, hogy prolongált. És aztán se szó, se beszéd többet, vitte magával. Felérve a lakásba, még a télikabátját sem engedte levetni a fiatalembernek, hanem úgy ahogy volt, bedobta a kis szalon ajtaján és utána kiáltott: Nesze Klári! Maga pedig visszavonúlt, hogy egy hét óta először jól kipihenje magát. A leány riadtan ugrott fel a hangra és öléből egy csomag hullott le a földre, amely megoldódva szétszóródott a padló szőnyegén. Egy csomó levél volt.. . Ott álltak szemközt egymással a szoba közepén. A leány szemlesütve, felgyűlt arccal, a fiú télikabátosan, kalappal a kezében. Éppen mint egy héttel azelőtt. A jelentős csendet a megtért törte meg. Egy pár lépéssel közelebb menve, a helyzethez illő, köteles távolságban megállott és érzelmesen, melegen kérdezte: , — Hát megbocsát Klárika ? A leány duzzogva félre fordúlt, amit azonban a fiatalember egész csodálatos módon és logikával bátorításnak vett és egészen melléje lépve a kezét is megfogta. — Klárika! — kezdte újra, egy árnyalattal még melegebben. Klárika! Hát ne legyen olyan kegyetlen. Ne kínozzon meg mindkettőnket. Hiszen úgy is tudja, hogy nem érdemeltem meg ezt a bánásmódot. Vagy azért bánt, mert szeretem ? Erre aztán már a leány is visszafordúlt. A szeme tele volt visszatartott könnyekkel, a szájá szögletében ott vibrált az elnyomott zokogás .és úgy mondta mohón, gyorsan, mintha a kitörő sírást akarná minden áron megelőzni: — Igen ... Hát akkor.. . Hát.. . Hát... Akkor miért küldte vissza a ... a leveleimet?! . . ténelmi fonal hazai történelmünk gyászos korszakából, mely szinigazság; hasonlataiban frappáns, képeiben találó, fölhívásában lelkesítő. Jól esett avatott kéz tollából olvasnom azt, mit lelkem, szívem mélyén érzek, s mi bennem visszhangra talál. S bár igen távol állok attól, hogy csak valamiben is összemérhessem magam az igentisztelt vezércikkíró általam nagyrabecsült egyéniségével, meg fogja engedni, hogy társadalmunk, állami gépezetünk egyik-másik körülményére mutatva, a függetlenségi-pártba való tömeges belépés lehetőségét, — ha nem is lehetetlenségnek, de ez idő szerint még nagyon ideális óhajnak látom. Eljöhet az az idő, s talán nincs is olyan messze, amikor majd a most még aulikus tábort, s a nemzet egész testét azonos vérkeringés élteti, s elválaszthatlan egészet képezve hatalmas erőt képvisel, mellyel valóvá lesz az idealismus. De ahhoz, hogy szabad hazában szabadok legyünk, hogy a magasztos eszme testet öltsön, előbb szabaddá kell válnunk attól a járomtól, mely gátol a mozgásban, mely nehezíti lassú lépteinket. Szabad lehet-e az a nemzet, önrendelkezhetik-e az olyan ország, melynek idegen hatalom fényében sütkérező fiai szigorú fenyítéssel, sőt büntetéssel sújtják azokat, akik szivükön hordják a haza sorsát?! Egyhamar egy táborban lehetünk-e, ha a hatalmi polcon levők megsemmisítéssel fenyegetik az állam szolgálatában levő polgártársainkat?! Elsőbbrendű ugyan a haza ügye, de hová legyen az a szegény közhivatalnok, az állam szolgálatában álló családapa, aki ha szíve sugallatát követné, kenyerétől kérlelhetetlenül megfosztatnék! ? Idegen áramlatokkal szemben engedett a király is; régibb keletű dolog pl., hogy mást ne is említsek, a szent-székkel szemben a »jus piaceti«, a tetszvényjog hatályonkivül helyezése, amit szinte pótolni látszik a bécsi körök évszázados, de különösen 1867-óta burkoltan gyakorolt ama tetszvényjoga, mely országos törvényeink mindegyikének tárgyalása előtt illemszokássá vált, előbb a bécsi köröknek bemutatni, s ha szentesített törvénnyé vált is, hogy írott malaszt maradjon. Hja! a papiros türelmes, és ennél talán csak a mi szegény hazánk volt eddig türelmesebb. Soha nagyobb összetartásra, egyetértésre nem volt szüksége nemzetünknek, mint ma; soha nagyobb veszély nem fenyegetett mint ma, mert a bécsi körök nem engedik, hogy a paritás alapján fejlődhessünk. A nagy Széchenyi eszméi szerinti fejlődésünk elé ezer akadály gördül, mit leküzdeni szinte lehetetlen. A Kossuth apánk vetése nyomán kelő eszméket pedig úgy kaszálja le a jól fizetett bérencek hada, miként Jason tette a földből kinövő vasemberekkel. S mégis remél e sokat szenvedett szegény nemzet! Tűr tovább, tűr, amig lehet. Vár még, mert egy nemzet élete nem egy emberöltő. Kell, hogy derengjen majd a hajnal is; hiszen az éjszakát a nappal váltja föl. A termékenyítő eső után a meleg Nap keleszti ki a vetést, mely e sok drága vérrel sűrűn öntözött haza szent földjében dús kalászokat terem majd. De ahhoz, hogy e vetést ne idegen harácsolja el, hogy ne martalócok és kalózok kezébe kerüljön, serényen munkálkodjunk, bízzunk az igazságos Isten, a magyarok Istene oltalmában, s valóban »őrködjünk és emlékezzünk« ! HÍREK. Heti krónika. Ily késő éjszaka ki jár Losoncz utcáin, mondd ? Egy varrónő s egy varrólánj Sietve haza ront. Ruhát próbálni voltának, Sok báli szép ruhát... Mert nagy bál lesz Losonczon ám, Milyent szem néha lát! Készül továbbá — tervbe’ bár Az aszfalt-burkolat... És évi rendes közgyűlést Is terveznek sokat. Egyébként néma csend honol. A tél irtóztató; Nagy a nyomor, sok a halott És egyre hull a hó.
