Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-08 / 46. szám

LOSONCZI ÚJSÁG

Előfizetésiára: POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések:

Negyedévre 2 kor. 1 Egy petitsor tere 10 fill.

8 : A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as PÁRT '!

Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. I jutányosabb. ||

I. évfolyam. 46. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. november 8.

Nemzeti ünnepeink.

Haza hoztuk »hazánk szentjét, szabadság vezérét«, nagy Rákóczit. Amerre ment a hamvakat vivő vonat, a legnagyobb fény fogadta. Ünnepi díszben, ünnepi hangulatban úszott az egész ország. De ez máskép nem is lehetséges. Aki ismeri a magyarság múltját, jól tudja, ki volt O és mivel tartozik Neki a magyar nemzet.

De nem is erről akarunk szólani! Egy sajátos nemzeti vonásra szeretnék rámutatni, amely minden nemzeti ünnepnél érvényesül, amely folyton ismétlődik, anélkül hogy még formáiban is változást szenvedne.

Vegyük sorra nemzeti ünnepeinket, a hivatalosokat és a nem hivatalosokat egyaránt.

Hivatalos nemzeti ünnep volna »Szent- István napja«, április 11-ike, a király névés születése-napja, stb.

Hát mit csinálunk e napokon ? Kitűzzük a ház ormára a nemzeti szinü lobogót, az iskolás gyerekek templomba mennek, no meg a hatóságok is; van kivilágítás este; a katona-banda végig járja az utcákat és akinek pénze van, felutazik Budapestre engedményes vasúti jeggyel, hogy ott a körmenetet lássa és egyes bevásárlásokat eszközöljön.

A nem hivatalos ünnepek t. i. az olyanok, amelyek nem ismétlődnek évről-évre, amelyek alkalomszerűek, vagy ha esetleg évenként is ismétlődnének, nem sokban térnek el a fennt vázolt hivatalos ünnepektől. Tessék pl. visszaemlékezni a most lezajlott Rákóczi ünnepélyekre, vagy más efajta ünnepekre! A közönség

elmegy a templomba (tűlnyomólag tanuló ifjúság és hatóságok), végignézi drága pénzért ablakból vagy tribünről az esetleges felvonulásokat. Igen sokan előveszik a díszmagyart, az ősi rozsdás fringiát, résztvesznek egy-egy társas ebéden, van sok távirat és tószt és azután vége az ünnepségnek. Az utcai kordonokat és felállított diadalkapukat, lobogókat elhordják a tűzoltók, a város utcáit végigseprik, (ha seprik) s aztán vége mindennek: az ünnepnek is, a hazafias kötelességek teljesítésének is.

Nagyjában igy festenek hivatalos és nem hivatalos nemzeti ünnepeink. Sok a maskara, a felesleges pazarlás, a fény és füst, de igazi lényeg kevés vagy semmi. Nemzeti ünnepeinket nem azért rendezzük, hogy a nemzeti közérzés erősbödjék, hogy a magyar erkölcs terjedjen, hogy a magyarság még ünneplésével is imponáljon, maga iránt tiszteletet és bámulatot keltsen. Nem! Nemzeti ünnepeink az önzést szolgálják túlnyomóig. Látni akarunk és láttatni! Erre az egyéni hiúságra pénzt, sok pénzt pazarolunk; gazdagitiuk a korcsmárost. (ez a? ipar talán legjobban van kifejlődve hazánkban !) veszünk idegen gyártmányú nemzeti szalagot, ruhát, képeslapot és az ég tudja, mi mindenfélét. Az idegen ezért megdicsér bennünket, hogy milyen szép, pompás egyegy magyar nemzeti ünnep. Dicsérete meg azért harsog, mert gyöngeségünkből hasznot húz. O gazdagodik, mi magyarok meg szegényedünk. Az idegen vásárolja össze talpunk alól a hazai rögöt, mi meg szabadulni igyekszünk tőle minden áron, hogy az idegen szolgája, kutyája legyünk.

Az igazat megvallva, nem lelkesedem nemzeti ünnepeinkért. Ezért elítélhetnek, káromolhatnak, a magyar és a haza ellenségének bélyegezhetnek, de azért állításomat fenntartom: »látni akarunk és láttatni!«

Pedig ennek máskép kellene és kell lennie! Sírt bennem a lélek, amidőn a kassai temetésen láttam, hogy 100 koronát is adnak egy-egy főutcai ablakért, csakhogy a fölvonulást láthassák. Képes lapot meg annyit vásároltak össze, hogy minden kassai bolt kiürült. (Pedig majdnem valamennyi Dresden-ben készült!) Ez nem ünneplés és főleg nem nemzeti ünneplés.

Minden dolog és ténykedés csak úgy ér valamit, ha a nyújtott gyönyörön és élvezeten kivül valami maradandót, értékeset, becsest is alkot, amely az utókort necsak lelkesítse magyar érzésre és gondolkozásra serkentse, de amely állandóan azt hirdesse: itt magyar lakik, itt a szépért, nagyért küzdő és áldozó nemzet lakik. Már pedig ennek létesítésére leghivatottabbak a nemzeti ünnepek. Aki ilyenkor sok mindenfélére képes pénzét pazarolni, nemzeti intézményekre ne sajnáljon egy néhány fillért, ha csak egy képes lap árát is.

Kossuth apánkat hazahoztuk — holtan.

II. Rákóczi Ferencet hazahoztuk — hamvaiban. Mindez szép dolog. A kifejtett pompa is szép. De hol van egy nemzeti intézményünk, amely e nagyok emlékét hirdetné, nagy szellemüket élénkbe tárná? Nincs művészi szoboralkotásunk! Nincs iskola, amely nevüket viselné. Nincs semmi jel, amely nagy és dicső nemzeti héroszainkra emlékeztetne, hacsak egy-egy utca vagy korcsma

T Á R C A.

üti levelek Erdélyországból.

Irta: Bodor Aladár.

Ä »Losonczi Újság« eredeti tárcája.

XI.

Alsószolcsva, júl. 18.

Ma nagy áldozat neked levelet írnom. Pláne a kezemmel. Mivelhogy ma már igen kihasználtam a kezemet: járásra, lábam segítségeképen.

Torockórúl a vidalyi hegyen át másztunk átal Vidalyra. Föl, föl, meredeken, kacskaringósan, mint a pacsirta. Alattunk Torockó, a völgyfenéken a hajnal ködfátylán át úgy látszik, mint egy kristálytiszta opálos tengerszem fenekére varázsolt kis tündérváros. A sziklás öblökbűl arató lányok szomorú magyar nótái hangzanak.

De Gábor el volt keseredve. Ha tudta volna — azt mondja — az út meredekségét, még vallásunk szeretett megalapítójának szavára se jött volna erre. Hallgatott is folyton, igen súlyosan, ami vádnál súlyosabban, vassziklaként nyomaszkodott rám. Egyszer, mikor eltévesztettük az erdei utat, szemrehányó haraggal mért végig: micsoda dolog az, hogy Erdélyben születtél s mégis képes vagy eltéveszteni ezt a legjelentéktelenebb hegyiútat is! Minden újabb meg újabb kapaszkodó föltüntekor olyan önvádat éreztem, mint a házigazda, ki csak hiányosan tudja ellátni s fárasztja vendégét. Gábor külömben roppantul fél a szívdobogástól, tán kiváltképen is az llonka-regime óta.

Egy helyen’belekeveredtünk valami csipkerózsa-rengetegbe. Roppant poétikus helyzet az: a gonoszkörmű vadrózsák — mint kacér varróleányok — pár perc alatt elláttak annyi tűszúrással, benntörött tövissel s más vidéki laptárcákbúl ismeretes lírai sebesüléssel, hogy impreszszióik nyomán csak úgy dűlt belőlünk a természet szabad templomának kék boltozata felé a legőszintébb és legközvetlenebb lira: a káromkodás. A bájos virágleányok viszontemlékeket is kapkodtak el ruháinkból, de a bőrünkből is. Annyi karcolásbúi és bandázstépésbűl kitelt volna tizenkét modern párbaj is, annyi káromkodásbúi meg az összes szenteket kiszolgáló költői liturgia.

Azt mondod; a káromkodás nem lírai költészet? Dehogyis nem, az esztétika dús virágoskertet mellőz el bennük: mert teli vannak óriási szó- és gondolat-alakzatokkal, képekkel, gondolatritmusokkal. Gondolj a népballadára:

Mosdóvized vérré váljon ... stb.

vagy a Cigány Panna átkára, stb.

A huszárkáromkodások Corpusát ha valaki összegyüjtené, többet érne évtizedünk összes színházi kupiéinál.

Gábor is tűrhető teimékenységgel művelte e műveletlen műfajt a vadrózsák ellen. Hajh! Ismernéd csak Gábor a Mici körmeit! Mindez mi az ő körmölő szerveihez képest!

Nem tagadom, balgább időimben kíváncsian szerettem volna bejutni egy tőrűlmetszett hárembe, úgy mint Don Juan 16 éves korában. De ezután a vadrózsa-hárem után isten úgyse okultam, félteném a bőrömet.

Gábor persze a vadrózsákért is engem okolt: vigyen el az ördög velük együtt, hát mit akarsz itt velem ?

Neheztelése valami csöppet engedett, mikor túljutottunk és — thalatta! — végre újra bepillanthattunk az Aranyosvölgybe. Ekkor csigamászásbúl vadmacska-nyargalásba csaptunk át, zökkentünk, gurultunk, zuhantunk. Az erdei ösvényeken, zúgóknál, legelőkön csak úgy menekültek előlünk a kiskorú bennszülöttek. A vidalyi kocsmába lihegve, vadéhesen rohantunk be, fölfaltunk volna akár egy héber kocsmárosnét, akár ugorka nélkül is.

De csak egy torockói unitárius kocsmárosnét találtunk, aki rövidesen kijelentette, hogy nem ad semmit, mert nincs semmije. Erre Gábor menydörgő fölháborodásában el akarta tőlük venni a tűzhelyrűl az őkmaguk ebédjét. Amire a kocsmárosné, hogy lecsillapítson, megengedte, hogy fogjunk egy csirkét, sőt aztán adott szívesen tejet és tojást is.

Tojást külömben az Aranyosmelléken őrületesen sokat ettünk, csak ebben a 24 órában is fejenként 18-at. Gábort már félálmában kukorékolni hallottam, tán tyúkkal álmodott.,. Hah, hát az álmaimat merjem-e vázolni? Torockón például azt álmodtam, hogy titkos Kun László című tragédiádat szinrehozták: a nézőtér apagyilkosokkal és borhamisitókkal volt teli, kik megnézésére voltak Ítélve. Egyszefre csak bejöttek a szereplők, rémes, csonka, béna, csontatlan alakok, mind koturnuson, nekiállnak egymásnak pléhszablyákkal és iambusokkal, szabdalják egymást, omlik belőlük a vörösre föstött ká-