Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-08 / 46. szám
nem viseli e nagyok nevét. Pedig mindezeket meg kell teremteni. Hogy egy kis példát mutassak, számítsunk egy kicsit. Ha pld. azok, akik a pesti és kassai Rákóczi ünnepen résztvettek, (és ez legkevesebb 200 ezer ember) csak 20—20 fillért áldoztak volna egy bizonyos nemzeti intézmény létesítésére, ez 40 ezer korona tőke. S ha ez az önadóztatás minden nemzeti ünnepünkön megvolna, milyen óriási tőkék adódnának egybe, amelyekkel oly intézményeket létesíthetne a magyarság, amelyek az egyes ünnepélyeket nemcsak emlékezetessé, de termékenyítővé is tennék. Azért, ha még egyszer ünnepelünk, gondoljunk ilyesmire is, mert sok, nagyon sok üdvös intézményre van szüksége a magyarnak. Ezért hozzuk be a »nemzeti ünnep-adót,« amely ne legyen nagy, de kötelező. Minden résztvevő adjon egy-két fillért a templomokban erre a célra felállított perselyekbe, amelyekkel létesítsünk szobrokat, iskolákat, kórházakat, lelencházakat, stb. stb. Indítványunk kicsinyesnek, nevetségesnek látszik, de ha az ország minden részén érvényesítjük, egy néhány évtized alatt oly összegek kerülnek össze, amelyekkel magyarságunkat erősbithetjük, a közérzést fejleszthetjük és nemzeti ünnepeinket tartalmassá is tehetjük. Akinek pénze van ünnepre, annak kell, hogy pénze legyen nemzeti üdvös célok megvalósítására is. Az ilyen nemzeti ünnep volna aztán az igazi nemzeti ünnep is. Andorka Lajos. Egyről-másról. Irta: Dr. Molnár Albert. A helyi lapokból olvastam. Itt nálunk, Losonczon a nemzetközi szociálisták ezelőtt két vagy három héttel meglehetős gyenge érdeklődés mellett népgyűlést tartottak. Nem írták ki egész világosan, a referádából sejtem csak, hogy a szónok urak az én fejemet ugyancsak mosogatták. — Ismerem azt a hangot, amiben azok a vándor apostolok beszélni szoktak. — A lapok is a sorok között elárulták, hogy őket a piszkolódás szószerinti visszaadásától jó ízlésük tartotta vissza. Az elhangzott beszélgetésekre egy cseppet se vagyok kiváncsi. — A szitkuk nem bánt, de nem is félek tőle. Jobb akarójuk vagyok nekik, mint ők maguknak. — Mert hiszen nem az az apa szereti ám a gyermekét legjobban, aki annak vágyát hiú biztatásokkal (felcsigázza, avagy szeretetével viszi az elérhetetlenség gondolata felé, -+hanem az, aki feltárja az élet küzdelmét, éppen olyan igaz szeretettel előkészíti, megedzi gyermekének a lelkét arra, hogy majd később az élet tengerén munkával, kitartással a becsületes életet kivívhassa. Az emberi jog fejlődése állandó és örök. Századokon át a »demokrácia« jegyében vívta harcát. Most az a fejlődés kalapot cserélt: a demokrácia szerepét a szociálizmus akarja betölteni. — A kettő között van némi különbség. A demokráciában több a nemes idealizmus, — a szocializmusnál az egyéni önzés, az anyagiasság veszi át a vezérszerepet. Helyes ez az idea is, csakhogy a rideg materializmus a jogfejlődés bizonyos reakcióját fejezi ki és az embert önkéntelenül sodorja az állatvilág felé. Itt nem megyek bele a szociálizmusnak, mint eszmének, bővebb fejtegetésébe. — A jelenségekkel foglalkozom, amiket nálunk Magyarországon láttam és tapasztaltam. Princípiumuk az individualizmus nyers érvényesülése. Még a szólamuk is ezt a felfogást fejezi ki. — A demokrácia megszólításként a »polgártárs« szót használja. Ezzel jelképezi az általános egyenlőséget, tekintet nélkül arra például, hogy ki hogyan imádja Istenét és milyen politikai vallást követ* Polgártárs a főúr, polgártárs a legszegényebb munkás. — A szocializmus csak »elvtársakat« ismer. — Ez is az emberek sokaságát állítja fel, de nem minden embert foglal bele a gyűjtő szóba. Ez már külön ember-csoportokat teremt, ami az általános emberi fogalom mellett a jogok világos reakciója. A demokrácia a jogegyenlőségből kiindulva feltételezi, sől megadja mindenkinek a megélhetéshez való jogot. Úgy éljek és megélhetésem feltételeit úgy határozzam meg, hogy a másik ember is éppen olyan joggal megélhessen. — A szociális akcióban az egyediség domborodik ki. Mit törődik az az iparos segéd azzal, hogy a mester dolga mellett vagyonilag tönkre megy vagy családjával együtt éhen hal, — előtte az a fő, hogy neki minél több jusson. — Milyen öreg könyv az a biblia és mégis mennyivel szebb az abban kifejezett emberbaráti szeretet! Több mint tíz év óta figyelem a szociális akciót. Oda mentem egészen közelébe. Legalább száz népgyűlést végig élveztem. Nem tagadom, tanultam, de meg is ismertem őket tetőtől talpig. Isten, haza, emberbaráti szeretet előttük elcsépelt fogalom. Jogot, igazságot törvényt maguknak arrogálnak. — A becsületes demokrácia a meggyőződés szabadságát hirdeti. — Ezek nem tisztelnek semmit, senkit, ha csak velük egy követ nem fú. Történeti nagy alakjainkat, szabadság hőseinket, vértanúinkat lekicsinylik. Rákóczi Ferenc a magyar szabadságért — amiben benne volt a népszabadság védelme is — feláldozta millióit. Azt a nagyot, szépet és jót, szóval mindazt a sok földi jót, amit a sors adhat, odarakta a hazaszeretet oltárára. Mindezekért cserébe a törvény által a hálátlanság a hazafiatlanság becstelen vádját sütötte rá. Számkivetésben, szegényen, idegen földön halt el. Öreg napjait a török szultán kegyelméből tengette át. posztalé, mint a Jancsekiang — — az apagyilkosok, sőt a borhamisítók is borzadálydús sikolyokkal menekülnek a kijáratokhoz, könyörögve: Inkább a vérpadot, mint még egy hatodfeles iambust! s fejük fölött megjelenik Dante leforrázott szelleme, lesújtva rebegvén: »En a Poklomból ezt kifeledtem ...« Már én is fuldokolni kezdtem a vértül, ekkor szerencsére — minden rongy tárcaíró igy fejezi be álma leírását — hirtelenül fölébredtem. Szóval emberi gyomor nehezen bírja ki Kun Lászlót tojással. Vidalytól ide Szolcsvára gyalog jöttünk. Gyönyörű, fönséges Aranyosvölgy! Ha majd mézesheteid lesznek s azt akarod, hogy a szerelem meleg reálizmusa végkép el ne nyeljen benneteket, járd végig Lujzkávai ezt az utat; a fönség és szabadság itt lebegő szelleme mindig ihletettségben fogja tartani lelketeket. Jobbra tőlünk szép szálas oláh legények s csenevész ráncos oláh nők ballagtak el, balkézt a szeszélyesen majd szilajui dörgő, majd mélázva állingózó Aranyos fölött ezerkétszáz méteres sziklaóriások fehér csipkés sziklataraja kisér s megdermesztő fönséggel néz le ránk, mint az Örökkévalóság a Pillanatra. Hideg, komor Örökkévalóság eszméje! nekem, a pillanat férgének legnagyobb szomjúságom te vagy, de életedet mégse irigylem, mert ami nekem, a pillanatnak szép, édes, meleg, az tőled idegen; te nem ismered a teremtés gyönyörét s a halál fájdalmát. Te égbenéző szem, melynek sohasem szabad lehúnyódnia, te tökéletes szobor, melynek sohasem lehet mozdulnia. Vájjon milyen boldogsága lehet az örökkévalóságnak? Vájjon előttünk emberek előtt nem az a virág boldogabb-e, mely a komor szikla homlokán mosolyog, azt sem tudva, hogy az örökkévalóságbúi szívja gyökereivel az életet és halált? En, mig e földön élhetek, a halál utáni öröklétre nem kívánkozom: ám keressék föl a papok, akik kínálják. Mit ér nekem, ha ott nem iesz agyam és magyar gondolat, amit vele gyönyörrel fölfogjak, ha nem lesz szemem s a Tisza, amit szerető érzéssel elnézegessek, fülem s a Cserebogár, amin vele elkeseregjek, ajkam és leány, kit vele csókoljak, — ha még az emlékezetemben se vihetek a földről oda semmit! . .. Bizony isten, igy ember-szemmel nézve nem szeretnék valami örökkévaló isten lenni, s vigyen el az ördög, ha nem inkább ördög szeretnék lenni. Az ördög például szép asszonyokkal ördöngősködhetik (sőt éppen a legszebbeket rendszerint ő viszi el), be is rúghat, mig az ilyesmi egy istennek még szerintem is derogálna. De már fogytán egy gyertya s attúl tartok, hogy holnap hármat számítanak föl. Szervusz. U. i. A fene egye meg az alsószolcsvai kocsmárost és kedves nőjét és kocsmáját stb. az utolsó porcikáig. Te bérgyilkos szilvalopó keserves kutya 1 — Mindezeket azért mondom el itt neked, mert a kocsmárosnak nem merem elmondani; még kidobna a marha. Gáborban meg nincs résztvevő szív; a nyomorult még a született deszkaágyon is úgy alszik, mint egy főkortes. (Folyt, köv.) Ez semmi a szociálista agitátorok előtt. Nem hatja meg őket. — A lefolyt ünnepről volt szó. Egyik vezér egész cinizmussal vetette oda: Mit bámulnak Rákóczi önfeláldozásán ? Volt neki, azért adta! — Az ősök kegyelete, a szülei szeretet is frázis. — Derék legények, akik az emberiség mártírjait a pálinka butikokban találják fel. Kossuth Lajos egész élete, összes munkálkodása a hazáé volt. Küzdött, szenvedett milliókért, érettünk is. A gondviselés, lángesze, nagy hazaszeretete a nemzet élére állította. Lehetett volna gazdag is, de földi javakban szegénynek maradt. Agg korában is munkájával kereste kenyerét. Semmi vagyona sem maradt. A nemzet hálája temette el. Ez sem imponál a szociálista agitátorok előtt. Hányszor legyalázzák Kossuth Lajos történeti szereplését, a hozzá fűzött szent emlékeket. — A vezetők érdeme a vágyak felcsigázásából, az egyéni érték túlbecsülésének felkeltéséből ered. Az a legjobb vezér, aki legnagyobbat mond, a ki őket legjobban bolonditja. Szabad sajtó van, szabad a véleménynyilvánítás. Jó gyomrunak kell lenni, hogy megemészthessük azt a piszkot, amit azok az agitátorok a nemzet vezéreire rádobálnak. Szerintük mind mind gazember, a nép zsírján élősködnek! — Példáért nem megyek messzire. A tavalyi népgyülésen a kirendelt szónok már a harmadik szavában Thaly Kálmánt gazemberezte le. Pedig büszkesége a tudományos világnak. Hű, tántorithatlan, előkelő vezére a függetlenségi pártnak. Nem hiszem, hogy vagyona és jövedelme volna annyi, mint Bokányi úrnak. Egész életét oda adta a tudománynak, a köznek. Ezért azok az agitátorok tőle még a becsületes szándékot is megtagadják. Ezért nem fáj, nem is haragszom a piszkolódásért. — Sőt ezekből kiindulva felhasználom az alkalmat arra, hogy a szociálisták akciójára vonatkozólag tapasztalataimról itt a sajtóban egyet-mást elmondhassak. Válasz tisztelendő Sörös Béla ref. lelkész úrnak. A »Losoncz és Vidéke« nov. 4-én megjelent 45-ik számában »Válasz a losonczi református egyház támadójának« című cikkre röviden csak annyit válaszolok, hogy a »Losonczi Újság« 44-ik számában »Városunk rendezése« című cikket én sugalmaztam és részben én Írtam. Látszik, hogy tisztelendő úr fiatal, sangvinikus ember, különben válaszában oly hangon, amilyen válasza szerkesztve van, nem irt volna. Én ezen a téren nem akarok nyomdokába lépni. Ha a Losonczi Újságban megjelent cikk által találva érezte magát az egyház és tisztelendő úr kiváncsi volt annak szerzőjét megtudni, egy mérsékeltebb hangú felhívásra is jelentkeztem volna azonnal annál is inkább, mert ez iránti nézeteimet a Kaszinóban évek óta hangoztatom, amint ezt mindenki tudja is, aki engem ösmer és a Kaszinóba járva velem érintkezett. Cikkem megírására nem magánérdek vezetett, mert ha a ref. egyház nevezett telkeinek-nem 24 vagy 20, de 6 koronájával adná is négyszögölét, én semmi szin alatt sem vennék belőle, mert házat építeni nincs szándékom és igy szükségem sincs reá. Amit írtam, mint e városnak 16 év óta egyik szerény lakosa, a város érdekében tartottam szükségesnek írni és nemcsak az egyházat, de a város vezetőségét is támadom, hogy miért nem csinál a Vasuti-utcában rendet? Vagy mint a kérdéses cikkben szórulszóra áll: »Ha a rendőrkapitányság dűlőre tudta juttatni a régóta vajúdó járásbirósági uj épület ügyét, úgy tudjon itt is erélyesen fellépni és záros határidőn belül kötelezze a ref. egyházat, hogy nevezett telkeit kerittesse be.« Tisztelendő úr minden kitételére nem akarok reflektálni, mert olyan tenorba kezdenék esetleg beszélni, mint tisztelendő úr; másrészt elég egy-két sorára rámutatnoní, hogy kilássák az, hogy nem az egész cikket olvasta, hanem annak csak egyes szavait ragadta ki, és ebbe köt bele, pl. azt irja: Nem igaz, hogy az egyház nevezett telkeit sem eladni, sem elárverezni, sem beépíteni, sem beépíttetni nem hajlandó.« Hát hol állíttatott ilyesmi ami cikkünkben ? Mi csak rámutattunk arra, hogy »a vasúti állomás és a Petőfi-utca közt a Vasuti-utca mindkét oldalán teljesen körülépitett mezőséggel« az egyház, mint tulajdonos, csináljon valamit. Vagy adja el, vagy épitessen rá, ami nekünk mindegy, de azt igenis követeltük és követeljük, hogy azt a mezőséget keritesse be, amint a házhelyeket bekeríteni szokásos. Tisztelendő úr válaszában többek között azt
