Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-01 / 45. szám

pon könnyű 48-as politikát csinálni.

Nem hárítanám el a megjegyzést azzal a kérdéssel hogy valljon nem viseltetett-e az illető annak idején bizonyos pasziv rokonérzéssel, a haladók iránt, mert ebben esetleg csalatkozhatnék, sőt az erejében elbizakodott kuruc érzés issugallhatta a közbeszólást, tehát szorosan a tárgyhoz szólva, egyszeszerüen azt kérdeném, hogy lehet-e máskép? Hiszen a 67-es alap törvényerejű és lehet-e más alapon Magyarországon politikát csinálni mint törvényes alapon? Talán egy forradalom alapján ? — — A függetlenségi párt mindenütt ott lesz, ahol a hazát, az alkotmányt az ármány vagy nyilt ellenség ellen védelmezni fog kelleni, habár a győzelemre való kilátás nélkül is, de hát nem okosabb-e azt a győzelemre való kilátással tenni ?

Amennyi erőt ád az ország a függetlenségi pártnak, annyival fogja magának a 67-es törvényes alapnak eddig elsikkasztott előnyeit megvalósítani és annyit fog belőle kiküszöbölni mindabból, a mi, benne a függetlenségi elvvel ellenkezik. És ezt mindig a végcél nyilt bevallása mellett fogja tenni.

Ugyanezt fogják tenni a még mostan 67-eseknek ismert pártok is, az alkotmánypárt és néppárt egyelőre anélkül, hogy a mi elvünket hirdetnék, de nem is kicsinyük le és nem is iparkodnak azokat elfojtani mint eddig, mert éppen világosan látszik a nagy tanulság, hogy Magyarországon csakis 48-as politika lehetséges, habár 67-es alapon is.

Ez azon végső cél a gyakorlati közjogpolitika útján, amely kell, hogy minden pártot vezessen nyíltan vagy hallgatagon, hiszen éppen az volt a hiba eddig, hogy a 67-et csupán magáért mint végcélt védelmezték s inkább engedtek belőle, mintsem hogy a függetlenségi eszmék felé fejlesztették volna.

Lehetetlennek bizonyult a haladás, mert a 67-es alap egy éles kardnak hegyére állított állapot volt a melyet támogatni folytonos sebesüléseket okozott.

Olyan ezen alap, mint egy hegységnek vízválasztó vonala, keskeny éle, amelyen letelepedni, békességes életre ott berendezkedni nem lehet.

Egy oldalról az összbirodalom sziklahasadékai merednek föl, amelyek ki tudja milyen más államalakulások felé talán a nagy germán tengerbe vezetnek, a másikon a magyar független államiság gazdag rónája terül el. Eddig be nem látván az uralkodó pártok, hogy egyedüli célunk csak a függetkép Faust és Grethen volt, hitvány német vásári olajnyomat, de világért se akartuk volna kiábrándítani a jó öregasszonyt. Úgyis sok rideg pusztulásról panaszkodott.

»Már csak vasárnap láthatnák az ifjurak a mi lányaink szép köntöseit. Veszendőbe hagyják', pedig be szép... a szegényebbjén is van kétszáz pengő forint érő. Régi mód szerint jóformán csak az én házam van meg. Én se soká élek már, — de meghagytam örököseimnek, hogy ezt a házat igy tartsák fenn emlékezetnek okáért, mikor már mind elpártoltanak a régi szokásoktól ...« Íme egy kisvilágú, tudatlan öreg parasztasszony, aki az ősi szellem tisztes képviselőjeként önként múzeumnak ajánlja föl egyszerű, de nagy időktűl, nemes elfogultságoktól megszentelt holmijait, hogy a hagyomány féltő aggódásával megtartassa azokat, a zűrzavarral, lármával, kegyeletien újításokkal közelgő uj kor szellemével szemben. Az a napszámos jut róla eszembe, ki kétheti ingyen-munkáját ajánlotta föl a jövőnek, a létesülő Nemzeti Játékszínnek.

Ez az öreg parasztasszony legkedvesebbjét, legdrágábbját adja a múltnak; ez sem kisebb amannál.

Mi, az uj idők gyermekei, máskép gondolkozunk, máskép sírunk és nevetünk, messzebb látunk, többet tudunk, de mi sem vagyunk sem jobbak, sem boldogabbak.

(Folyt, köv.)

lenség lehet, őrizkedtek azon irányban a legkisebb lépést is tenni s így az éles hegyháton meg nem állhatva minket sem engedtek haladni és siklóztunk le a másik oldal az összbirodalom veszélyes sziklahasadékai felé. Ezentúl, reméljük, nem lesz beszámítható hazafias és tisztességes párt, a mely a függetlenség felé való haladásunkban akadályozzon.

Közbeszólóm, úgy látszik, ki van elégítve, de tagadhatlanul logikus fej, mert most már újra közbeszól és fején találja a szöget. Mire valók hát a pártok ? kérdését így hallom.

Igaza van, hogy a kérdést fölveti. Ha az ország közvéleménye, többsége függetlenségi, hát csakugyan fölöslegesek a többi pártok, vagy legalább miért nem dobja ki magából a függetlenségi párt a többieket. A kérdés logikus, mert ha valóban meglenne az állami függetlenség, vagy azt máról holnapra a parlament egy szavazása megtehetné úgy valóban még a Lipót-földön sem lehetne találni olyan bolond magyart, aki azt megszerezni nem akarná, vagy sőt éppen vissza kívánná csinálni 67-esre.

A bökkenő éppen az, hogy ily egyszerűen meg nem szerezhető és a küzdelemben, a melyet még azért az osztrák császári hatalommal az összbirodalom fanatikusaival, érdekcsoportjaival és pribékeivel még vívnunk fog kelleni, szükségünk van bizonyos árnyalati tagoltságra a hazafias pártokban teknikai szempontokból, de úgy, hogy a függetlenségi eszme túlsúlya mindig világos legyen annak nagy többségében. Lássa az osztrák, hogy sem csábítással, sem megvesztegetéssel nem boldogul sőt az erőszak is többet árt neki, mint fejlettebb gazdasági állapotú országnak, mintsem nekünk, kik gyarmati fejletlen viszonyok közt kevesebbet veszthetünk s hozzászoktunk vért ontani.

Ezt tovább nem magyarázom. Ezen kívül az állami életnek más, nem közjogi természetű igen fontos kérdései is vannak. Hiszen sokan annyira beleképzelték magukat már a régi boldogtalan emlékű szabadelvű pártomnipotencia alatt is a magyar független államiság állapotába, hogy már csakis a belső kérdéseket látták. Agrárius, merkantilista, autonomista, centralista és más osztály s felekezeti kérdések körül kezdtek csoportosulni, nem is láttak tovább ezeknek szűk határain túl s halálos verekedésbe fogtak volna a medve bőre felett, amely pedig a nagy osztrák erdőkben sétált, mint az összbirodalom réme, amely hozzánk csak zsákmányolni járt.

Ha állami létünk biztosítása felé közeledünk, akkor következik tulajdonképen a pártok új tagolódásának szüksége és célszerűsége, a mint az valóban független államokban meg van.

Minél közelebb jutunk főcélunkhoz, annál inkább szembe fognak tűnni azon nevezetes kérdések, amelyek a megszületendő független magyar állam politikai pártjainak jelszavait fogják képezni, és a mai közjogi színezetű pártok szemünk előtt fognak ezen kérdések szerint alakulva, azoknak központjaivá válni, hogy megkezdjék minden zavar nélkül az új igazi állami élet nagy művét, úgy mint az a nagy szabad államokban folyik. Mint Amerikában a republikánusok és demokraták, Angliában a toryk és whigek váltakozva a kormányon mindelébbre viszik ezeket a boldog, mert szabad államokat, úgy majd a független magyar pártok is megtehetik ezt, mert magyarok lesznek és nem osztrák-magyarok.

A nagy tanulság meg van. Ne hagyják ezentúl a magyarok magukat félrevezetni

az osztrák magyarok által. Ne hagyják magukat elvakitani az osztrák magyarok által kiélezett és közbevetett osztály és felekezeti kérdések görögtüzei által s minden hazafi szemei előtt ott lebegjen az elv hogy mindent el kell odázni, mindent föláldozni az állami teljes függetlenség eléréséért, de ezt a célt semmiért, mert ez magában foglal mindent és nélküle minden más csak látszat, romlásba vezető üdére. A régi függetlenségieknek ez már vérében van; váljék ez a hit, ez a meggyőződés az újaknak is vérévé, akkor győzni fogunk, és testet ölt az eszme közöttünk.

A politikai elveknek a meggyőződésnek a belátás útján való alakulása, változása, jobban mondva megérése nem csak jogosult, de tiszteletre méltó is. A régi jóhírű gácsi posztóból készült kabátot is ha kissé viseltes lett, célszerű volt megfordítani, és tisztességes kabát lett belőle űjra. De ha valaki a történt fordításról megfeledkezve újra megfordítatta azt, úgy bizony az előbbi viselet minden foltja és hiánya napvilágra került.

Erről jó lesz meg nem feledkezni azoknak, akik fordított politikai kabátot viselnek, mert ha még egyszer -visszafordítják, úgy csak az ószeresnek lesz az való.

Miattuk aztán az egész ország is valami összbirodalmi ószeres kezére kerülhet. Ezt talán a legforditottabb kabátú magyar se kívánja.

Madách Aladár.

A Fejedelem hete.

Ünnep volt az egész országban, ünnep volt nálunk is. Hazahozták a Fejedelmet egy hálás, kegyeletes nemzetnek fájdalmas örömére. És hazajöttek Vele sorsának önkénytes osztályosai, hazajött dicső anyja, és a szabadságért lelkesülő és harcoló mostoha atyja. Városunk harangzúgással telt meg f. hó 27-én, midőn a szent hamvakat hozó vonat a magyar határra, Orsovára ért. A harangzúgás megismétlődött 28-án, és a zászlódiszbe öltözött város közönsége ezáltal tudomást vett arról, hogy dicső Fejedelmünk és bujdosó társainak földi maradványai az ország fővárosába érkeztek.

Az állami tanítóképző intézet 29-én nagy Fejedelmünk hamvainak Kassán történt ünnepélyes nyugalomba helyezése napján tartotta meg szép számú közönség előtt igen szépen sikerült Rákóczi-ünnepélyét, melynek műsora a következő volt:

1. »Ima« Bognártól, énekli az énekkar.

2. »Alkalmibeszéd«, tartja: Thaisz Lajos tanár úr.

3. 11. Rákóczi Ferenc életrajza«, felolvassa: Zsiray József IV. é. n. 4. »Kuruc nóták«, énekli az énekkar. 5. »Czinka Panna hegedűje« Sassy Cs.-tól, szavalja: Farkas István IV. é. n. 6.

Fábián, Rákóczi hadnagya« melodráma, szavalja: Gáspár I. IV. é. n. 7. »Himnusz , énekli az énekkar.

Thaisz Lajos intézeti tanár ünnepnyitó szavai a következők voltak:

»Tisztelt ünneplő közönség! Kedves tanítványaim ! Nagy idők emlékének összképe tárul lelki szemeink elé e mai napon, amelyen kegyeletes ünnepet szentelünk nagy Rákóczink dicső szellemének. Két századnak kellett elmúlnia, mig a nemzeti közszellem megérett arra, hogy Magyarország vezérlő fejedelmét, II. Rákóczi Ferenc hamvait hazahozzák; négyszázados szenvedés után kezdi észrevenni e szegény hon népe, hogy mily mulasztást követtek el nemzedékek s mily bűnt a megdicsőült nemeslelkű fejedelem gyáva kortársai.

Ez órában az ország minden harangja megszólal, minden város, minden falu népe fájdalommal vegyes örömmel vesz részt a nagy Rákóczi hamvainak örök nyugalomra helyezésében.

E kegyeletes órában mintha a természet törvényének századokra szóló jeleit látnám; mintha szinte érezném, hogy nemzetünk dicső s nemes hivatásokat hozó uj korszaka köszöntene be; úgy érzem, hogy a magyar nemtő áldó s védő karjait nyújtja felénk és biztatóan szól e hon fiaihoz. Egy néhány évtizeddel ezelőtt ki merte volna csak álmodni is, hogy haza hozhatjuk ami vezérlő fejedelmünk és számkivetett tár-