Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-01 / 45. szám

pon könnyű 48-as politikát csinálni. Nem hárítanám el a megjegyzést azzal a kérdéssel hogy valljon nem viseltetett-e az illető annak idején bizonyos pasziv rokon­érzéssel, a haladók iránt, mert ebben esetleg csalatkozhatnék, sőt az erejében elbizakodott kuruc érzés issugallhatta a közbeszólást, tehát szorosan a tárgyhoz szólva, egyszeszerüen azt kérdeném, hogy lehet-e máskép? Hiszen a 67-es alap törvényerejű és lehet-e más alapon Magyarországon politikát csinálni mint törvényes alapon? Talán egy forrada­lom alapján ? — — A függetlenségi párt mindenütt ott lesz, ahol a hazát, az alkot­mányt az ármány vagy nyilt ellenség ellen védelmezni fog kelleni, habár a győzelemre való kilátás nélkül is, de hát nem okosabb-e azt a győzelemre való kilátással tenni ? Amennyi erőt ád az ország a függet­lenségi pártnak, annyival fogja magának a 67-es törvényes alapnak eddig elsikkasztott előnyeit megvalósítani és annyit fog belőle kiküszöbölni mindabból, a mi, benne a füg­getlenségi elvvel ellenkezik. És ezt mindig a végcél nyilt bevallása mellett fogja tenni. Ugyanezt fogják tenni a még mostan 67-eseknek ismert pártok is, az alkotmány­párt és néppárt egyelőre anélkül, hogy a mi elvünket hirdetnék, de nem is kicsinyük le és nem is iparkodnak azokat elfojtani mint eddig, mert éppen világosan látszik a nagy tanulság, hogy Magyarországon csakis 48-as politika lehetséges, habár 67-es alapon is. Ez azon végső cél a gyakorlati közjog­politika útján, amely kell, hogy minden pár­tot vezessen nyíltan vagy hallgatagon, hiszen éppen az volt a hiba eddig, hogy a 67-et csupán magáért mint végcélt védelmezték s inkább engedtek belőle, mintsem hogy a függetlenségi eszmék felé fejlesztették volna. Lehetetlennek bizonyult a haladás, mert a 67-es alap egy éles kardnak hegyére állí­tott állapot volt a melyet támogatni folyto­nos sebesüléseket okozott. Olyan ezen alap, mint egy hegységnek vízválasztó vonala, keskeny éle, amelyen letelepedni, békességes életre ott berendez­kedni nem lehet. Egy oldalról az összbirodalom szikla­hasadékai merednek föl, amelyek ki tudja milyen más államalakulások felé talán a nagy germán tengerbe vezetnek, a másikon a magyar független államiság gazdag rónája terül el. Eddig be nem látván az uralkodó pártok, hogy egyedüli célunk csak a függet­kép Faust és Grethen volt, hitvány német vásári olajnyomat, de világért se akartuk volna ki­ábrándítani a jó öregasszonyt. Úgyis sok rideg pusztulásról panaszkodott. »Már csak vasárnap láthatnák az ifjurak a mi lányaink szép köntöseit. Veszendőbe hagy­ják', pedig be szép... a szegényebbjén is van kétszáz pengő forint érő. Régi mód szerint jó­formán csak az én házam van meg. Én se soká élek már, — de meghagytam örököseimnek, hogy ezt a házat igy tartsák fenn emlékezetnek okáért, mikor már mind elpártoltanak a régi szoká­soktól ...« Íme egy kisvilágú, tudatlan öreg pa­rasztasszony, aki az ősi szellem tisztes képviselő­jeként önként múzeumnak ajánlja föl egyszerű, de nagy időktűl, nemes elfogultságoktól meg­szentelt holmijait, hogy a hagyomány féltő ag­gódásával megtartassa azokat, a zűrzavarral, lár­mával, kegyeletien újításokkal közelgő uj kor szellemével szemben. Az a napszámos jut róla eszembe, ki kétheti ingyen-munkáját ajánlotta föl a jövőnek, a létesülő Nemzeti Játékszínnek. Ez az öreg parasztasszony legkedvesebbjét, legdrágábbját adja a múltnak; ez sem kisebb amannál. Mi, az uj idők gyermekei, máskép gondol­kozunk, máskép sírunk és nevetünk, messzebb látunk, többet tudunk, de mi sem vagyunk sem jobbak, sem boldogabbak. (Folyt, köv.) lenség lehet, őrizkedtek azon irányban a legkisebb lépést is tenni s így az éles hegyháton meg nem állhatva minket sem engedtek haladni és siklóztunk le a másik oldal az összbirodalom veszélyes sziklaha­sadékai felé. Ezentúl, reméljük, nem lesz be­számítható hazafias és tisztességes párt, a mely a függetlenség felé való haladásunkban akadályozzon. Közbeszólóm, úgy látszik, ki van elé­gítve, de tagadhatlanul logikus fej, mert most már újra közbeszól és fején találja a szöget. Mire valók hát a pártok ? kérdését így hallom. Igaza van, hogy a kérdést fölveti. Ha az ország közvéleménye, többsége független­ségi, hát csakugyan fölöslegesek a többi pártok, vagy legalább miért nem dobja ki magából a függetlenségi párt a többieket. A kérdés logikus, mert ha valóban meglenne az állami függetlenség, vagy azt máról hol­napra a parlament egy szavazása megtehetné úgy valóban még a Lipót-földön sem le­hetne találni olyan bolond magyart, aki azt megszerezni nem akarná, vagy sőt éppen vissza kívánná csinálni 67-esre. A bökkenő éppen az, hogy ily egysze­rűen meg nem szerezhető és a küzdelemben, a melyet még azért az osztrák császári ha­talommal az összbirodalom fanatikusaival, érdekcsoportjaival és pribékeivel még vív­nunk fog kelleni, szükségünk van bizonyos árnyalati tagoltságra a hazafias pártokban teknikai szempontokból, de úgy, hogy a füg­getlenségi eszme túlsúlya mindig világos legyen annak nagy többségében. Lássa az osztrák, hogy sem csábítással, sem megvesz­tegetéssel nem boldogul sőt az erőszak is többet árt neki, mint fejlettebb gazdasági állapotú országnak, mintsem nekünk, kik gyarmati fejletlen viszonyok közt kevesebbet veszthetünk s hozzászoktunk vért ontani. Ezt tovább nem magyarázom. Ezen kí­vül az állami életnek más, nem közjogi ter­mészetű igen fontos kérdései is vannak. Hiszen sokan annyira beleképzelték magukat már a régi boldogtalan emlékű szabadelvű pártomnipotencia alatt is a magyar függet­len államiság állapotába, hogy már csakis a belső kérdéseket látták. Agrárius, merkan­tilista, autonomista, centralista és más osz­tály s felekezeti kérdések körül kezdtek csoportosulni, nem is láttak tovább ezeknek szűk határain túl s halálos verekedésbe fog­tak volna a medve bőre felett, amely pedig a nagy osztrák erdőkben sétált, mint az összbirodalom réme, amely hozzánk csak zsákmányolni járt. Ha állami létünk biztosítása felé köze­ledünk, akkor következik tulajdonképen a pártok új tagolódásának szüksége és cél­szerűsége, a mint az valóban független ál­lamokban meg van. Minél közelebb jutunk főcélunkhoz, an­nál inkább szembe fognak tűnni azon ne­vezetes kérdések, amelyek a megszületendő független magyar állam politikai pártjainak jelszavait fogják képezni, és a mai közjogi színezetű pártok szemünk előtt fognak ezen kérdések szerint alakulva, azoknak központ­jaivá válni, hogy megkezdjék minden zavar nélkül az új igazi állami élet nagy művét, úgy mint az a nagy szabad államokban folyik. Mint Amerikában a republikánusok és demokraták, Angliában a toryk és whigek váltakozva a kormányon mindelébbre viszik ezeket a boldog, mert szabad államokat, úgy majd a független magyar pártok is megte­hetik ezt, mert magyarok lesznek és nem osztrák-magyarok. A nagy tanulság meg van. Ne hagy­ják ezentúl a magyarok magukat félrevezetni az osztrák magyarok által. Ne hagyják ma­gukat elvakitani az osztrák magyarok által kiélezett és közbevetett osztály és felekezeti kérdések görögtüzei által s minden hazafi szemei előtt ott lebegjen az elv hogy min­dent el kell odázni, mindent föláldozni az állami teljes függetlenség eléréséért, de ezt a célt semmiért, mert ez magában foglal mindent és nélküle minden más csak látszat, romlásba vezető üdére. A régi függetlensé­gieknek ez már vérében van; váljék ez a hit, ez a meggyőződés az újaknak is vérévé, akkor győzni fogunk, és testet ölt az eszme közöttünk. A politikai elveknek a meggyőződésnek a belátás útján való alakulása, változása, jobban mondva megérése nem csak jogosult, de tiszteletre méltó is. A régi jóhírű gácsi posztóból készült kabátot is ha kissé visel­tes lett, célszerű volt megfordítani, és tisz­tességes kabát lett belőle űjra. De ha valaki a történt fordításról megfeledkezve újra meg­­fordítatta azt, úgy bizony az előbbi viselet minden foltja és hiánya napvilágra került. Erről jó lesz meg nem feledkezni azok­nak, akik fordított politikai kabátot visel­nek, mert ha még egyszer -visszafordítják, úgy csak az ószeresnek lesz az való. Miattuk aztán az egész ország is valami összbirodalmi ószeres kezére kerülhet. Ezt talán a legforditottabb kabátú magyar se kívánja. Madách Aladár. A Fejedelem hete. Ünnep volt az egész országban, ünnep volt nálunk is. Hazahozták a Fejedelmet egy hálás, kegyeletes nemzetnek fájdalmas örömére. És haza­jöttek Vele sorsának önkénytes osztályosai, haza­jött dicső anyja, és a szabadságért lelkesülő és harcoló mostoha atyja. Városunk harangzú­gással telt meg f. hó 27-én, midőn a szent ham­vakat hozó vonat a magyar határra, Orsovára ért. A harangzúgás megismétlődött 28-án, és a zászlódiszbe öltözött város közönsége ezáltal tu­domást vett arról, hogy dicső Fejedelmünk és bujdosó társainak földi maradványai az ország fővárosába érkeztek. Az állami tanítóképző intézet 29-én nagy Fejedelmünk hamvainak Kassán történt ünnepé­lyes nyugalomba helyezése napján tartotta meg szép számú közönség előtt igen szépen sikerült Rákóczi-ünnepélyét, melynek műsora a követ­kező volt: 1. »Ima« Bognártól, énekli az énekkar. 2. »Alkalmibeszéd«, tartja: Thaisz Lajos tanár úr. 3. 11. Rákóczi Ferenc életrajza«, felolvassa: Zsiray József IV. é. n. 4. »Kuruc nóták«, énekli az énekkar. 5. »Czinka Panna hegedűje« Sassy Cs.-tól, szavalja: Farkas István IV. é. n. 6. Fábián, Rákóczi hadnagya« melodráma, szavalja: Gáspár I. IV. é. n. 7. »Himnusz , énekli az énekkar. Thaisz Lajos intézeti tanár ünnepnyitó sza­vai a következők voltak: »Tisztelt ünneplő közönség! Kedves tanít­ványaim ! Nagy idők emlékének összképe tárul lelki szemeink elé e mai napon, amelyen kegye­letes ünnepet szentelünk nagy Rákóczink dicső szellemének. Két századnak kellett elmúlnia, mig a nemzeti közszellem megérett arra, hogy Magyar­­ország vezérlő fejedelmét, II. Rákóczi Ferenc hamvait hazahozzák; négyszázados szenvedés után kezdi észrevenni e szegény hon népe, hogy mily mulasztást követtek el nemzedékek s mily bűnt a megdicsőült nemeslelkű fejedelem gyáva kortársai. Ez órában az ország minden harangja meg­szólal, minden város, minden falu népe fájdalom­mal vegyes örömmel vesz részt a nagy Rákóczi hamvainak örök nyugalomra helyezésében. E kegyeletes órában mintha a természet törvényének századokra szóló jeleit látnám; mintha szinte érezném, hogy nemzetünk dicső s nemes hivatásokat hozó uj korszaka köszöntene be; úgy érzem, hogy a magyar nemtő áldó s védő karjait nyújtja felénk és biztatóan szól e hon fiaihoz. Egy néhány évtizeddel ezelőtt ki merte volna csak álmodni is, hogy haza hozhat­juk ami vezérlő fejedelmünk és számkivetett tár-

Next

/
Thumbnails
Contents