Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-01 / 45. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések ] Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. 8 I a LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as párt "ZZZhZ; Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. I jutányosabb. j í. évfolyam. 45. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. november 1. A Nagy Tanulság. Minden mesének meg van a maga tanulsága. Természetes, hogy annak a meseszerű politikai változásnak, amely szeretet hazánk pártéletében és kormányában végbement szintén meg kell lenni félreérthetetlen tanulságának, amelynek ezentúl politikánk vezércsillagává kell lennie. A hindu népiélek meséiben a tanulságot bocsátja előre s maga a népies mese mintegy csak ennek a tanulságnak illusztrálására szolgál. A görög megfordítva elébb a mesét adja s csak azután vonja le belőle az elvet. Mi, magyarok, ebben a görög szokást követtük ; elébb meg kellett történni a nagy politikai eseménynek s csak utólag vonta le közönségünk jó nagy része a tanulságot, hogy Magyarországban csakis egy vezérlő elv lehetséges a politikában és pedig az állami függetlenség kivívásának végcélja. Saját kárán tanul a magyar, mondja a közmondás is, és közel negyven év alatt kellett saját kárunkon megtanulni hogy a 67-es politika mint végcél és mint többségi, tehát vezérlő politika lejtőre vitt, sőt már majdnem az összbirodalom előkészítőjének bizonyult. Örömmel szemléljük most a kormánynak és kiváltképen függetlenségi tagjainak óriási népszerűségét; Napról-napra látjuk színük elé vonulni a küldöttségek végtelen sorait, melynek a legkülönfélébb címeken versenyeznek a tisztelgésben és látjuk, hogy ezen küldöttségek sorai csak úgy hemzsegnek azoktól, akik még kevéssel ezelőtt nem csak a függetlenségi politikának igazat nem adtak, de sőt a koalíciónak sem voltak elejétől valami lelkes barátai, sőt bizony érzéketlen passzivitásukkal inkább a haladók szekerét tolták. Ezeket éljenezni hallani akkor, midőn például Kossuth kijelenti, hogy nem mint miniszter, de mint az országos függetlenségi párt elnöke szól, midőn a függetlenség elvének csorbítatlan fönntartását hangoztatja, sőt kitűzi azt, mint gyakorlatilag kivívandó célt, valóban olyan jelenet, amelynek hamisítatlan vígjátéki finom komikumát minden műértő teljes kedélyével kiélvezi. De mi bennünk, a függetlenségi elv harcosaiban, a műértő ártatlan élvezetét háttérbe szorítja a hazafi öröme, gúnyoros hangulatunk csakhamar eloszlik azon lelkesedés tüze mellett, amely megdobbantja szivünket és megmelegiti lelkünket akkor, midőn látjuk azoknak az eszméknek diadalát, az eddig közönyös lelkekben, amelyeket oly soká, oly elszántan hirdettünk és valljuk meg, gyöngébb perceinkben mintegy hitünket vesztve, a közeli valósulás kilátása nélkül, a lemondás keserűségével, de mégis törhetetlen kötelességérzettel védelmeztünk. Alig pár éve, hogy igazi szívfájdalommal írtam le a következő sorokat: Nem, ah nem enged a közöny zordsága Elernyedt nép nem lázad honjáért, Nem ébred honfivérének buzgása, Nem lelkesül, csak gyáva érdekért. Vásár ez s alku, furfangjuk míg győzi S erőszak lesz majd ha ez sem elég; És ez a nemzet közönnyel elnézi Mint prédálják el ősi örökét! Most mintha a nap egyszerre kisüt a szétszakadt párázatok közül, úgy ragyog felénk közvetlen meggyőző igazságával a nagy tanulság, hogy a függetlenségi eszme minden más politikai fölfogáson diadalmaskodva elfoglalta helyét a magyar közvélemény óriási többségében és ez az a jel, a melyben győzni fogunk. Amint legelőször sikerült bebizonyítani, hogy az eszme nincsen örök meddőségre kárhoztatva, hogy egyes elveiben megtestesülhet a nélkül, hogy a többieket elalkudja, sőt azokat mint nyílt célt kitűzheti, azonnal testet öltött köztük s mint egy ma született Herkules már bölcsőjében a kettős kígyónak az öszbirodalmi eszme kétfejű sasának torkát szorítja. A gyakorlati gondolkozású emberek egy része inkább görög, mint hindu s nem indul ki az eszmei tartalomból, hogy megvalósítását keresse, de elébb kívánja a valóságot látni s utólag vonja le a tanulságot. Láttak, tehát hisznek mint Tamás apostol. Legyen nékik hitük szerint. A nazarethi Jézus meghagyta testét érinteni kétkedő tanítványa által, hogy higyjen, épen így a függetlenségi párt nagy vezére Kossuth Ferenc, aki most már teljes államférfiúi nagyságában kibontakozva áll minden belátó hazafi előtt, szerencsésen megtalálta azt az utat, amelyre lépve a gyakorlati eredmények egész sorozatát megvalósíthatja, az érintetlen közjogi elvek minden elalkuvása, eltagadása és fölfüggesztése nélkül. Ezen nyílt és férfias oly egyszerűnek látszó, de éppen azért valóban geniális államférfiúi tény által kaptuk a függetlenségi elvek és eszmények testét, a melyet minden kétkedő Tamás most már megérinthet és hihet. Ha mindezeket szóval mondanám el valahol, bizonyára találkoznék a társaságban valaki, aki megjegyezné, hogy a 67-es ala-T ARCA. Rákóczi hazajön. Oh mi fejedelmünk, szent szomorúságunk, Hosszú két századja imádkozva várunk, Visszajösz hát végre! Mint mikor először léptél a Kárpátra Elődbe borulunk boldog zokogásba, Fájó ünneplésbe. Két századja, hogy a száműzetést járod, Mert nem tudta tűrni az itthoni jármot A te szabad lelked; Itthon csak az maradt, ki hajolni tudott, Ki cserbenhagyta a szabad harcban bukót, Ki igára termett. Két századig vártad, gyászban roskadozva, Hogy Rákócziját a magyar visszahozza Szabaddá tett honba, S itthon azalatt mi, Rákóczi nevében, Folyton csak alkudtunk, megalkudtunk szépen, Békét sóvárogva. Kötve már a béke. Visszahívunk téged. Nem lázadó büszke vért fizettünk érted, Ahogy te remélted; Neked a császártúl szabadság nem kellett, Mi tőle kértünk a számodra kegyelmet S megfizettünk érted, Ha jössz: a határon nem vár magyar sereg, Nem hajtanak zászlót palotás ezredek: Elvették a kardunk ... Másé sok szép várad. Munkács, Újvár, Patak. Komáromban, Győrött berdót kiáltanak, Labanc az úr rajtunk. Bocsásd meg atyánk, hogy ily békét kötöttünk, Hogy csak a testednek adhat hazát földünk, De nem a lelkednek . . . Oh kora volt még most hazajönni Néked, Nagy hontalanságod átka nem ért véget, Szabad hazában meg nem lehet pihenned. Bodor Aladár. Úti levelek Erdélyországból. Irta: Bodor Aladár. A Losonczi Újsága eredeti tárcája. X. Torockó, júl. 17. Be az Aranyosvidékbe. Első határoszlop a Székelykő. Milyen határoszlop! Tar sziklakoponyájával belehasít az ég kék sátorselymébe, mint én fejemmel megdöngetem a vén torockói ajtók rozoga szemöldökfáit. A torockói alsóvárosiaknak kétszer kel a nap. Először fölkel a Székelykő tövében, egy kicsit szétnézi magát, aztán lustán, mint egy államtitkár, vagy sztrájkoló kőműves, újra aludni tér s csak egy félóra múlva kel föl végérvényesen. A torockóiak bezzeg nem fordulnak hajnalonként ily lustán a falnak. Szeges ostorral hajtja őket a szükség, mióta kis vaskohóik elnémultak, mint a múlt századelő nem méltányolt nagy drámaírói. Másféle magyar emberek tán lefeküdtek volna kihűlő kohóik mellé, éhenhalni. De ezek a szijas unitáriusok búzát vetnek a törmelékes kőfolyásokba is, messze földre kirajzva ők szabályozzák, nyergelik hidakkal a folyókat, sőt kocsmárosoknak is fényesen beválnak: szolgálatkészség nélküliek s kinézik a vendéget, mint más született magyarok, s amellett megzsarolják az embert, mint a legjóravalóbb zsidók. De mégis csak pusztulnak, fogynak; a sas, hiába, nem oly szapora, mint a veréb. Még a gyermekek is mintha csöndesebbek, öregesebbek lennének itt; a szép, komoly öregemberek meg mintha mindig őszi verőfényben sütkörésznének az ősi faragványos kapuk alján. Vagy mintha múzeumban ülnének. Egy jómódú csöndes vénasszony megmutatta szobáit; valóságos muzeum az, emberöltőkbe kerülő varrottasaival, cserépedényeivel. A magános anyóka egy skót unitárius püspök képét is őrzi, aki ittjárta emlékéül megküldötte neki a fényképét. Egy másik kép előtt tisztelettől elfogódva jegyezte meg: »Ez meg a Petőfi adjutáns ur képe a szeretőjével (itt még jegyesével), egy hires szép kisasszonnyal«. Biz az a
