Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-04 / 41. szám

jaink iránti hálás kegyeletet csepegtessük. A mely nemzet nem becsüli, nem tiszteli és nem őrzi meg az ő nagyjait és azok emlékét, az nem jár a haladás utján, az nem érdemli meg, hogy magyar nemzet legyen, mert megtagadja önmagát.

Iparkodjunk méltó utódjaikká lenni azoknak, kik a mi létünket munkájukkal, életükkel és vérükkel biztosították.

Üljük meg igaz kegyelettel e nagy és gyászos napot 1

Nyílt levél

sz.

s.

Méltóságos szendrői Török Zoltán úrhoz, a F. N. K. E. Elnökéhez.

III.

Amerika.

Nem tartozom azok közé, akik nemzetünk ezer bajának kútfejét az u. n. amerikai kivándorlásban keresik. Ellenkezőleg! Bizonyos tiszteletet érzek magamban azok iránt, akik szülőházat, nőt, gyermeket, hosszú évekre elhagyva, arcuk verejtékével sietnek visszaszerezni hazánknak némi csekély hányadot ama milliókból, melyeket főuraink, s az őket majmoló burzsoa oly vétkes könnyelműséggel dobál világnak Bécs, London, Páris mulatóiban, vagy Monte-Carló játékasztalai mellett. Kivándorló munkás népünk nem uj hazát keresni, nem dőzsölni, hanem dolgozni siet túl a tengerre. Dolgozni, küzdeni azokért, akik hon maradtak. Visszatérő embereink látszólagos anyagi gyarapodása világosan bizonyít azok ellen, akik minden alkalmat fölhasználnak, hogy panaszaikkal telesirják a sajtót, mert — úgymond — a kivándorlás országos veszedelmet jelent. Jelen soraim éle tehát nem a kivándorlás ténye ellen irányul, hanem az ott fenyegető veszedelmes körülményekre óhajtom a figyelmet felhívni.

Hogy a Cunard Lin hajói oly kétségbeejtő mohósággal ontják ép a mi magyar honfitársainkat az uj világnak, ennek egyik okát hazánk ama kedvezőtlen helyzetében látom, hogy nemzetünk, ellentétben a többi államokkal, gyarmat országról, mind e mai napig nem gondoskodhatott, s előre láthatólag nem is fog egyhamar teremthetni Európán kívül a maga számára oly telepet, mely úgy a proletariátus levezetésére, mint

a föld-éhes települők elhelyezéséré szolgálhatna anélkül, hogy magyarságát megtagadni volna az illető kivándorló kénytelen.

Mennyivel kedvezőbb helyzetben van e téren akár Anglia, akár német vagy francia ország.

Nem csak virágzó gyártelepei, hanem gyarmat országai is biztosítják a törekvő honpolgár anyagi föllendülését, holott a mi emberünk, ha itthon meg nem élhet, kénytelen Amerikában idegen szokásokkal, idegen nyelvvel birkózva keresni boldogulása forrásait. Az angol, német, francia stb. alattvaló büszke öntudattal vallja magát a föld bármely zugában is nemzete fiának. Önérzetét emeli, nyelvét, erkölcsi és anyagi sérthetetlenségét büszkén védi ama zászló, mely konzulátusa palotájáról, úgy Marokkóban, mint Pekkingben fennen hirdeti, hogy ott oltalomra talál az illető nemzet bármelyik fia. A tőlünk kivándorló azonban, fájdalom, a legtöbb esetben hátrányát tapasztalja annak, hogy magyar.

Diplomáciánk csak osztrák honpolgárt ismer el, s védelmez meg. A magyarországi kivándorlót senki sem fogadja, senki sem istápolja nemzete részéről ott künn az újvilágban, csak nemzetünk esküdt ellenségei. A kapcsolat itt van fejtegetésem célja és az imént elmondottak között.

A mit a baptizmus báránybőrébe bujt pánszláv agitátorok itthon csak titokban végeznek, azt az amerikai tót egyesületek vezetői a legarcátlanabb offenziva fegyvereivel cselekszik a magyarság ellen. Az Amerikában oly eredményeket elérő pánszláv missziónak meg van a pénze, sajtója és megfelelő táborkara ahhoz, hogy a künn lévő tótokat egyesítse, s bennök a faji és nemzetiségi öntudatot, ha lehet érvekkel, ha kell presszióval is ébren tartsa.

A hazánkból kivándorló tótok conduit listáját már eleve itthon megszerkeszti a misszió valamelyik fizetett ágense, sokszor hajójeggyel is ellátja a szegény munkakeresőt. Odaérve már az Elis Islandon átveszi Rovnyanek ur valamelyik kiküldöttje a szállítmányt. Bekalauzolják, elszállásolják, s egyideig, mig munkát szereznek neki, el is tartják a gyámoltalan testvért.

Politikai missziójától eltekintve bizonyos tiszteletet érdemel eme tagadhatatlanul humánus »Tót-egyesület.« Gondoskodik a saját embereiről a legkifogástalanabb módon, a mit mi magyarok, sajnos, meg nem teszünk. A betegápolás, a balesetek ellen való biztosítás, az árvák, özvegyek gyámolitása, mind benn foglaltatik ezen egyesület programmjában.

Más elbírálás alá tartozik azonban ama pusztító munka, melyet e humánus intézmény künn levő tót testvéreink lelkében végez. A pénz segély, a tanács, a gondozás mind azon egy célt szolgálja, hogy az ezeket igénybe vevő fanatikus ellenségévé válljon hazánknak, s szivét, lelkét odaadja a pánszláv eszmék szolgálatába.

Valahány emberünk Amerikából hazatér, leikébe zárva hozza a belé oltott, belé szuggerált magyar gyűlöletet. Lenéz, megvet, lekicsinyel mindent, amit itthon talál.

Kinek, mielőtt kiment volna, eszébe sem jutott különbséget tenni, magyar vagy tót testvérek között, az visszakerülve bámulatos lelkesedéssel szaval a tót nép jogairól, s a jövő szláv dekorálta ábránd képeiről. Aki itthon legbuzgóbb híve volt egyházának, az visszajőve templom kerülő lesz, keresi a baptista köröket, mert a Magyarországból kimenekülő pánszláv papoknak ugyancsak van arra gondjuk, hogy bennünket meggyűlöltessenek, s ne a Krisztusi szeretet tanítóinak, hanem hitehagyóknak s a tót nép vérét szívó vámpíroknak tüntessenek fel azok előtt, akik újból fölkeresik itthon hagyott családi tűzhelyeiket.

Céljaik elérésére valóságos missziói iskolát is tartanak fenn. Tudtommal vármegyénkből ez idő szerint mintegy 8—9 földmíves ifjú tanulja künn látszólag a baptista papi dolgokat, voltaképen azonban arra készül, hogy hazatérve családjában, községében minél sikeresebben folytathassa a szlavizáló magyarellenes működést.

Lelkész-társaim szomorú bizonyságot tehetnének állításaim valódiságáról, ha kivándorlóit híveik egyes leveleit vagy a véletlenül kezeikbe került pamfletteket közrebocsátanák.

Elámulva tűnődünk a hazugságok és rágalmak azon halmaza felett, melyekkel hazánkat, nemzetünket s az ezekhez hív különböző felekezetű papokat befeketíteni s velők együtt állami létünk intézőit, politikusainkat, köztisztviselőinket minden tisztességből

Hajnalban megfejték a Tigris bivalyait, én is elnyeltem belőle vagy tiz korty frissen habzó zamatos idyllt.

Aztán a bivalyok kötelességtudó arccal vonultak ki a mezőre. A mélább elmerengő hajlamúakat hátulról szurkába a csordás, szeges bottal. Ne szidd, óh Bandi, a haladópárt főispánjait, mert ezeknek a bivalyoknak is fene vastag bőrük van ám, legalább hátulról.

Szemünk előtt, amint az ablakból bámulództunk, a Gárdonyi reggeli s esti falu-leirásának képei vonultak el. Ismered ezt a két verset. Oly friss meleg realizmus; megfigyelés van bennök, ahogy Arany s Petőfi sem ir le. Gárdonyi, akit Gábor a bivalytejjel kapcsolatban leböcsmérelt, a legreálisabb magyar reálistánk; megfigyelni úgy nem tud magyar iró, mint ez az őserejü tehetség. Kár, hogy képzelete nincs, majdnem annyi sincs, mint Gyulai Pálnak, ízlése nem óvja meg súlyos tévedésektűl, látóköre szűkebb, mint a nagy orosz reálistáké. Ha tanulás híján nő vala föl: egy Burns lehet belőle, nem is igen kissebb nála. Mert nagy és áldott művészet az igénytelen valót szeretettel szépnek látni és ezt elhitetni tudni. Gárdonyi a már meglevő való világot szépíti s értékesíti meg olvasójának, ami nemes ajándék tőle.

Bár a Tigrissel nem lehet tanácsos ujjat húzni, kijelentem, hogy, az ebédje komisz. Ehetetlen. De mi megettük. És egy megállapodás érlelődött meg bennünk. Hogy t. i. utazásaink folyamán ha ismerőshöz betérünk, az ebédremarasztalásokkal szemben a szemérem legelemibb követelményeit is fölfüggesztjük. Aki ötször kínál ebéddel, annak — udvariasságbúi — már második hívását elfogadjuk. Ez az elv is jó lesz a többi utikészletek közt.

Tehát előre!

VI.

Kolozsvár, jul. 13.

Kolozsvár! . . . Tudod mit jelent nekem ez a név? Itt nyilt meg a lelkem a szabadságnak, a fiatalkor nagy álmainak, s itt sejtette meg lelkem a férfiélet nagy gyönyöreit és nagy szenvedéseit. Mennyi bolondúl nagyméretű terv! És mennyi erőlködő rajongó munka! Egy-két éve még szivelfacsarodva, sóhajtva gondoltam rájuk, ma tán némi kevélykedő álcinizmussal (ahogy a még meg-megsajduló sebet szokás rejteni), egykor, érzem, becsülve, csodálkozással és meghatódással fogok rájuk visszaemlékezni.

Kolozsvár ....

Z. 1. .. . Egy lánynév, melyet mindig rejtegettem s most is rejtek; ez ama romantikus világbeli rejtélyes gomb, melyet ha érintenek, fölpattan egy titkos ajtó s mögötte rejtett útvesztők és kincsek sejtelmes világa.

Bűbájos szőkeségben bontakozó lányszépség volt. És — még titkon imádkozni járt hozzá áhitatos lelkem — s már belésajdult szivembe a bűntől való féltés riasztó vad félelme, marcangoló fájdalma. Szemem láttára bontakozott ki diadalmas királynői szépséggé, — s egyszersmind látnom kellett, mint csábítja el lassankint a bűn, hajh, szemem előtt! Mig unokabátyám velem volt, bölcs tanácsa távoltartott tőle, azután meg, sajnos, nekem is volt bölcs eszem. Tavalyelőtt halt meg a gyönyörű, pompázó bűn között, Budapesten. Úgy mondják, megmérgezték. — Eh,

koppants a körmömre Bandi,„ha máskor is igy elkószálok levelemben.

Nos hát itt vagyunk Kolozsvárott. Tudod, ha bármily nagy városba csak egy napra is betérek s ott 100 ismerősöm tartózkodik: szó sincs róla, hogy csakOO-íikkel találkozzam s ne mind a százzal; ez a messzilátszó magasságomnak tudtommal egyetlen haszna. (Kolozsvárt esett volt meg velem, hogy történetesen megállván a bicikliiskola magas kerítése mellett, egy szolga belülről rámförmedett: »Leszállsz mingyárt arról a kerítésről ! ?« azt hitte, fölkapaszkodtam.)

Mindjárt amint a főtérig besétáltunk, találkoztunk az egykor hires vagy hirhedett Köpösdyvel, Folyovicli Jancsival, kinek kedves vendégei lettünk, és Kiss Menyussal, ki ép csak eznapra jött be M.-Vásárhelyről, hogy Fedák Sárit megudvarolja s az automobilján újra körülpávázza a főteret. Nyomban is kerekedett dühös Fedák-vita, Felszeghy Oszkár majdnem bicskát rántott érette és megöntött az érveivel öt csésze jegeskávét. Én elösmerem, hogy annyi temperamentum, páratlan könyedség, mint a Fedáké, — bizony mégis művészet.

Csakhogy persze éppen az ellentétes sarkpontja annak a művészi géniálitásnak, mely pl. itt a Mátyás szobrot megalkotta. A leghalandóbb művészet autobobil-szárnyu pillangója éppen ott karikázott zörögve és füstölögve a leghalhatatlanabb magyar műemlék: a Mátyás-szobor körül.

Gyulai Pál úgy mondaná, hogy Fadruszt méltán nevezhetjük a szobrászat Arany Jánosának. Legnagyobb szobor-epikusunk legepikaibb alkotása ez a mű. Az eposz naiv szabályossága szereint tagolódik a szoborcsoport majdnem tiszta derékszögű háromszögbe, az egyik alak pedig