Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-04 / 41. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: J Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. IZ"TM.s : a LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT I *£££,^1* Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. Jj jutányosabb. |j 1. évfolyam. 41. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 19Ö6. október 4. Október 6. Elmélkedjünk és szenteljük e napot a kegyeletnek! Emlékezzünk meg e gyászos nagy napon azokról, akik érettünk szenvedtek mártyrhalált a magyar Golgothán! Most 57 éve, hogy az idegen erővel rajtunk győzelmet vett osztrák ármádia telhetetlen dühével, állatias vérszomjósággal, bestiális módon engesztelő áldozatul kívánta legjobbjainkat. Testi életüket elvette az ádáz zsarnoki önkény, de lelkűk tisztaságát, hazafias magyar lelkűket, férfias, bátor jellemüket nem mocskolhatta be a bitóra Ítélő hiénák gaz csapatja. Övéké a tajtékzó düh, mienk a kegyelet. Nagyjaink legtöbbjét a porba sújtani iparkodott az átkos zsarnokság, de lelki világunkban annál fenségesebbnek érezzük a megdicsőültek, a hazájukért szenvedni és meghalni kész nagy honfiak áldó szellemét. Siratjuk, gyászoljuk az aradi tizenhárom vértanút s velük azt a tizennégy kivégzett s ezerhétszázhatvanöt elitéit honfiút, akiknek életét kioltotta a fekete-sárga moloch. De ne tépjük föl a még mindég sajgó sebeket, ne szóljunk hasonló dühhel ez időkről s azokról, akik mártyrokat adtak e nemzetnek. Nem volna méltó hozzánk, ha a kifakadás hangján sújtanánk a gyászt okozókat, mert mit se ártunk nekik azzal s magunknak se használunk vele. A történelem dolga ítélkezni ez időkről s azokról a szenvedésekről, miket némán, megadással tűrt e sokat zaklatott és megkínzott nemzet. Nekünk, a mai nemzedéknek az a kötelességünk, hogy e dicső hőseink tetteiből és szenvedésökből erőt, hazafias lelkesedést merítsünk, az ő dicső emlékűket kegyelettel őrizzük s önfeláldozásukból, lángoló hazafiasságukról tanúságot tevő példájukat — ha kell — kövessük. A négyszázados harc ma is folyik, de de más alakban. Amaz idő, mely a hon védelmére síkra állította a bátrakat, az állandó harcnak bár lélekemelő evolutiója volt, mégse egyéb a magyar nemzet türelmét vesztett nyomatékos deklarációjánál, melynek nyomán a honfivértől sokat és sokszor áztatott szent haza földjét megtartott s életben maradt nemzedék mai ivadékai uj lelkesedést merítenek. Kegyeletünk akkor lesz igazi s mi, a mai nemzedék akkor leszünk méltók arra, hogy e bátor, önfeláldozó dicső apáink fiai lehessünk, ha a ma is folyó békés harcban legjobb erőnkkel kivesszük a részünket; ha lelkesedést merítünk az ő tetteikből, ha élni, halni tudunk e hazáért, a mindnyájunkat tápláló közös anyánkért. Talán soha sem volt még e honnak annyira szüksége arra, hogy fiai serényen munkálkodjanak s élni tudjanak e szent honért, mint ma, amikor a jobbak intelmét követve valóban független boldog ország akarunk lenni s a kulturálisan fejlettebb országok sorába kívánunk emelkedni. Talán soha sem kellett nagyobb arányú csendes küzdelmet látnunk mint ma, amikor felismerve államiságunk létföltételeinek valódi alapját, azt a kül- és belellenségtől egyaránt megingatni érezzük. De nem vész el bizodalmunk, mert immár felismerte e nemzet a tipró ellenség gonosz szándékát s ha e csendes akna-harcban munkás kéz tartja kezében a boldogulás eszközét, nem lesz hatalom, mely —- a szerszámmal kardot cserélt kézből — kicsavarja a védőfegyvert. Reményünk, szent hitünk, hogy e hon minden rögét drága vérökkel áztatott hősök nyomán üdv fakad. Róvjuk le őszinte kegyeletünk adóját azok emléke iránt, akik élni, szenvedni s panasz nélkül meghalni tudtak e hazáért! A megdicsőültek emléke legyen örök! Szivünkben irántuk, a kegyeletes hála soha sem múló ! És most engedtessék meg, hogy e gyászos emlékű napon főleg a nevelés-tanitás terén működő tényezők becses figyelmét fölhívjam és egyben kérjem arra, hogy e magyar nemzeti nagy gyásznapot méltó módon megünnepelni törekedjenek s ennek szokásba vétele iránt felettes hatóságaikhoz kellőleg megindokolt fölterjesztést tenni szíveskedjenek. Az ünneplés, helyesebben a gyászemlékünnep megtartása korántse vonjon maga után egy egész szünnapot, mert az iskolának amúgy is már elég sok a feles szünnapja,; de úgy vélem méltó módon megtarthatni e gyászemlékünnepnapot, október ö-át, hogy valamennyi iskola rang és jelleg nélkül a nap első óráját, reggel S—9-ig szentelje a magyar szabadságharc vértanúinak szóló kegyeletének. Minden növendék vegyen részt, a felekezete szerinti templomban tartandó gyászemlék isteni tiszteleten pl. 8—'/a9-ig, 7S9— 9-óráig pedig minden iskola tanítója v. tanárja, akár pedig közösen a történelem tanára méltassa e gyászos emlékű napot. Higyjék meg t. kartársaim és polgártársaim, hogy éppen nekünk magyaroknak áll érdekünkben, de meg kötelességünk is minden alkalmat megragadni és felhasználni arra, hogy az ifjúság szivébe, lelkületébe a hazafiasságot, a komoly és kitartó lelkiismeretes munkára szoktatást s a nagy-TÁRC A. üti levelek Erdélyországból. Irta: Bodor Aladár.- A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. IV. Csúcsa, jul. 10. Vasúton jöttünk Csúcsára. Jóravaló kis magyar sziget. Az erdélyrészi magyarságnak a nagy alföldi nyelvterülethez két természetes hídja van: a Maros és Szamos völgye. Gazdag, szép völgyek, de a magyarság nem nagyon bir az 1660-iki tatárjárás óta megerősödött gazdag s mély kultúrájú oláhságon áttörni. De itt a vasútvonal mentén meglehetős magyar élet kezd szivárogni. Csak azt csüggesztő elgondolni: ha ma e földön a magyar uralom megszűnnék, holnapra már ez a hig népelem már fölvenné az idegen uralom színét, csak a boltok cégtábláit kellene kicserélni s a nadrág zsinórjait lebontani. Hiába, még nem vésővel, nem is tintával, csak könnyen kigumizható ceruzával írjuk e földre nemzetünk történetét. S ez a mozgékonyabb telepedő népelem olyan, mint az egykori kondottierik: jó fegyverzetük van, jó hasznot hajthatnak annak a hatalomnak, mely legmagasabb bérrel tartja őket, de mégis mindig csak a maguk hasznát nézik s érezzük; hogy holnap másik urnák lennének alázatos szolgái. E vezércikk végiggondolása alatt megéhezvén kocsmába tértünk. A marhahús vén volt és zord, a pincérlány ellenben ifjú és nem zord. Csakhogy roppantul süllyedtünk előtte, mikor a szeszes italok közül még csak margitvizet sem rendeltünk. Sőt — ocsmányság! — borravalókat sem adtunk semmerre. E gyalázatos uj szokás az utikészletünkhöz tartozik, sőt — mint az uralkodók teszik gaztetteik igazolására — mi is elvi alapon formuláztuk igazolását. A tényleges munkáért szabott fizetség járja, de a meg nem érdemelt pénz ép oly vagy még nagyobb erkölcstelenség szülője, mint ha a munkát hiányosan díjazzák; valamint a gyomornak is többször árt meg a plusz, mint a mínusz. Lásd mégis csak van némi haszna filozófiai zsebkönyveinknek. Alkonyaikor bejártuk a falut is. Egy sziklás oldalon gyönyörű gót-mór kastélyt találtunk. Bizony elfeledtük, hogy nem a mienk, s végigkóboroltuk a pompás parkot. Arra a félórára a mienk volt ott minden, mint ahogy — azt mondják az okos bölcsek — az asszony tulajdonképen azé, aki csókolja. Gyönyörű park, a növényzet állapota most: mint a menyasszony teljes szépsége. A falakon repkény és fürtös-rózsa, az ágyakban szűziességet ragyogó fehér tubarózsák, csak úgy leng róluk az illat a szellőben, mint menyasszony után a fátyol. Oláh Gáboron minden lugasnál kitört a versirási düh, alig bírtam lefogni. Elhatároztuk, hogy hajnalban is kijövünk s akkor Gábor menthetetlenül megír vagy két verset, meg levelet is, merthogy ő is megírja ezt a kóborgásunkat Madai Gyulának, mint én neked. De a természet gondviselése ezt a fogadkozást elhárította a világról: hajnalra szitálni kezdet az eső, de a fogadós cselédje is dalkisérettel szitálni kezdett, ami a kapitoliumi libagágogásnál is iszonytatóbb volt, aludni sem tudtam. Csak Gábor aludt, mélyen, mint a királyok Ielkiismerete. Irigylendőén alszik ő még a széken is. Nem bajtársiasság. V. Bánffyhunyad, jul. 11. Jónás a cetben nem unatkozott jobban, mint mi most a Tigrisben. A neve után választottuk ezt ki a bánffyhunyadi vendégfogadók közül. Minél vérszomjasabb neve van a korcsmáknak, annál jámborabb világ van benne, mig manapság sunyi jámbor neveket adnak a vendéglőknek, de annál vérszomjasabb fenevadak lesnek benne a vendég zsebére és bőrére. Itt ülünk a fogadó ablakában, az ablakpárkányon varrás, rozsdás szegek, orvosságos üvegek, s egy kinyitott kalendáriom, melybe ép imént jegyezte be a gazda verébfejnyi betűkkel: ma hajnalba mariska mekbornyuzot, a gyöngytyukhátu zsidótól 10 forint. — Áldott légy óh falu s te óh érdemes mariska, érezd magad jól a körülményekhez képest. A fogadó ablakába könyökölve megfigyelhettük e nagy kalotaszegi falu ébredését. Lomha bivalyszekerek, hegyi oláhok, majd piroscsizmás muszulyos szép kerekképű lányok s szálas szép férfias legények jártak az utcán, oly zűrzavaros képben, mintha egy legújabb népszínművet néznénk páholyunkból. Mondhatom, több volt itt a hajnali káromkodás, mint a hajnali ima, de jól esett benne, hogy magyar benne a szó, nó és a káromkodás is van oly nemzeti, sőt ősibb, mélyebb gyökerű jelvény, mint a tulipán. Szentül hiszem, hogy már Hunor és Magoris káromkodtanak, mikor a csodaszarvas egyre fölcsúfolta hagyta őket.
