Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-27 / 40. szám
a falnak, ott van Ozdin, ott vannak az égből küldött apostolok, akik kiszabadítják az istentelen magyar pap kezei közül. Ily eszmék terjesztésével járják be vidékünket a gömörmegyei pánszláv misszió kitolt előőrsei. Mint a kalózhajó, olyan kezűkben a vallás. Nem a lelkimegnyugvás partjai felé viszik a felszedett szegényeket, hanem a rabszolgaság Sachalin szigetére. A fő a rubel, s a hajó visszaindul csábítani az eladandókat. Ily lelkiismeretlen lélekvásárlás folyik ez idő szerint a mi vidékünkön, felkölteni a vallási fanatizmust minden ellen, ami magyar. Érvényesíteni a tót befolyást, amig lehet az egyházban; nélküle, sőt ellene, ha kell. Ez a baptizmus tendenciája. Évekkel ezelőtt a magyarhoni ev. egyház úgy osztotta be kerületeit, hogy a pánszláv befolyás leszoritassék. A pánszlávizmus akkori vezetői, kik annak idején fennen hangoztatták az egyházuk iránt való szeretetek ma nyíltan fenyegetőznek a baptizmussal, ha nemzetrontó szándékaiknak gátat vetünk s a rózsahegyi katholikusok baptizmust emlegetnek, ha a hercegprímás nem hajlandó vezekelni a pánszláv Hlinka plébános előtt. Ha valami egyesíthet katholikus és protestáns embert egymással, úgy kell, hogy a pseudo vallásosság köpönyegével takaródzó pánszláv ágensek inváziója legyen az. Áll ez különösen szeretett szülőföldünkre, Nógrád vármegyére nézve. Kell, hogy Nógrád a magyarságnak ezen régi védbástyája úgy a török, mint a német ellen, továbbra is birtokunkban maradjon. Őseink megvédelmezték karddal, ami kötelességünk általadni fiainknak s megoltalmazni nemzetünk eme fontos pozícióját, óvatos éberséggel, mig nem késő. Ama egynéhány kóborló naplopót, akik farkasokként járnak közöttünk, még most könnyű elriasztani. Csak résen legyünk! Sokkal erősebb zsoldos kerül azonban ellenünk. Egyik kezében csillogó dollár, másikában sárral telitett bomba. Pénz és rágalom alakjában jelenik meg azon pánszláv propaganda, mely Amerika felől terjeszti felénk csapjait. (Folytatjuk.) Henriczy Béla. Megjegyzés. A múlt vezércikk 4-ik sorában tűrhetetlen« helyett törhetetlen« olvasandó. Átkozott sajtóhiba ! A magyar ipar. Régen lehetett, amikor hazánkban ez a közmondás járta: »Legjobb elsőbben hazánkban, azután menyországban«. Manapság inkább e_ két utóbbi közmondás bírna jogosultsággal: »Átok fogta meg a magyart, mert az soha együtt nem tart«, és »A magyar hamar aláír, lassan fizet«: Mert a pörlekedésben igazán elsők vagyunk, azért van a diplomás emberek között annyi fiskális. Másrészt meg azért virulnak úgy pénzintézeteink, amelyeket a köznyelv uzsorafészek -nek keresztelt el, mert az adóságcsinálás nem csinál, vagy alig csinál nálunk valakinek is lelki furdalást. Könnyen élünk, a jövővel meg alig törődünk. Egészen ilyen szellem hatja át a magyar ipart! Az élhetetlenség a mi százados nyavalyánk ! Hogy a Fehérváry »nem alkotmányos« kormány nyomott bennünket, a tulipán-virággal indultunk harcba s egy kis időre a felszínre kerültünk. Most ismét lassan-lassan odasülyedünk, ahol voltunk. Ipart akartunk teremteni, hogy függetlenek és gazdagok lehessünk, és mit csinálunk? Aláírtuk a kötelezvényt, de fizetni, alkotni, ipart teremteni és pártolni nem akarunk. Sokat, nagyon sokat tudunk beszélni, de beszélünk is! Tulipán-mozgalmunk nagy széllel indult, az osztrák vigécek sirva jártak haza. És most? A statisztika azt mondja, hogy a tulipánmozgalom óta sokkal, de sokkal több volt a behozatal, mint ennek előtte bármely évben. Miért? Mert élhetetlenek vagyunk. Könnyen hevülünk, de tenni nem teszünk semmit. Őszintén bevallhatjuk, hogy mi magyarok nem tudjuk, de nem is akarjuk megbecsülni se a tehetséget, se a szorgalmat, se a komoly munkát; de jutalmazni se tudunk! Innen van, hogy iparunk lenézett. Innen van, hogy a magyar gyártmányt rossznak tartjuk és a külföldinek adunk előnyt.' A magyarság nem tud összetartani! Belekapaszkodunk a hét szilvafába, mint ezer éven át, és tejfeles szájú tacskók a családi összeköttetés és protekció hatalmas emeltyűivel át úsznak oly vizeken, amelyeken a legerősebb tutajt is csak nagy fáradsággal és ésszel vihet át kormányosa. Ezért nálunk komoly munkáról alig van szó. Ugyan akad egynéhány bolond igavonó idealista, aki dolgozik, de a többség mosolyog rajta, vagy dikciózik, reprezentál, bankettoz, futtat, agarász és a jó ég tudja, mit csinál. De mindenféle foglalatosság vége egy-egy bankett. Mi csak bankettezünk! Ez az eszem-iszom jellemzi a magyar dolgát. Olyan csodálatos a magyar gyomor, hogy ezer bankett se fekszi meg. A fejünk tele van gőzzel, minden tagunk ernyedtséggel, de gyomrunk kitünően emészt. Pedig nagyot fordult a világ! Uj áramlatok eszmehullámai csapkodnak felénk is, át is rajtunk. És mi hogyan fogadjuk e hullámokat? Tanulunk-e valamit? Dehogy! A fő a bankett és az a hit, hogy a magyar virtus majd csak kisegít a bajból. Hiszen gondolkozni se szeretünk! Nekünk szellemi tápláléknak elég egy-két újság s amit ezek felszittak, abból kiragadunk egy-két frázist s jaj annak, aki ennek ellene mer mondani. Pogány őseink uj és a nyugati államok előtt ismeretlen hadi taktikával mindig győztek, mig ezt a taktikát el nem tanulták tőlünk. Résen kellene állnunk, hogy a mi lelki taktikánkat ne tanulhassa ki a mi ellenségünk. Eddig úgy állunk, hogy mig tüdőnk bírja, a nyelvünk mozog, mindig győzünk, de mozgathatjuk-e kezünket is ? Ugye nem? Az osztrák vigéc ezt jól tudja. Tudja azt, hogy a tulipán-mozgalom csak szóvirág. Most tehát vár, mig ez elviritott s aztán jön, hogy ránk tukmálja gyatra gyártmányát s vigye, amire úgy utazik, a pénzünket. Avagy mit teszünk, hogy iparilag önállóak legyünk? Mit teszünk, hogy pl. ne legyen idegen a keztyűnk, a gomb, a nadrág, az ing, a gallér, a kalap, a cipő, stb., amit a külsőnkre és a belsőnkre aggatunk ? Ugye semmit. Kúráljuk a gyomrunkat karlszbadi vízzel és esszük a karlszbadi sonkát, isszuk a pilszeni sört, mert hát ez mind jobb, mint a magyar. De hát mit tévők legyünk? Mit csináljunk? Azt, amit a csehek. Ugyan a cseh csehebbül áll önállóság tekintetében, mint mi, de nézzük meg iparát! Ipara, kereskedelme, műveltsége, szóval az egész »tartományi« fejlettsége sokkal följebb áll a mi »nemzeti« nívónknál. Miért? Mert a cseh összetart, megbecsüli a komoly munkát, dolgozik és mentül kevesebbet beszél. Ha dolgozni tudnánk és szeretnénk, ha a komoly munkát meg tudnók becsülni, ha fejünkben több komoly tudás volna, akkor nem élne meg mi rajtunk a szomszéd sógor, de más se. Azonban mi csak enni szeretünk, de tűrve, verejtékezve, kitartóan dolgozni nem. Innen van, hogy megyünk Amerikába, mert itt »munka nincs«, de Amerikában mindenféle rabszolgai munkát örömmel végzünk, mert különben hazazsuppolnak. Amig ilyen társadalmi felfogás uralkodik köztünk, amig agyonellenőrizzük egymást, amig a spitzlirendszert meg nem semmisítjük, amig csak »urak« akarunk lenni, amig tudományunk nem egyéb, mint a külföldinek hígvelejű föleresztése, amig iskoláink csak »kaputos« embert liferálnak, addig nyomorogni fogunk s addig ne is hordjuk a tulipánt s ne is akarjunk a magyar iparról beszélni. De! És itt állapodjunk meg. Mihelyt megbecsüljük a komoly munkát, mihelyt az iparos nemcsak zsíros számlát akar írni, de pontos és jó munkát is készíteni, mihelyt a nagyközönség egy kicsit gondolkozni is fog, azonnal előttünk fog állani a magyar ipar a maga olcsóságában, megbízhatóságában és hasznavehetőségében. A minap beszéltem egy iparossal. — Hogy megy az üzlet? — kérdém. — Rosszul, — volt üdvözítő anyaszentegyház főpásztorai ezek, kik a közös érdekkapcsolatokat jelképezik egymásnak igen bölcs támogatásával. Nem messze a Tündérvártól két gyönyörű tó van. A meredek sziklaszálak úszni látszanak bennük, mint Ödüsszeüsz úszó sziklái. Sa magasból alánézve a sziklakatlan zord mélységeibe: odalenn a sötétzöld vizekben, mint égből lesújtott t tánok hullái, roppant sziklakoponyák, ormótlan törzsek és tagok sejtelmes körvonalai derengnek föl. Egy csónak állt a parton: nosza beleugrottam, hogy én, a termetre utolsó titán, hátha meglátogathatom ős bátyáimat. Majdnem hozzájuk kerültem, a tóba. A ladik, mintha mindkét oldalát csiklandozták volna, rettenetesen ingadozni, ficánkolni kezdett, egy-egy fölnyujtott sziklaököl néha hallhatólag horzsolta a hasát. Gábor aggódóan követett a parton, mint kotlóstyúk a nevelt-pipéjét. Nagynehezen partra vergődtem. Maradjatok csak álmodó titánok ott az álmodnivaló mélységekben: idefönn nincsenek már ifjú kacagó istenek, csak egypár nagyszakállú isten, azok sem barátkoznak egymással: a róm. kath. isten haragszik a zsidó istenre, az ev. ref. isten mindkettőre, stb. Ha ördög nem volna, besavanyodnék ez a világ. Révi barlang, július 10. Ez a természeti csoda két évvel ezelőtt fedeztetett föl (nem Rákosi Jenő által) s oly gyorsan emelkedik hírnévben, mint egy trikó-operett vagy sorsjegybankház. Szép is, teli költői elmés fordulatokkal, alakzatokkal. Állítólagos 8 km. hosszúságának csak alig tizedrésze van járhatóvá téve, de ennyi belőle sokkal járhatóbb, mint az agteleki, mely egyébként sokkal fönségesebb arányú és szebb. De mig az agteleki (pár hete jártuk be) egy egész éjen át fárasztott bennünket s végül egy falóca sivár keblén kellett a reggelt megvárnunk; itt a vasút mellett a száda előtt modern kényelemmel és izr. szobalánnyal fölszerelt szálló fogad. A révi barlangba a legkényelmesebb hölgyideálodat is elviheted, de az agtelekibe csak az anyósodat csald le. A révi barlangon egy elevenvérű csermely csörgedez végig, mely a barlangszádán kilépve a hiresszép révi vízesést alkotja. E patak partján a vezetők acetilén lámpával vezettek bennünket. Nekem annyit kellett hajlonganom az alacsony járatokban, hogy más ennyi hajlongással az államtitkárságig juthatna. Mi a purgatóriumig jutottunk, át a Mohamed menyországán (nó nem kell mindjárt a legjobbra gondolni). Sok csepkőcsoportozatot láttunk, cingár soványakat, mint egy-egy néptanítói deputáció. A szinváltozatok igen szépek, de mondhatom, hogy még Lisznyainak sincsenek oly vakmerő megszemélyesítései, mint a csepkőalakzatok elnevezései. Itt is, mint az agtelekiben, van Styx és Acheron ... hej! a Léthe vizét ha megláthatnám ! Hogy legalább az Ország-Világ minden verses tárcája után ihatnám egy korttyal! Az ilyen helyet külömben, mint egy csepkőbarlang, egymagában volna jó az embernek bejárni, hogy a kedélyt megszállhassa a misztikum. A révi barlang alakzatai révén vitám támadt Gáborral az Ady Endre poéziséről. Tudom, hogy ti debreceni poéták bokrétája dühösen idegenkedtek tőle, de én legmagasabb nívójú poétáink közé számítom. Amint e barlang fölfedezője e csodás rejtelmes úton bevilágított a föld mélységeibe, úgy tárt ő föl rejtelmes úton uj mélységet a modern emberi természetben. Uj, még meg nem látott vonásokat hozott bennünk öntudatra. — Perverzus, de zseni. A barlangból kikerülvén vendégkönyvet toltak elénk. Mi mindketten egymásnak kínáltuk előbb, várva, hogy lesz-e majd a másiknak annyi nemes szemérmetlensége, hogy az egyéni megjegyzéseit is — tán épen rímben — utánairja a nevének ? Nem, nem irtuk, sokkal jobban elvesztettük már bájos naivságunkat. A barlang »gróf Zichy Ödön barlang« névre hallgat; ő a jelenlegi birtokosa, de nem értem, hogy mért fogadta el, hogy róla kereszteljék el. Se fölfedezője, se híressé tevője nem ő, se hozzá nem hasonlít, — tán végig se járta. Vagy ő nem találja-e Ízetlenségnek a »Hunyadi János keserűviz« és Kinizsi-óra« nevet? Csakhogy itt épen kicsinynek találom a barlanghoz képest az elnevezést. U. i. Sonkolyos. A vasúti töltésen gyalogoltunk a sonkolyosi őrházig. Ott több időt vártunk a vonatra, hát megfigyelhettük, hogy az őrház előtti pádon ott zsúroztak az őr családja s a falu zsidójának családja! Az idősebbek is és a külön játszó gyermekek is szép magyarsággal beszélgettek, úgy, hogy gyönyör volt hallgatni itt az oláh-tenger közepén. De ha az anya odaszólt a gyermekeknek: németül szólt. Ez a nyelv tehát a család nyelve, ez van közelebb a szivükhöz, hiába. Becsülöm ezekben a zsidókban, hogy az idegen oláhval szemben e helyen a magyart képviselik, de látom azt is, hogy az ő világuk még nem a mi világunk. (Folyt, köv.)
