Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-06 / 37. szám
nincs verseny! S ha ezeket az intézmény ekét szakszerű kezelés mellett népszerűvé tudnák tenni, mindenki lelkesednék értük. Aztán a városi pótadót azáltal is le lehetne szorítani, ha a város földbirtokok szerzésére törekednék s nem arra, hogy azt minél olcsóbban elvesztegessék holmi, néha helyes, de a legtöbb esetben helytelen elvek, okoskodások miatt. Ha a városnak vannak telkei, földjei, megteremtheti könnyen a munkásházakat, a tisztviselők otthonait, mert ezekre égető szükség van. Az emelkedő házakkal csak nő az adózók száma, ami szintén a pótadó csökkenését, a teher egyenletesebb tnegosztását vonja maga után. De egyúttal emeli a szegénység jólétét és a polgárság megelégedettségével a közerkölcsiséget. A mostani politika mellett csak a bordélyházak emelkednek! Valóságos kastélyok ezek a bűntanyák a város legforgalmasabb helyein. Miért adtak ezeknek pld. építkezési engedélyt a régi helyeken s miért nem dugták el e házakat, egyúttal összpontosítva őket, pld. a régi környékére ? íme ez is egy kiáltó bizonyíték a rossz gazdálkodás mellett. És folytathatnók a városi rossz vezetésből származó botlások egész sorozatát. Azért ideje gondoskodni arról, hogy ezentúl a városnak legyen egy határozott terve, munkaprogrammja a jövőre nézve, nehogy ezekhez hasonló baklövések előforduljanak. A jövő helyes irányzat mellett még egynéhány hiba jóvátehető talán, bár a kár megvan s azt már csak a súlyos pótadó fogja pótolhatni. Azonban új, egészséges városi politikát a mostani városatyáktól alig várhatunk. Azért annak idején jól fontolja meg minden szavazó polgár, hogy kire adja szavazatát. Új emberek kellenek a tanácsba, a képviselő-testületbe, akik nemcsak szavaznak, de tenni, cselekedni is tudnak és akarnak. Akit a közbizalom ily fontos és diszes állásba juttat, érezze állandóan azt, hogy mik az állásával járó kötelességek. De másrészt a városi magisztrátus se riadjon vissza a nyilvánosságtól. Minden városi gyűlés idejekorán hivassék egybe. Minden gyűlés tárgysorozata minden képviselő-testületi tagnak idejekorán kézbesittessék, hadd elmélkedhessenek már jóval a gyűlés előtt a tárgyalandó kérdésekről s ne legyen senki sem meglepve, amikor a gyűlésen előállanak egyes kérdésekkel, amelyre alig volt valaki előkészítve. És ez nem ütközik nehézségbe. Hiszen ott van a városi Írógép, amellyel ilyen tárgysorozat, meghívó igen könnyen előállítható annyi példányban, ahány tagja van a városi gyűlésnek. Tehát kérjük a nyilvánosság belevonását a városi ügyekbe; kérünk olyan képviselőtestületet, amely komolyan él a város ügyeiért és kérünk munkaprogrammot, hogy minden téren a szakavatottság nyerjen érvényesülést; hadd érezhesse nyugodtan magát e város népe, hogy ne mondhassa senki, fizetjük, mert fizetnünk kell, a keserves községi pótadót — semmiért. Viszonválasz. Tekintetes Szerkesztő úr! Engedje meg, hogy becses lapjának legutóbbi számában megjelent s az én válaszomra viszontválaszként adott cikkre nagyon röviden válaszolhassak. Nem tudom, hogy ki lehet az a bizonyos y úr, aki meglehet, hogy azért választotta az y betűt, hogy ismeretlen akar maradni, mint egy algebrai ismeretlen szám, vagy azért talán, mert neve végződik y-nal? Nem tudom, mondom, hogy ki lehet, — annyit tudok azonban, miszerint kötelessége lett volna neki, ha én nyíltan, nevem aláírásával ellátott cikkben felelek neki, hogy ő is, ha csak valami különös oka nincs, hogy ismeretlen maradjon: — megismertesse magát. Nagyon szegény a válasz, amelyet y úr adott nekem, s hiába mosakodik, hogy nem engem akart támadni, bizony engem támadott ő. Ha általánosságban beszélt, akkor nem specialiter a garábi esetet vette volna elő, de mert éppen ezt vette elő, hiába beszél akármit, ha úgy csinált is, mint a sanda mészáros szokott, engem akart 'ő ütni. Kíváncsiskodni nem szokásom, hogy mégis kiváncsi vagyok y úr személyére, annak oka az, hogy az én vizsgáimon a körlelkészen kívül más nem igen szokott megjelenni, s a mostani körlelkész, Henriczy Béla úr (különös, az ő neve y-nal végződik) nem hogy megrótt volna, de megdicsért a magyar nyelv sikeres tanításáért, az a bizonyos y úr tehát méltatlanul támad ismeretlenül, akar pellengérre állítani egy, hazájának s egyházának sok szolgálatot tett, megőszült tanítót. Eltekintve azonban ettől, specialiter csak a garábi esetet tekintve, ugyan mondja meg nekem y úr azt, hogy micsoda hazafiatlanságot lát ő abban, ha a tanulók vallásukat az iskolában tótul tanulják? Nem lehet-e tót nyelven is a magyar hazafiasságra tanítani ? Nem-e a tót nyelv használatos az istentiszteleteknél általánosságban? S ha lehet tót nyelven is jó magyar hazafiasságra tanítani, ha a kálnói egyházban eddig a tót nyelv volt az istentisztelet nyelve, nem célszerű volt-e eddig, hogy a vallást tót nyelven tanítsuk, hogy a gyermek, ha a templomba megy, tudja az egyházi énekeket, és megértse papját. Addig tehát, amig maga a nép, az egyháztagok nem kívánták, hogy a vallástanitás magyarul történjék, aminek folyománya lesz majd a magyar istentiszteletek bevezetése, célszerűségi szempontból a vallásnak tót nyelven való tanítása szükséges volt. Mondom, kár, hogy nem tudom, ki lehet y úr; a nép között él-e, mert ha a nép között él, a garábi esetet, nem fújta volna fel oly naggyá; igen, Írhatott volna róla egy dics^ő cikket, de nem úgy, hogy azzal le akarjon rántani engem. Ha a nép között él, tudnia kell azt, hogy mily görcsösen ragaszkodik a nép az ő szokásaihoz, s hogy ha valaki meg akarja azokat erőszakosan változtatni, a legnagyobb ellentállást találja magával szemben, mig ellenben, ha magára marad, ha csak úgy messziről kap biztatást, a nép józan esze magától felkap valamit s meg is valósítja, azt, amint a garábi eset is mutatja, hogy anélkül, hogy valaki erőszakolta volna a garábiakat, magok kérték a vallásnak magyar nyelven való tanítását. A garábi esetből kifolyólag nemcsak Kálnógarábon, de Káinon is szóvá fogom tenni azt, hogy a vallást itt is magyarul taníthassam. Hiszen nekem ez csak könnyebbség lesz, nem kell két nyelven tanítanom; hogy csak most teszem, annak oka az, hogy nem akartam erőszakosan megvalósítani már régi tervemet. Esperességi felügyelőnktől, nagys. Beniczky Árpád úrtól hallottam egyszer azt, hogy könnyű a debreczenieknek magyaroknak lenni, de itt a felvidéken már nehéz; azoknak nem érdemük az, ezeknek azonban igen. Nohát nekem sem nehéz magyarnak lenni, s nem is érdemem az, hogy magyar vagyok, mert hiszen más nem is lehetnék, de a kálóiaknak igenis érdemük az, hogy ők jó magyarok, s hogy büszkén hirdetik is azt. Pedig lám, a vallást mindannyian tótul tanulták. Ismerni kell az ügyet, amiről írunk ; tudnunk kell azt, y úr, hogy a botnak két vége van, hogy a támadóból sokszor megveretett lesz. között révedezik, léptek közelednek; sőt látta, hogy az utmenti fűzfa lombjai már meg is libbentek ... Erre tart valaki!... Nem volt idő a tétovázásra. Ilyen komikus toiletteben nem kerülhet emberi szemek elé. A közeli kerti házra esett téveteg tekintete amely minden oldalról nyitva van ugyan, de sűrűn futja be a vadszölő. Egyetlen mentsvár! Beugrott az u. n. szaletlibe, még pedig nem is a fölvezető lépcsőkön, de a közvetlen a lak előtt álló lócán keresztül. Ugrás közben mégegyszer szemeibe tűnt Neró. Ott nyargalódzott a fél frakkszárnnyal. — Óh, Neró! Neró! — sziszegte Balás, olyan pillantással, amelynél ádázabbat még arra a másik Néróra sem vethettek kétségbeesett áldozatai. A fűzfa lombjai közül két alak bontakozott ki. Oita és Szaniszló Kálmán. Lassú léptekkel közeledtek a kerti ház felé. A leányka leült a lócára. A hadnagy állva maradt mellette. A kezében tartott kis füzágat tépegette, amelynek levelei Oita ölébe hulltak. A kis leány öntudatlanul játszadozott velük. Sokáig néztek egymásra. A hadnagy szólalt meg: — Holnap el kell utaznom. Vége a szabadságomnak. Gita fölsóhajtott. — Az enyimnek is: férihez fogok menni. A hadnagy derékon törte a fűzfavesszőt, és még a kard is megcsörrent az oldalán, akkorát rándult a teste. — Ejnye, de csúf tréfákat csinál! Hát illik az ilyen szomorú percben? — Jaj édes Kálmán, ha csak tréfa volna! ?- Szaniszló is leült a lócára, némi távolságra a leánykától. Megfogta a kis kezét. — Az ég szerelmére Gita, hat miért bánik velem ilyen kegyetlenül, éppen ina!? — Én sohasem bántottam magát és nem is tudnám bántani. Leirhatatlanul édes tekintettel függesztette szemeit a hadnagy arcára. Szaniszló suttogva mondta: — Hisz ... én azt hittem, Gita, hogy ... hogy maga az enyém lesz, hogy maga az én édes párom lesz. — Gita szomorúan ingatta a fejét. — Mikor olyan szegény leány vagyok. Látja, apának ez a kis birtoka adósággal van ám megterhelve ; aztán ott van még egy növendék fiunk, akinek a kiképeztetése sokba fog kerülni, hát.. . — Az Istenért, hisz nem kérek én pénzt ! nem kell nekem a maga pénze. — De mikor meg magának sincs. — Ejnye Gita, és maga azt képzeli, hogy pénz nélkül nem lehetünk boldogok, hogy a silány pénz feltétlenül szükséges ahhoz ? — Hogy a hadnagy megnősülhessen; hogy letehesse a kauciót; — egészítette a leányka, lemondásteljesen. — Megmondtam én mindent Mina néninek és ő felvilágosított mindenről__ Ránézett a hadnagyra. Vontatottan folytatta: — Hát persze most még nehezebb... tegnap óta amikor már el is jegyezkedtünk féligmeddig, egy ... — Egy édes csók erejéig, Gita, amelyet ott a platán sorban adott nekem; — suttogta a hadnagy közelebb simulva a leánykához. Gita lehorgasztotta a fejét, kérő hangon rebegte: Édes, kedves, jó Kálmán, kérem szépen, felejtse el azt az egy csókot! — Még csak az kellene, ha ezer esztendeig élnék még akkor sem tudnám elfelejteni, ez volt az első csók erről a maga mézes szájacskájáról. És az utolsó, Kálmán! — Gita! Kálmán ! ? Hát... hát, ki ez a nyomorult ? A ... a Balás Guszti bácsi... — Szent háromság, egy Isten! Gita!?. Hát ez a maga szerelme? hát ilyen embernek áldozza fel maga az én szerelmemet!? — Oh, Kálmán, hogy mondhat ilyet!? én senkiért sem áldozom fel magát.. De hogyha férjhez megy ... — No igen, mert azt mondja Mina néni, hogy ez ésszerű cselekedet és hogy nékem nem szabad válogatnom, mert aztán úgy járok, mint a szolgabiróék Katalinja; tudja, aki már Katica néni és még sem kapót férjet. A magáé nem lehetek, Kálmán, hát mit bánom, akárkié leszek. — És hiszi maga, hogy szeretheti azt a csúnya vén embert, aki apja lehetne magának? — Már hogy képzel ilyet! Azt mondja Mina néni, hogy a férjet nem okvetlenül szükséges szeretni, hogy ő sohasem szenvedhette Fridolin bácsit. Hát tudja én jobb szeretném szeretni a fé.jemet, ha azonban nem lehet... mert ugye, Balás bácsit a legjobb akarattal sem lehet szeretni ?... — Bizony nem! — No lássa, hát az én lelkiismeretem tiszta lesz... Ma megkéri a kezemet és nekem nem szabad nemet mondanom. Mélyet sóhajtott. — Nekünk örökre el kell válnunk, édes Kálmán. De... Nekem többé nem szabad magát látnom.
