Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-23 / 35. szám
Melléklet a Losonczi Újság 35. számához. (1906.) a maga kimeríthetetlenségével (??) biztos és megingathatatlan alapja az egylet életképességének«. Persze, csak a magamféle, a szép frázisok iránt szégyenletesen érzéketlen egyének kívánhatják, hogy ne a tagokban, hanem a helyes számításban találja az egylet megingathatatlan alapját és hogy ne kelljen a tagok áldozatkészségének pótolnia az alapítók s vezetők hiányzó bölcseségét Sokat tűnődtem azon, hogy miféle kimeríthetetlenség lehet a tagokban mint erőforrásban ? A tagok járulékai, melyek elvégre fix összegben vannak meghatározva, a maguk összességében is cseppet sem kimerithetetlenek, mint láttuk. A tagok vagyona pedig, ha az netalán kimeríthetetlen, az meg nem az egyleté. Végre eszembe jutott az egyesület egyik helybeli tagjának előttem tett kijelentése és az rávezetett annak a kimeríthetetlenségnek tulajdonképeni értelmére s egyszerre világossá tette előttem a t. elnökség rendíthetetlen bizalmát s nemtörődését a számtanilag kézzelfogható deficitekkel. Persze az aztán zseniális^ eszme s szabadalmat is vehetne rá a t. egyesület : egyszerűen arra spekulál, hogy a régi tagok körül támadó fedezetlen szükségletet megfizetteti az újakkal! Tetszik érteni? Az új tagok befizetéseiből, kiknek természetesen a tiz évi várakozási idő letelte előtt semmiféle jogigényük nincsen, pótolja majd az igényjogosultak járadékaiban keletkező hiányt és mivel természetesen mindig új meg új tagok lépnek be, s a t. elnökség szerint nem is kell attól félni, hogy a »taglétszámban a stagnálás vagy visszafejlődés« beálljon : mind újabbakkal meg lehet fizettetni a támadó hiányokat, ezt a szép játékot a világ végéig folytatni lehet s igy aztán csakugyan kimeríthetetlen erőforrásról beszélhetünk. Csakhogy ez nyilván ugyanaz az észjárás mint a bankáré, ki midőn az egyik megbízó letétjét »felhasználta«, a másik letéthez nyúl abban bizakodva, hogy minden új hiány fedezésére múlhatatlanul mindig akad új betét, mellyel a támadt űrt pótolhatja. Hogy egyszer mégis csak beállhat a »stagnálás« vagy »visszafejlődés« és akkor a meglevő tagok a saját éppen nem kimeríthetetlen, illetőleg mások által már kimerített erőforrásukra lennének utalva: azt egy felelőssége tudatában levő vezetőség számba sem veszi. Ha netalán néha gondol is rá, az a veszedelmes időpont olyan távolnak tűnik, hogy ki tudja, akkor hol leszünk mi ? És »aprés nous le déluge !« S igen finoman adja értésemre a t. elnökség, milyen vaskalapos copf, milyen »felületes« számoló vagyok, midőn ahhoz ragaszkodom, hogy a taglétszámnak pontosan megfelelő szükséglet számszerűen fedezve, biztosítva legyen. Én ugyanis nem vettem figyelembe, hogy »nagy ingadozások vannak az egylet előnyére«. Ezek az ingadozások ugyanis abban állanak, hogy eddig az egyletből »körülbelül 16 ezer tag maradt ki könnyelműség, hanyagság vagy egyéb ok miatt, kik közel 400,000 koronát fizettek be az egyletbe. Ez olyan tehermentes tőke, mely a többi tagok javára gyümölcsözik az egylet pénztárában«. Így válik tehát feleslegessé, hogy az egyletnek olyan díjtételei legyenek, melyekre nyugodtan építhessen ; ő nyugodtan arra épit, hogy a tagok egyharmada kimaradva, felmenti az egyletet elvállalt kötelezettsége alól és akkor csak marad az elég életképes, hogy a többi kétharmad iránt teljesíthesse kötelességét. Unikum a maga nemében: arra alapítani a szolvenciát, hogy a kötelezettségek egy részét nem kell majd teljesíteni. S ezt hozza fel a t. egyesület mint életképessége egyik bizonyítékát. Életképesség! Valóban kitűnő ! Pompás szerző-képesség ! Mintha csak azt mondaná valaki : Én pompásan el tudom magamat tartani; van nekem egynéhány jómódú nagybácsim, kiknek örökségére számíthatok! — (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ezen kimaradottaktól az egylet több mint egy ötödrészét szerezte vagyonának, tehát több mint egy ötödrészét az emberi gyámoltalanság vagy tehetetlenség kihasználása által szerezte!) Hát az erre való spekulálás is jellemzője egy igazán »humánus« intézménynek i No de hát én nem az egyesület humánus voltát akarom vitatni, hanem a tények s számok erejével akartam bebizonyítani, hogy az egylet vagy egyáltalán nem számolt vagy nagyon roszszul számolt ott, ahol semmiféle humanizmus nem pótolhatja a szükséges számvetést. Ám mirevaló nekem itt számszerű bizonyitgatással bíbelődnöm ? Nem szám, nem kétszer kettő imponál a magyarnak, hanem tekintély ! Hiába bizonyítom én, hogy kétszer kettőből sohasem lehet többet csinálni mint négyet, hiába hozom fel egy nagy birodalom intézménye által nyújtott számbeli bizonyítékokat : a t. elnökség hivatkozik Wekerléxe s Jekelfalüssyxa s a német birodalmi biztosítási hivatal elnökére, hogy azok igenis elismerték ennek lehetőségét s ezzel én szörnyen le vagyok pipálva. »Számadásaink alaposságát s helyességét dr. Wekerle Sándor akkori pénzügyminiszter és Jekelfaiussy akkori belügyminiszteri tanácsos is elismerték és ennek alapján nyertek alapszabályaink jóváhagyást.« Hogy az egylet alapszabályai jóváhagyást nyertek, az iránt nincs kétség. De már azt, hogy »számadásai alaposságát s helyességét« Wekerle elismerte, azt udvariasan, de határozottan kétségbevonni bátorkodom. Egy miniszter napja is csak 24 órát számlál, de 48 órás napok sem volnának elegendők, ha minden csipcsup dolgot, melyet aláírás végett elébe terjesztenek, személyesen alaposan áttanulmányozna. Ha jót tudom, az afféle alapszabály-vizsgálat rragyobbára csak formai szempontból történik, és hogy a szentesítés éppen nem jelenti a számszerű alap helyességének elismerését, az már abból is következik, hogy ezt az alapszabályt jóváhagyták, s én éppen ebben láttam, s most még inkább látom a kellő gondosság hiányát. Egy ilyen égbekiáltóan irreális alapvetésű dilettánsmű ne takarózhasson a Wekerle nevével! Wekerle mellett az igen t. elnökség felvonultatja dr. Zacher urat, a német birodalmi munkás-.biztositó hivatal központi elnökét, ki egy miniszteri titkár kalauzolása mellett tanulmányozta az egylet szervezetét és »a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozott az egyletünk által elért eredményekről, ami őt, a szakembert, szinte bámulatba ejtette, hogy miként lehetett minden állami és egyéb támogatás nélkül ily bámulatos és páratlan eredményt felmutatni«. Ugyan! ugyan! Itt lássad, én édes magyarom, hogy milyen butának is tartanak téged némelyek, hogy neked ilyent is beadni merészelnek. Hát mit képzelnek az urak ? Ha egy előkelő idegennek holmi udvariassági látogatása alkalmával valamit bámulatos dolog gyanánt bemutatnak, fog az a művelt európai vendég az udvariasság elemi szabályai ellen annyira véteni, hogy ott stante pede előáll szakszerű (s szükségkép lesújtó) bírálattal ? Ugyan! ugyan! Hát nem magától értetődő dolog, hogy ha nagyszerűnek s páratlannak mutatják be neki a dolgot, ő bámulni és bámulni fog s elragadtatással dicsérni ? De hogy minden dicsérő szava közben a német sógor mit gondolt magában »az einfältige Magyar«-ról, azt nyugodtan minden épeszű hazafi ítéletére bízom. Avagy talán nem bámulatos, hogy . az egyesület 12 évi fennállás után képes volt, 70 mond hetven tagot segélyezni 36,000 tag által befizetett dijakból ? és nem páratlan-e, hogy tiz esztendeig a legnagyobb emberszeretettel beszedték a tagdijakat s kamatoztatták? s ilyen eredmény előtt nem kellett-e hasra vágódnia bámulatában annak az úrnak, aki a maga hazájában egy olyan intézményt dirigál, mely évi csekély 117 millió márkát fizetett ki egy évben és a maga egy milliárd s 400 milliós vagyonával nyomába sem ér a mi egyesületünk két millió koronájának? Jó magyarom, ha ilyen együgyüségeknek felülsz, akkor meg is érdemied, hogy ilyenekkel traktáljanak. De már is hosszúra nyúlt fejtegetéseim végéhez értem. Összegezzünk: konklúzióként kimondhatom : A t. egyesület a szakismeret teljes kizárásával szervezkedett. Az egyesület, jövendő életképességét tekintve, rettentően gyenge alapon áll. Számításai, már amennyiben egyáltalán lehet az egyesület számításairól beszélni, teljesen fiktiv értékűek. Tényleges működését elfátyolozott, de számtanilag pontosan kimutatható deficittel fezdte, mely deficit előbb-utóbb múlhatatlanul nyilvánvaló gestióbeli deficitté lesz. Ennek s a nyomában bekövetkezendő nagyarányú baj s botrány idején való elhárítására azt követeltem s követelem most is mint a szanáláshoz való első elengedhetetlen lépést: matematikus szakemberrel — esetleg kettővel-hárommal — vizsgáltassák meg az egyesület helyzetét s alapvetését s aztán a biztosítás-technika követelményei szerint állapíttassák meg, hogy milyen alapra helyezendő az egyesület, hogy jövendő életképessége biztosítva legyen. Mindaddig, mig az meg nem történt, az Egyesülettel szemben mint merőben kalandos vállalkozással szemben egyes egyedül a legridegebb bizalmatlanság helyénvaló. Azóta, hogy én ezen »hadjáratot« indítottam a Magyarországi Munkások Nyugdíj- és Rokkantegylete ellen, a munkásbiztositás ügye igen nevezetes fordulatot vett, mely az egyesület által a magyar közönségre zúdítható baj veszedelmét tetemesen leszállítja. Azóta ugyanis elhangzottak Kossuth és Szterényi nyilatkozatai, melyek a kötelező rokkantsági s aggkori biztosítás törvényes létesítését kilátásba helyezik. A törvény létrejötte természetesen eltüntetné a mi egyesületünk minden fogyatkozását. De aki meggondolja, hogy az illetékes tényezők legjobb akarata mellett is az ilyen nagyszabású szociális törvényalkotás nyélbeütése mennyi ideig húzódhatik: semmi esetre sem fogja az egyesület szanálását arra a nem tudni milyen távol jövőre halaszthatónak, hanem a jelen vezetőség sürgős kötelességének Ítélni. Akik filléreiket az egyesület pénztárába hordják, azoknak joguk van követelni, hogy azt teljesen megnyugodva tehessék s egészen biztosan tudhassák már most, hogy pénzükért mit várhatnak. Dixi et salvavi animam meam. HÍREK. Heti krónika. Születése napját Ülte Őfelsége. S templomokba sietett, Forró imát rebegett Szent Istvánnak népe. Mi is imádkoztunk Térdre esve ekkép: Öreg ember királyunk, Tartsd meg, Hozzád kiálunk, Óh mennyei felség! Hetvenhat év nem sok Koronás királynak, Akitől boldogságot, Törvényt és igazságot Sok milliók várnak. S ha elérte élte Tőled való zsoldját: Évszázadok múltával Az utódok hálával Emlékét hadd áldják! A király születése napja. Aug. 18-án ünnepelte a magyar nemzet dicsőségesen uralkodó királyának hetvenhatodik születése napját. Nálunk is a szokott fénnyel történt az ünneplés. A r. kath. templomban d. e. ünnepi szent mise volt, melyen az összes hatóságok, hivatalok, egyesületek s helyőrségünk tisztikara testületileg részt VPtt Szent István ünnepe. Ezeréves múltnak ködén átragyog a régi dicsőség fénye, átsötétlik a megpróbáltatások sötét borúja s egy büszke, dicsőséges jövendő reményének sugarai pihennek meg rajta. S a ködből kiemelkedik a magyar nemzet örök hálájára, kegyeletére méltó dicső alakok közül a legnagyobb, a legdicsőbb, a szent király, az államalkotó glóriás alakja: időtlen idők végéig a magyar nép áhitatos tiszteletének tárgya. Ünnepet szentel emlékének a nép lelkének érzése s az ebből született törvény. Ilyenkor szünetel az élet verejtékes munkája, elszenderül a hétköznapok vásári zaja s harangzúgás hiv a templomokba, hogy a szent király emlékének áldozva, hazánk boldogulásáért szálljon a magasba minden jó magyar ember fohásza. Vészteljes felhők, miket a legközelebb múlt idők kergettek hazánk egére, még piszkos foszlányokban csüngnek fejünk felett. Csillagok honából szent királyunk sugározd ránk szemed fényes tekintetét s kergesd el a felhők foszlányait, hogy ragyogjon a nap, Magyarország egének dicsőséges napja, áldó melegével, világitó fényével hatva át sziveinket. Eljegyzés. Basch Miksa tb. főmérnök f. hó 19-én jegyezte el Dr. Keszler Lipót tb. főügyész és neje bájos és művelt leányát Margitot. Nagyszámú vendégsereg volt jelen az ifjú szivek eme ünnepélyes megnyilatkozásánál, kik vig muzsikaszó és poharazás közben kívántak szerencsét az ifjú jegyespárnak. Fogadják szívesen a mi szerencsekivánatainkat is. Színészet. Úgy értesülünk, hogy Bállá Kálmán a miskolczi színi kerület igazgatója kitünően szervezett színtársulatával szeptember hó elsején megkezdi városunkban előadásait, s egy hónapig körünkben is marad. A kiváló képzettségű és nemes ambíciójú direktor műsorát a
