Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-08-16 / 34. szám

ros szélére kerültek. Pedig azoknak a középen kellene állaniok. Ha városi politikánk helyes mederben haladt volna, akkor a Szilassy-rét egy része már rég uj utcát alkotna a Bég-utcával párhuzamosan.

Ugyancsak helytelen politika, illetve a helyes városi politika hiányát, mutatja az, hogy a városban park, sétatér, de még kellő fásítás se, játszótér, jó viz, csatornázás, közfürdő, közmosó, stb. stb. nincsen.

Pedig a közegészség mindezeket elsősorban megköveteli, mert csak ezek helyes alkalmazása révén terjed a személyi tisztaság és a higiena tiszteletben tartása általuk a közegészség, a közjóiét, a családi élet megjavítása, az iszákosság csökkenése stb.

Városunk, bár régi múlttal dicsekedhetik, most van fejlődőben csak. Van fellendülő ipara és kereskedelme. Lakóinak száma emelkedő, úgy hogy e fokozottabb viszonyok helyes irányítására idején kell gondolni, nehogy városunk kiépítése is csak olyan próba-város-épitkezés legyen, mint volt két éven át pl. a hordórendszer próba-városikezelés alatt.

Amig városi politikánk érdekszövetkezetek és üzérkedők uralma ellen nem tud védekezni, amig mindig csak ötletszerűen jár el intézményeinek létesítésében, amig az általános közt, a népet nem tekinti s nem igyekszik ennek munkát, könnyű megélhetést, jó lakást adni, szóval amig városi politikánk nem követ józan községi szociálpolitikát, addig ez a politika rossz, városunk fejlődése, illetve fejlesztése hibás, lakói elégedetlenek s ez az elégületlenség előbbutóbb vagy az eddig dívott városi politikát sújtja le, vagy a nép még jobban belesülyed a nyomorba, hogy még keservesebben fizesse a súlyos községi pótadót semmiért.

Válaszé lap „Hangok a szomszédból“ cimű vezércikkére.

Elképzelhetünk-e nagyobb örömet annál, amidőn a szántóvető vagy a kertész azt látja, hogy a szép fejű kalászok vagy pirosló gyümölcsök hirdetik fáradozásának, arca verejtékének jutalmát. Ily boldogító érzés hatott át, olvasva pár héttel ezelőtt ugyancsak a t. lap hasábjain a garábi szülők azon óhajtását, hogy gyermekeiket ezentúl hazánk édes nyelvén óhajtják a hit igazságaiban taníttatni. Ha valaki örülhet ennek, én vagyok az, aki e kívánságban egyház-hiveim oly tiszteletre méltó kérését látom, melynél különbet magyar szivű népnevelő nem kívánhat, nem is kívánhat. Bár e kívánság hivatalos alakban sem egyházi, sem világi főhatóságom részéről mind a mai napig tudomásomra nem jutott, mind e mellett elhatároztam, hogy az iskola év beálltával minden egyes szülőt meg fogok kérdezni, mily nyelven kívánja gyermekét a vallástanra taníttatni. A t. cikkíró űr tehát téved abban, hogy a garábiak kérése ellenem irányul. Én magamat e kérelem által találva nem éreztem.*) Ha eddig nem kívánta senki a magyar nyelvű vallás-tanitást s most újabban belátva ennek üdvös voltát tőlem ezt kívánják, ennek én csak örülni tudok. Egészen más lapra tartozik azonban az, hogy a t. cikkíró úr ez üggyel kapcsolatban a pánszlávizmus gyanújába kever engem, s vágyva várja a tanfelügyelő úrnak Káinon való megjelenését, hogy mint egykoron Kaffka a vármegyékben vagy mint a lángpallosú Izrafil öldöklő angyal Ítéletet tartson a kálnói pánszlávok fölött. A t. cikkíró úrnak abbeli reményét kénytelen vagyok a minimumra redukálni. Nógrád vármegye érdemes tanfelügyelőjét ismerem; kétszer is szerencséltette iskolámat, nem mint detektív, nem mint darabont, hanem mint hivatott paedagogus jelent meg iskolámban; jóakaratú megjegyzéseit, tanácsait köszönettel vettem. Hogy mily véleménnyel, mily benyomásokkal távozott el, azt megítélni nem vagyok hivatott, hogy azonban sem a muszka cár képét, sem az öreg Húrban mellszobrát nálam nem látta, sem a »Hej szlovácit« tanítványaim nem énekelték, ellenkezőleg, hogy nemcsak magyar beszédet, hanem lelkesedést is tapasztalhatott, mindezt bizonyítja azon szerény körülmény, hogy igazságszeretete mind e mai napig Káinon megtűrt s nem engedett ő engem szegény népnevelőt odaültetni arra a Dózsa-féle tüzes vastrónra, amely alatt az én jóakaró vulkánjaim már évek óta szítják a tüzet. Legyen tehát t. cikkíró úr nyugodt, a kálnói tanító nem volt hazafiatlan, magyar ellenes ember soha, 40 évi működése alatt egy pánszláv agitátor vagy magyar ellenes tévelygő sem került ki tanterméből. Van egy rossz szokása, melyet sokan felrónak neki, hogy dohányt nem igen enged vágni a hátán, no meg azt is megszokta cselekedni, mielőtt valamihez fogna, hogy előbb tanácsot tart ama »kisbiróval«, melyet köznyelven lelkiismeretnek szoktunk nevezni. Közte és nehány hazafi között az a különbség, hogy ő a népért és a nemzetért s nem a népből és nemzetből él. 'Azonban ne mondja senki, hogy az kiabál, akinek a háza ég, nem beszélek magamról, sem a kálnóiakról. Hazafias viselkedésünk nem szorult sem az én, sem a t. cikkíró úr tollára. Egy öreg tanító bizonyítványát nem egy vezércikk, nem egy-két tanfelügyelői

*) Helyes! De nem is vádolta önt a cikkíró. Szerk.

sunk a régi, avult móddal, teremtsünk stílust a mi hozzánk való, a mi felfogásunkhoz illik ?

Az az irány, amit szecesszió néven ismersz, nem más, mint szakítás a régi, elavult stílusokkal. A művészetnek minden ágába uj felfogást, uj szellemet hozott. Lerázni a művészetről a régi, elfogult szabályokat és felszabadítani a művész teremtő lelkét, a rárakott bilincsektől, ez a mai kor jelszava. És most figyelmeztetlek egy fontos körülményre. Ha egy magyar építész szakit minden régi formával, tanulmányozza a magyar népies építő, díszítő módot és ha tisztán ezekre támaszkodva alkot, akkor lehet-e más az alkotása mint magyar?

»Magyar stilus«, hallottál már te erről sokat. Jót is, rosszat is. Rosszat különösen sokat. De ezen ne csodálkozz. Nagy hibája az építészeinknek, hogy a régit elvetették ugyan, de újat meg minden gondolkozás nélkül csak a fantáziára támaszkodva alkotnak. Csoda az lenne, ha ilyen körülmények között jó dolgok teremtődnének. Bizony borzalmas példákat látunk erre Pesten is. Hát még, ha egy vidéki pallér pegazusa kezd rugdalózni és »modern magyar« házat alkot,. illetőleg hasal. Elhiszem, hogy minden házépítőnek elmegyen a kedve a »magyar«-tól és inkább csináltat házat a régiek módjára, mintsem, hogy olyan csodabogárral gazdagodjon, mint p. o. a Rakottyay-gyár környékén levő némely ház.

Kedves barátom, ne szomoritsanak el ezek a példák! Hála Istennek nemcsak rossz magyar házakat látunk már, de jókat is. Különösen vidéken értek él szép sikert. Hogy éppen mi vagyunk olyt szerencsétlenek, hogy az első modern házunkban nincs köszönet, az ne jelentse azt, hogy most már a kísérletnek vége, mert az első nem

sikerült. Épen azért kell neki látni a munkának. Te és minden házépítő követelje építőjétől, hogy magyar tervet hozzon. Aztán azt ne irja alá, de nézze meg jól. Tanumányozza egy kissé a most már megjelenő magyar házak terveit, meglátja azokból, elfogadható-e az, amit építője hozott. Szóval járjunk utána, kényszeritsük az építészt, hogy lelkiismeretesen tanulmányozza a dolgait és ne levegőből kapott formákkal akarjon magyar házat alkotni. Ha igy jársz el, akkor tudom, hogy nem lesz házad mumus városunkban, amely a mecénásokat elriasztja a magyar háztól.

Egy nemzet sincs abban a kiváltságos helyzetben mint mi. Más nemzetnek nincs olyan népies művészete, mint a magyarnak. Kincses bánya az, amelyből mindég meríthetünk. Alig egy évtized munkája az előbb annyit gúnyolt, de már most tisztelt, fejledező »magyar stilus«. Büszkék lehetünk rá méltán, mert csak magunknak köszönhetjük, fáradságos, nehéz munkával szereztük. De az nem elég, hogy mellünket verve kiáltsuk a »magyar stilus« dicsőségét. Nyissuk meg tárcánkat is előtte. Ne átalljunk tenni is érte. És ha meggondoljuk, milyen kevés az az áldozat, amit ez az eszme kiván. Csak annyi, hogy ha építünk, ezt mondjuk az építőnek: nekem ne olyan tervet hozzon, mint a minőt száz év előtt láttunk, de olyant, aminő a mai korhoz és a magyarhoz illik.

Nem teszem próbára tovább türelmedet. Pedig beszélhetnék erről a témáról a jó ég tudja meddig. Most még csak arra kérve, hogy gondolkozz egy kissé szavaimon, bezárom soraimat. Barátod

Fa bius Piktor.

látogatás, nem is az ide-oda lengő népkegy, hanem egy miként eltöltött élet állítja ki. Ép azért ne fájjon a feje senkinek, ne féltse a hazát senki a kálnói tanítótól vagy polgároktól. Ha baj lesz, ott leszünk mindnyájan, lehet, hogy épen azok a losonczkörnyékbeli meggyanúsított tanítók, akik a vallástant eddig tótul tanítottuk, de ha annyira tudjuk a vinni dolgot tanítványainkkal, hogy a jó Istenhez is magyarul fognak tudni szólni, ezt a t. lap (adja Isten, hogy úgy legyen) 35. év folyamának valamelyik számában tudja be azon garábi 8—10 polgár felszólalásának, akik e hazafias ügy kerekét meglendítették. Ezt tiszta szívből kívánom nekik. Respektálva a t. cikkíró úr azon megjegyzésére, hogy a garábiak kívánsága, miért nem terjesztetett az egyházi presbitérium elé, szükségesnek látom tudomására hozni, hogy Káinon ez idő szerint a papi állás betöltetlen, ezért voltak kényszerítve a garábi hivek más berekből hangoztatni szavukat. Már pedig rég megmondta a költő:

Más berekben máskép szól az ének,

Ott nem értik a ti szavatok.

Az ő berkük az a gondoson ápolt egyházi élet, melyet a pártoskodás vihara oly kegyetlenül feldúlt, ha ezt keresik fel újból, ha a régi bizalom hangján fordúlnak egyházi elöljáróikhoz, bizony hamarább találnak meghallgatásra, méltánylásra, mint ama másik berekben, melyből nem a béke, a szeretet hangjai, hanem a vészt, vihart hirdető sirályok szárnycsattogása szól feléjük. -Soraim befejezéséül csak azt kívánom, hogy az iskolai év megnyíltával vonuljon be úgy a magyar beszéd, úgy a magyar honszeretet, mint a magyar béke és testvériség érzete sziveinkbe. Hozza meg az első nap reggele azon szép nap hajnalhasadását, melynek fénye mellett egymásra is#ierünk, hogy hivatásunk egy és ugyanaz: szeretni a hazát! Hogy oltárunk közös, melyre nem a rágalom sarát fecskendezni, hanem rajta tehetségünk szerint áldozatot hozni: az igazi hazafiság.

Kalanda János néptanító.

Bosco redivivus.

(Folytatás.)

Irta: Dr. Gärtner Henrik.

Hát persze, ha a jó^an számítás szemben áll a dilettáns avatatlanság fantasztikus álomképeivel, az emigy fest: a német birodalmi intézmény, mindamellett, hogy az állampénztár 50 márkával járul hozzá minden egyes évjáradékhoz fejenkint, mégis heti 17 fillér befizetésért tiz évi tagság után csak 143D8 korona járadékot tizet, mig a magyar munkások rokkantsági s nyugdíjegyesülete heti 20 fillérért 436'80 koronát fizetni . . . akar, de nem fog. Szembeállítva ezen minimumot a német birodalmi netto (az 50 márka állami hozzájárulás után fennmaradó) 83‘08 koronájával, újból csak a józan ész Ítéletére bizhatom annak a kérdésnek eldöntését, hogy a rokkantjainak miért fizettetné a német birodalom csak ötödrészét annak, amit a magyar intézmény, hogyha lehetséges volna, annyit fizetni, amennyit, a mi intézményünk igér? Hisz a német sógor tud annyira számolni, hogy nem köt le hasztalanul 4—5-ször annyi tőkét, mint amennyi a célra elegendő volna. A válasz szintoly kevéssé lehet kétséges, mint arra a másik főkérdésre: az egyesület a 3559 tagot számláló nyomdász-egylet adataiból következtetve azt állítja, hogy 25 %-nál több soha sem lehet a járadékra szorulók száma; én meg a német birodalmi munkásság millióit magába foglaló intézmény adatai alapján azt állítom, hogy 4%-nál is többre megy; tessék megítélni, melyik a megbízhatóbb adat?

Hogy mennyire lehetetlenségeket igér a t. egyesület, annak pontos bebizonyítására legyen szabad még egy számítást megejtenem. Ha csak 4°/0nyi rokkant-állományt veszünk alapul, a 10 évi várakozási idő után 1000 belépett tag közül 40 rokkantra kell számítanunk. Az ezer tag befizetett 10 év alatt tőkében 156,000 koronát, kamattal együtt vagy 180,000 koronát. Ezt a gyűjtött tőkét azonban a rokkantsági járadékok ellátásánál figyelmen kívül kell hagyni, mivel hiszen az egyesület nemcsak rokkantsági járadékra, hanem aggkori járadékra is van kötelezve, m. p. 40 évi tagság után, tekintet nélkül az illető tagok egészségi állapotára. Tehát negyven év múltán a belépett 1000 tag közül fizetni egy sem fog már, 40 évi tagság után megszűnvén minden fizetési kötelezettség, ellenben számítani kell arra, hogy lesznek, kik akkor akár rokkantsági, akár aggkori járadékra számot tarthatnak. -Ezeknek a számát, ha tekin-