Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-09 / 33. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: II Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. síi A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. |j I. évfolyam. 33. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. augusztus 9. Hangok a szomszédból. (—y) A minap vizsgálva a tót néplap »Vlast svét« címképét, önkéntelenül is eszembe jutottak a kálnói testvérek, kik e becses lap múlt havi számában oly fényesen bizonyították be, mennyire van okuk a tót nemzetiségi képviselő uraknak az országházában siránkozniok és a magyarosodás ellen rugdalkozniok. A címkép sikerült főalakja Hungária istenasszonya, az alatta álló különféle nemzetiségű alattvalóinak egyaránt osztja áldását s fiatalságtól és életerőtől duzzadó édes anyai mellére egyenlő szeretettel öleli a tótot, németet, oláhot, rácot stb. s ők boldog áhítattal látszanak lesni ajkáról a szót s fogadják édes anyai szeretetének bőséges áldását s kegyét. E boldog alakok között látalak meg s ösmertelek meg benneteket Urbancsok András s társai! A ti édes óhajotok ott rezgett előttem a cimkép alakjaiban és a ti fajotok tipikus alakjai elevenedtek meg előttem rajta. Az a nehány sor, melyben kifejezitek hazafias érzelmeiteket, mely erős bizonyíték arra, mennyire nyomja el a magyar állam a maga nemzetiségeit, mennyire »erőszakolja« rájuk a maga nyelvét és szokásait. Köszönjük ezt néktek kálnói testvéreink, hogy beigazoltátok ezt ország-világ előtt, hogy valóban a tótnak, oláhnak vannak sérelmei, vannak elkobzott jogai és ez: a magyar nyelv s a magyar kultúra. Elérkezett immár az az idő, midőn a szegény »elnyomott« nemzetiségiek maguk követelik a Hungária istenasszonya édes anyai áldását. Hiába ócsárolják és ferdítik a hamis próféták édes anyai szavát, szűz tiszta becsületét s ősszinte céljait, a legádázabb gyűlölettől felkorbácsolt szenvedélyek ordításából is kihallatszik a kálnói testvérek követelő szava : »kívánjuk, hogy iskolánkban a vallás is magyar nyelven oktattassék«. Nem is kutatjuk, mi érlelhette meg e hazafias felbuzdulást, mi elhisszük és elfogadjuk hogy a legtisztább hazafias érzés és a magyar nyelv iránti határtalan szeretet. De — s itta bibéje a dolognak önkénytelenül is kérdjük őket, miért nem követelték ezt atyánkfiái a maguk egyházi presbiteriális vagy közgyűléseiken, a saját egyházi hatóságuknál, ahonnan legsikeresebben várhatták bajuk orvoslását, óhajuk teljesülését? Avagy tán tartottak attól, hogy elöljáróik s egyházi hatóságuk nem eléggé hazafiasak és igy elutasító feleletet kapnak? Ezt nem hisszük, nem hihetjük el, mert ezen hatóságok magyarsága sokkal régibb és sokkal fényesebb, mintsem hogy őket gáncs érhetné e tekintetben. O hogy megédesítették volna boldogult lelkészük végperceit, ha elébe állottak volna, mondván: »Nagytiszteletű Úr! Mi kérjük és kívánjuk, hogy gyermekeink magyarul imádkozzanak s a mi templomunkban az Isten igéje magyarul hirdettessék!« Hogy ölelte volna karjaiba mindnyájukat s mily örömmel adta volna a felső hatóság is a maga szankcióját s hogy indultak volna nemes példájukon a hason-érzelműek? Nem kérdjük és nem kutatjuk, mondom, az indító okot, mely belső dolgaik nyilvánosságra való hozatalára késztette, elismerjük érzelmeik tisztaságát és hazafiasságuk önzetlenségét. Elismerjük és elfogadják, hogy önök a maguk körében megtettek és megkíséreltek mindent. Kértek, követeltek mindent, de hasztalan, mindenütt zárt ajtókra és süket fülekre találtak ; de minthogy ennek egyházi jegyzőkönyveikben semmi nyoma sincs, feltételezzük, hogy önök tartva attól, hogy ajánlatukat az egyházi gyűlés többsége amúgy is leszavazza s egyházi főhatóságuk kérelmüket amúgy is elutasítja, mindenek előtt fordultak a nyilvánossághoz, hogy annak támogatása és nyomása mellett elérjék nemes céljukat. Igaz! ezért tették. De ha ez igaz, akkor a mi 48-as és függetlenségi magyar kultusz-miniszterünk, Apponyi 'Albert, hol vagy? Miért nem sújtasz te kérlelhetetlen öklöddel? Miért engeded, hogy a luteraniszmus autonómiájának bástyái között plántálja a hazafiatlanságot s akadályozza a magyar állam eszme érvényesülését? Nagyságos Kir. Tanfelügyelő Úr! Ön, ki fiatalos hevében, lelkes hazafiui buzgalmában felkeresi bérces megyéjének legrejtettebb zugait s kikutatja, megvizsgálja a tanulókat úgymint a tanítókat s ki kérlelhetetlenül lecsap minden hazafiatlan s renyhére s rostálja a nemzet napszámosait, hol ' van ilyenkor ? Szűri a szúnyogokat és az elafántokat átbocsátja! Azt a szegény kisfalusi 20—30 tanítvánnyal biró s nyomorral küzködő, (amint egyik szomszéd lelkész úr nevezi őket) »műkedvelő tanítót«, aki mindazáltal lelke egész melegével csüng kis csapatján s beléjük plántálja csekélyke tudományát, egész T Á R C A. Most is szép a magyar nóta. Furulyaszó hallatszik a Tölgyerdő mélyében, Bús hangjait elhallgatni Oly jól esik nékem. Pásztorfiu furulyázgat Csöndesen, magába’, Egyszerű a dal s a szivem Mégis meg-megrázza. Régi nóta múlt időket Juttat az eszembe, Mikor e dal nem furulyán: Tárogatón zenge. Mikor búsan zokogott föl A kuruc nyomába’, Fölzokogott, hisz árva lett Máj tény után, árva. Mikor oly nagy bánata volt A magyar szivének, S nem enyhité ezt más, csak a Tárogatós ének. Mély keserve, kis öröme Itt e bús nótában; Boldogsága, szabadsága Osztrák rabigában. S S hogy e kicsiny öröme se Legyen a magyarnak, Hogy ne legyen, mi lelkének Egy kis reményt adhat, Hogy bús lelke ne találjon Enyhét, nyugtot soha, Elrablá a tárogatót, Elrablá zsarnoka. Elégették egytől-egyig, Nincs már csak emléke, Nem hallik már csengő hangja A csillagos égbe’, Nem szóllit már a csatára, Nem hevít föl többé, Elnémult az utolsó is, Elnémult örökké. De a lelke megmaradt, azt Nem égethették el, Itt van most is a nótánkban Az akkori hévvel. Most is tüzes, most is oly szép Még a magyar nóta, Mintha tárogatón hangzó Kuruc-nóta volna. Dortsák Lajos. Losoncz, augusztus 8. Mindannyiszor, amikor e gyásznapnak évfordulója reánk virrad, fájdalmas érzések fogják el ama végzetes s felejthetetlen esemény élő tanúit, visszaemlékezéseik pedig megelevenítik a történteket. Hiába, az ilyesmire még ötvennyolc esztendő múlva sem boríthatni fátyolt. Annyi el nem vitatható tény, hogy Losoncz lakosai 1848 március 24-én a Beniczky Lajos 32 huszárja és mintegy 300 honvédéi által a piacon a császáriak ellen vívott győzelme után, különö' sen pedig a később Beszterczebányáról nehány csász. tiszt kíséretében vagy öt kocsin betegeket szállítottak közül a guerilák 6 embert s a piaci vendéglő kávéházában reggeliző tisztek egyikét orozva meglőtték: folytonos izgalom és rettegésben éltek. Nem volt sem éjjelük, sem nappaluk nyugodt. A »nemei idu, russi idu«, (németek jönnek, oroszok jönnek) kiáltások különösen éjjel felverték az álomból, örökös rémületben tartották, s e miatt nem egy család a közeli falvakba költözött, vagy csakis a családfő maradt egyedül házőrzőnek. A városi hatóság is menekült, szét'szaladt. A városházán csak két hajdút hagyva* akkor, amikor a ref. templom tornyából az őr s a vele voltak látták, hogy az oroszok Qrabbe parancsnok alatt a pusztaszalatnai hegyről bocsátkoznak le. A jelen közlemény igénytelen írója Ungvári Endre ügyvéddel, szomszédjuk Tar Lászlóval az ő kocsiján menekült Maskovára s onnan tovább. A nevezett tábornok Apátfalván a Prónay kastélyban szállásolta el magát, az oroszok pedig a Losoncz és Apátfalva közti térségen telepedtek le. Megszállatásuk feladata volt vizsgálatot tartani, hogy a meglőtt tiszt valóban herceg Galiczin volt-e, s kipuhatolni, hogy. a hat közember külön-külön sírba és tisztességesen temettetett-e el ? Azalatt, mig a vizsgálatra kiküldött commissió a temetőben járt, Stoszke Lajos, a Turnayféle, most Andrejcsikné-házban, kereskedő, — akinek neje és gyermekei már előbb Gácsra mentek Plati Andrást, a másik neve nem jut eszembe,
